film;Isabelle Huppert;Európai Filmdíj;Lépcsőházi történetek;Michael Pitt;

Lépcsőházi csodák

A Lépcsőházi történetekben három mese fut párhuzamosan a magányról, az együttérzésről és a szeretetről. A saját történeteit megfilmesítő francia Samuel Benchetrit író-rendező megnyerte Isabelle Huppert-t és Michael Pittet is az abszurd humorral elmondott sztorik főszerepeire.

Hol bájosan jópofa, hol mélyen melankolikus multi-kulti szellemű film a Lépcsőházi történetek. Alkotógárdáját és a történeteit tekintve is keveredik benne a francia, amerikai, belga, algíri és még ki tudja, milyen nemzetek művészeinek személyisége, humora. Három véletlen találkozás, hat ember születő kapcsolatának története fut egymás mellett párhuzamosan. Összeköti őket a helyszín, egy külvárosi tízemeletes lakóház abból a koszlott, lelakott, reménytelenül színevesztett fajtából, ami már sivár látványával magában hordozza a szereplők szociális meghatározottságát.

Annál meglepőbb az ellentét, hogy a történetek érzelmileg milyen felemelőek. Telítettek szeretettel, meleg emberséggel, bájos esendőséggel. A francia író-rendező, Samuel Benchetrit mindezt azzal a fajta abszurd humorral fényesíti át, amit anno Jacques Tati vitt tökélyre a filmjeiben. A Lépcsőházi történetekben remekül működik a Tatitól ismert „fapofa” komikum. Ahogy két bamba fiú menetrendszerűen ácsorog a bejárat előtt, ahogy a NASA űrkabinja landol a ház tetején, ahogy a kerekesszékes lakó éjjel lopja a liftet, ahogy a szárnyaszegett filmsztár videón mutatja egykori magát: abszurd pillanatai ezek a filmbeli köznapi életnek. Itt van egy ótvaros épületmonstrum, ilyen-olyan figurákkal, akiktől először idegenkedik az ember, nem tudja, mi az ördög lehet bennük érdekes, azután olyasmik kezdenek el történni velük, amikből nem csak a mindennapok abszurditása szikrázik elő, hanem meleg emberség is.

Nem mondható semmi értelemben sem nagy filmnek a Lépcsőházi történetek, a kivitelezése láthatóan olcsó (amit ügyesen fog hadra a rendező a humoros vagy melankolikus hatás érdekében), viszont érzelmi báj van benne, meg emberszeretet, ami ritka tüneménnyé teszi. Azzal indul minden, hogy egy kövér, nagydarab fickó az első emeletről nem hajlandó a liftre befizetni a részét, inkább leteszi a nagyesküt, hogy soha nem használja. Ám kerekesszékbe kényszerül, és mert majd meghal éhen, éjszakánként mégis lopja a liftet, elgurul a közeli automatához legalább ropifélét beszerezni éhhalál ellen. Itt találja meg a végzete, illetve ő a végzetét, a szomorú szemű éjszakai nővért, aki a kórház hátsó fertályára jár cigarettázni. Mindkettőjükből süt a boldogtalan magány.

Az éjszakai liftlopás egyszerre csak kerekesszékes randevúk formáját kezdi felölteni. A nagydarab belga Gustav Kervern és a karcsú olasz Valeria Bruni Tedeschi félénk pillantásokkal elmesélt érzelmi lobogása mesteri mini-dráma, színészi bravúr. A férfi hazugsága, önleleplezése, majd groteszk fizikai igyekezete egyszerre megható és mosolyogtató. Abszurditásba hajló tanulmány a magányos ember szívszorító esendőségéről. Az egyik felső emeleten új lakó költözik a saroklakásba, elutasító pillantású, jobb napokat látott középkorú nő. A nézőnek csak később esik le a tantusz: a franciák híres filmdívája, az imádnivaló Isabelle Huppert bújik meg a hanyagul öltözött, smink és frizura nélkül szürke verébnek álcázott, egykori fényét vesztett színésznő figurájában.

Huppert világéletében fantasztikus alakváltó volt, a hódító gyönyörűtől a szürke jelentéktelenig. Most egy letűnt karrier után vigasztalanul morcos, magába zárkózott, kedvetlen nő, aki a szemben lakó fiatal iskolásfiú érdeklődését legfeljebb akkor fogadja el, amikor nem tudja becsukni a liftet vagy kinyitni a becsapódott lakásajtót. A magányos fiút lassan mégis a barátságába fogadja, megmutatja egykori énjét egy filmfőszerepben videóról, még abba is belemegy, hogy felvegye a rég elfeledett kesztyűt: készüljön egy Shakespeare-meghallgatásra, újra fellépjen a színpadra. Huppert és fiatal partnere, Jules Benchetrit (a rendező fia) a szerepre felkészülés jeleneteiben pazar kettőst alkot. Apró, briliáns tanulmány a színpadi játék természetes lényegéről, iróniával, fanyar humorral és tünékeny romantikával átmelegítve.

Ordítóan amatőr kellékek, de halálosan komolyan mesélt abszurd tréfa: mintha egy karneválra civil kezek tákolták volna össze a filmbeli NASA űrhajósának kosztümjét és kellékeit, még azt a kezdetleges bádogcuccot is, amivel az épület tetején landol a jóvágású, szőke Michael Pitt. A független filmek keresett színésze a legabszurdabb történetbe csöppen: eltájolódik utazásából visszatérve a Földre, a házban idős arab asszony, algériai bevándorló fogadja be és bújtatja a lakásában. A fia börtönben, az űrből jött fiú enyhíti a magányát. A történetben elszabadul az abszurd komédiás kedv, a színészi játék amolyan Jacques Tati-módra halál komoly, de a helyzet hihetetlensége tündérien komikus. Szenzációs, ahogy az egymás nyelvén kukkot sem értő, homlokegyenest más kultúrájú két ember milyen remekül megérti egymást, komoly témákról „cseveg”. A barátság, az anyai szeretet és az adni tudás tündérmeséje a történetük.

Samuel Benchetrit forgatókönyvíróként komoly sikereket mondhat magáénak, a Sundance-en díjat nyert (Mindig gengszter akartam lenni, 2009), Európai Filmdíjra is jelölték már. A látványban szinte igénytelen filmje ezúttal is az írói értékeivel, a kevés szavú, de remek párbeszédeivel, különös karaktereivel nyeri meg a közönséget. Igaz, csak azokat közüle, akiknek jelentenek még valamit a szívmelengető, humorral átszőtt, egyszerű történetek.

(Lépcsőházi történetek ****)