A magyar gazdaság 2015-ben az alapvető mutatók tekintetében jó évet zárt. Ebből azonban nem következik, hogy az eredmény megalapozza a további fejlődést is. A többnyire jegybanki múlttal rendelkező, makrogazdasággal foglalkozó ellenzéki szakpolitikusok, és az egyre erőtlenebb hangú gazdaságpolitikusok mellett kormányzati szereplők, sőt a függetlenségének még a látszatát is feladó, mégis önjáró Magyar Nemzeti Bank stábja is azt vallja: 2016-ban a tavalyi csekélyke dinamika megtörik, mert a fenntartható gazdasági növekedés alapjai ingatagok, végeredményben minden attól függ, hogy az uniós támogatásokból mennyit sikerül majd lehívni. Az elmúlt esztendő ebben a tekintetben szerencsés volt, hiszen a negyedik negyedévben, ha nem is látványos módon, de ismét kinyíltak a brüsszeli pénzcsapok, s ez javíthatott néhány tized százalékpontot a GDP növekedési ütemén. Így azonban az említett 2016-os ütemvesztés mértéke még nagyobb lehet, mint azt a nemzetközi szervezetek, az Európai Bizottság, az OECD vagy az IMF szakértői még az előzetes számok ismeretében tudni véltek.
Ugyanakkor a versenyszféra szereplői, különösen néhány iparág és a meglepő módon újból életre kelt, még a menekülthullám imázsromboló hatásával is dacoló turizmus teszi a dolgát, a külkereskedelmi mérleg évről-évre rekordokat döntöget, a folyó fizetési mérleg 2009 óta mindig pozitív. A hízelgő makrogazdasági adatokat azonban nem szabad önmagukban nézni, mert mit sem változtatnak azon, hogy leszakadásunk a régió országától folyamatosan nő, egyre több olyan állam előz meg bennünket, amelyekről egy évtizede aligha gondoltuk volna.
Ezek az ellentmondások is meghatározzák, hogy ha 2015 legfontosabb hazai gazdasági szereplői közül néhány bemutatására vállalkozunk, akkor nem kevés nehézséggel találjuk magunkat szemben. Elsőként azzal, hogy egyre kevésbé vállalják a nyilvánosságot a hazai nagyvállalkozók. Különösen igaz ez a megállapítás a fiatalabbakra és a sikeres középkorúak csekély táborára. Ha továbblépünk és a különböző toplistákat böngésszük végig, az élbolyban 3-4 közismert, többnyire a 60-as, 70-es éveit taposó ismert arcot láthatunk, míg a többiekről semmit se tudunk: politikai szerepet nem vállalnak, a civilszervezetekben hátrébb húzódnak, és gyakran vállalkozásuk székhelyét is külföldre (nem az off-shore szigetekre!) helyezik át. 2015 egyik újdonsága, hogy sikeres magyar nagyvállalkozók adták el a saját tehetségükből felépített cégeiket, olyanokat, amelyekhez nem a privatizáció révén, vagy a kormányzat sokszor kiszámíthatatlan kegyéből jutottak. Az iparáguk eme piacvezető vállalkozásai (Trigránit, Fornetti, Szentkirályi ásványvíz) mind-mind külföldi szakmai befektetők érdekeltségébe jutottak, viszont kedvező fejleményként könyvelhető el, hogy a korábbi menedzsment szakmai tapasztalataira az új tulajdonosok mindenütt igényt tartanak.
Magyar sajátosság, hogy amikor az év embereit keressük a gazdaságban, akkor nem azok jutnak az eszünkbe, akiknek szerepük volt a GDP megtermelésében. Olyan nyertesek és vesztesek neve kerül elő, akik a hatalom legfőbb urának kegyeltjei, vagy éppen akik a maffiaállam kimozdíthatatlan támaszainak tűntek, de a ketrecharcban (ki tudja meddig) alulmaradtak. Olyan oligarchák ők, akiket nem a szakmai teljesítményük, hanem a politikai hátszél repített fel a magasba.
