Sir Bernard Ingham volt Margaret Thatcher nagyhatalmú sajtófőnöke a brit miniszterelnök viharos éveiben. Hatalmas termetű, robusztus külsejű férfi volt, haja sűrű, szemöldöke bozontos. Ő maga is volt korábban újságíró, mégpedig a Sun című hírhedt bulvárlapnál. Tudta, hogyan működnek a dolgok. Egy napon interjúkérés érkezett Thacherhez, amit Sir Bernard azonnal visszautasított.
- Mi ezzel a baj? – kérdezte Thatcher.
- Egy politikusnak, ha már ismert, felesleges sokat szerepelnie a sajtóban. Abból mindig baj lesz, előbb-utóbb olyasmit mond, amit nem kellett volna, esetleg olyasmit, amit az újságírók félreértenek, sőt, olyasmit is mondhat, amit az olvasók félreértenek. A médiát különben is csak a hiú politikusnak találták ki. Csak akkor adunk interjút, ha azzal komoly szándékaink vannak.
Alaposan összevesztek, de Thatcher akkor engedett.
Ez a beszélgetés jut mostanában eszembe, amikor – egy műtét miatti kényszerűségemben – gyakran nézek televíziót és hallgatok rádiót. Azt tapasztalom, hogy az utóbbi hetekben valahogy változott a helyzet, a kormánypártok politikusai a korábbi visszavonultsággal szemben szinte naponta nyilatkoznak mindenféle kérdésekről a közszolgálati csatornákon, a kereskedelmi televíziók olykor átveszik a híreket, így teljessé válhat a Fidesz tematizáló stratégiája. Most, hogy a migránsokkal kevesebbet lehet foglalkozni, nyilván üresek a hírműsorok, a felesleges perceket legkönnyebb politikusokkal betölteni. Fazekas Sándor például a rádióban kínlódik saját, előre legépelt nyilatkozatával földárverés-ügyben, ez a sete-suta megjelenés délben és este látható a televízióban is. Mintha buzdítást kaptak volna a vezetők, hogy árasszák el kommentárokkal a médiát, a nyilatkozatok mögött pedig nincs egy Sir Bernard, nincs egy igazi szakember, a kormányzatnak ma nincs igazi sajtófőnöke. Kovács Zoltán munkaköre átláthatatlan, Simon L. kastélyfelújításoktól nyilatkozik, Havasi Bertalan gyakorlatilag csak elhárít és cinikus üzeneteket küld. Rogán nem találja a helyét, feltehetően azért, mert nincs neki, az egész kabinetfőnöki miniszteri kinevezés csupán egy hatalmi játszma, nem pedig szakmailag szükségszerű lépés volt. Így marad Lázár, aki néhány hónapja még a távozás gondolatával foglalkozott (vagy úgy tett, mint aki azzal foglalkozik), ám ő sem szeret újságírói kérdésekre válaszolni, kerüli a kényes témákat, úgy tesz, mint akinek valójában semmi köze semmihez, és nem is érti, hogyan került oda, ahová került.
Balog Zoltán képes négy-ötszáz kilométereket utazni egy óvoda megnyitásáért, Kósa Lajos és a belügyi államtitkár együtt zár be egy menekülttábort, amit egy rendőrségi őrnagy is megtehetett volna, ha éppen belefér a munkaidejébe, különösen, hogy a bezárást Orbán már korábban bejelentette. Szijjártótól megszoktuk, hogy minden nap történelmi események résztvevője, bárhol jár is a világban, akárcsak helyettesei, akik szintén mind történelmi tettek végrehajtói.
A sok nyilatkozat persze egy idő után unalmas lesz és kiderül, hogy a politikusoknak igazán nincs mit mondaniuk, a szerepléseknek nincs tartalma. Ezért aztán következnek az olyasféle demagóg banalitások, mint „a kormánynak mindent el kell követnie a magyar emberek érdekében”. Lehet, hogy ez már a következő választási kampány kezdete? Könnyen lehet.
És mit tesz a magyar ellenzék? Erről majd legközelebb…