Az alábbi gazdasági szereplőket tehát - egy kivétellel - nem képességeik (vagy elsősorban nem azok), nem a szakmai sikereik, a 21. századi gondolkodásmód tette ismertté, hanem az ügyeskedés, a gazdasági verseny negyedszázada ismét meghatározóvá vált kijátszása. Amikor róluk beszélünk, akkor szólni kell a gazdaság, a vállalkozók világának minden rendű-rangú többi szereplőjéről is. Azokról a kis- és közepes vállalkozókról, akik soha nem kerülnek az érdeklődés homlokterébe, akik a túlélés reményében - a törvényes kereteken belül - eredményesen tudnak alkalmazkodni az abszurd és igazságtalan unortodox maffiaállami körülményekhez. A kormányzati propaganda ugyan rendszeresen hivatkozik rájuk, mint támogatásra méltó útitársakra, de közben rendre kiderül, hogy valódi tevékenységüket, céljaikat nem ismerik. Így aztán a szemlélőnek az az érzése, hogy - legalábbis szavakban - úgy igyekszenek befogni őket a gazdasági növekedés "igájába", mint amikor a látássérült embert az "együttérzők" át akarják segíteni az úttesten, de a világtalannak épp ez nem áll a szándékában. Számára az igazi gondot a járdán való biztonságos közlekedést megnehezítő ezernyi repedés, kisebb-nagyobb gödör, az ott felejtett korlátok kerülgetése jelenti.
Matolcsy György
Ha csak azt vennénk figyelembe, hogy a jegybank, - amelynek elnöki posztját 2013 márciusa óta tölti be Matolcsy György, iparszakon végzett közgazdász - alapvető feladatait megfelelően ellátta-e 2015-ben, akkor erre a kérdésre egyértelműen igennel felelhetnénk. A Magyar Nemzeti Banknak (MNB) nem volt gondja a pénzügyi stabilitás megőrzésével, és az inflációs célokat is elérte, hála főként a kőolaj évtizedek óta nem tapasztalt árzuhanása begyűrűző hatásának. Ha ennek nyomán a jegybankelnök tevékenységét elismerésre méltónak értékelnénk, mégis nevetségessé tennénk magunkat. Feltehetően azok a hazai politikai elemzők sem a Matolcsy György által irányított monetáris politikát díjazták, akik évről évre arról szavaznak, kit hányadik hely illet meg az úgynevezett Befolyásolási Index alapján, hiszen egy esztendő alatt a tizedikről az ötödik helyre emelték fel az unortodox módszereiről elhíresült jegybankárt, akit a rangsorban egyébként épp Habony Árpád előz meg. Sokkal meghatározóbb az a hatalmi hóbort és a magánvágyak közpénzzel történő finanszírozásától vezérelt akaratérvényesítése, amelynek aggasztó eredménye, hogy alig másfél év alatt a hazai ingatlan- és a műtárgypiac legnagyobb szereplői közé küzdötte fel magát a jegybank. Ha jól számolunk - bár a mérleg feltehetően még ennél is elkeserítőbb - ingatlanvásárlásra a MNB az elmúlt esztendőben mintegy 50 milliárd forintot költött, s ebben még nem szerepelnek a december végi vásárlások. Vagyis folytatódott az a jegybank feladataitól teljesen idegen gyakorlat, hogy ingatlanhasznosítói szerepet is felvállalnak a Szabadság téren. (Festményekre és különböző gyűjtemények megvásárlására is elpocsékoltak vagy kilenc milliárd forintot.) Mindezt a teljesen hamisan értelmezett közjó nevében. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy 2016-ban sem a központi költségvetésbe folynak be a jegybank működési eredményéből származó tíz- és százmilliárdok, hanem folytatódik elherdálásuk, Matolcsy György kénye-kedvére, a Monetáris Tanács tagjainak kritikátlan fejbólogatásától kísérve.
Patai Mihály
Az idén éppen tíz esztendeje az UniCredit Bank Hungary Zrt. élén álló közgazdászt első alkalommal 2011 áprilisában választották meg a Magyar Bankszövetség elnökévé, de a szervezetben - saját elhatározásából - elég rövid ideig tevékenykedett. Hiába kötött megállapodást a szövetség az év decemberében a második Orbán-kormánnyal arról, hogy 2013-ban felére csökken a bankadó, 2014-től pedig megszűnik, ennek ellenére 2012. november 12-én az Országgyűlés olyan újabb, előre nem egyeztetett kormányzati intézkedéscsomagot fogadott el, amely nem a hitelintézeteket sújtó különadó megszüntetésének irányába mutatott, hanem újabb pénzügyi terheket rótt a bankokra. Patai Mihály erről értesülve a parlamenti döntés másnapján távozott a bankszövetség elnöki posztjáról. Úgy tűnik azonban, ez a pozíció mégis kedves a számára, így 2013 márciusában - különös véletlen, hogy Matolcsy György is éppen abban hónapban foglalta el elnöki székét az UniCredittel csaknem szemközti MNB székházában - Patai ismét elvállalta a feladatot. Jelenlegi bankszövetségi ciklusában pedig már korántsem olyan elszánt a bankadó folyamatosan elhalasztott végső kivezetésének sürgetésében, mint kezdetben volt, hiszen belement abba, hogy továbbra is a fokozatosság elve érvényesüljön. Elemzők és a bankszektor szereplői arra készülnek, hogy a "hét szűk esztendő után", 2016-ban először lehet nyereséges az ágazat. A pénzintézetek terheinek mérsékelt csökkentése sem a Magyar Bankszövetség harcosságának eredménye, hanem annak következménye, hogy nemzetközi felháborodást keltett, amikor a harmadik Orbán-kormány - az EBRD-vel kötött - 2015 februári szándéknyilatkozata ellenére azon spekulált, hogy "érdemekhez" köti az adómérséklést. Patai Mihály ugyan felháborodott azon, hogy a Quaestor-károsultak kártérítését a vétlen bankok befizetésére alapozzák, de törvénymódosítás végül csak az Alkotmánybíróság határozott lépése nyomán valósult meg.
Tarsoly Csaba
A mindössze 52 éves közgazdász azt a kétes dicsőséget mondhatja magáénak, hogy - vélhetően a feleségével és részben az édesapjával karöltve - a bűnüldöző szervek véleménye szerint a modern magyar piacgazdaság eddigi legnagyobb csalássorozatát hajtotta végre, mint az általa alapított és családtagjaival együtt birtokolt Quaestor csoporthoz tartozó cégek legfőbb tulajdonosa. Amikor a 2015-ös esztendő három egymást követő brókerbotrányáról beszélünk (a Buda Cash és a Hungária Értékpapír szinte dominószerűen dőltek be), akkor a közvélemény ezt a befektetési piacokba vetett hitet aláásó bűnös működést elsősorban a Quaestorral azonosítja, nem is véletlenül. A rendszerváltás utáni időszak talán egyik legtehetségesebb, cégbirodalmat alapító vállalkozója, feltehetően a futballszervezéssel és -irányítással, illetve a klubbirtoklással (Győri ETO FC) való kései találkozását követően lépett a bűn útjára. (Ezzel korántsem állítjuk azt, hogy a hazai labdarúgásban való tulajdonosi szerepvállalás feltételezi a törvénytelen lépések megtételét!) A tavalyi brókerbotrány kirobbanása után a bíróság március 29-én meghozott határozata alapján a fiktív kötvényt kibocsátó értékpapír-cég tulajdonosa jelenleg is előzetes letartóztatásban van. Amikor a sorozatosan tiltakozó, demonstráló károsultak eltüntetett forintjaival szembesülünk, aligha az jut eszünkbe, amire Tarsoly Csaba oly büszke: "Sikerült egy nagy múltú klubot a megszűnéstől megmenteni." A Győri ETO futballcsapatát és párját ritkító infrastruktúráját azóta elsodorták a csalássorozat következményei. Tarsoly Csaba ars poeticaja ez volt: "A legfontosabb, hogy minden tevékenységünk a minőségről szóljon, és hogy ügyfeleinket a legmagasabb színvonalon és szakértelemmel szolgáljuk ki." Ehhez a fejlemények tükrében aligha kell kommentár. Az Országgyűlés második nekifutásra sikeresen megalkotott egy a brókercsődökre, és a károsultak kárpótlására szolgáló törvényt. (Melléktermékként az Országos Betétbiztosítási Alapot és a Befektetővédelmi Alapot összevonták.) Azt azonban nem vizsgálta senki, hogy mekkora felelősség terheli az MNB-t, mint felügyeleti hatóságot, hogy mind a három csődbe ment cégnél hosszú évek óta háborítatlanul folyhattak a szélhámosságok. Mint ahogy annak feltárása sem történt meg, hogy minisztériumok és háttérintézményeik miként vehették ki értékpapírjukat a Quaestortól - egy kormányfői felszólítást követően - miközben a többi ügyfél nem volt még a veszélyt jelző információk birtokában?
Bogsch Erik
Ha pozitív példát keresünk, a magyar gazdaság számos kiemelkedő szakembere közül a Richter Gedeon Nyrt. Széchenyi díjas vezérigazgatóját emelhetjük ki 2015-ben, és nem véletlenül. A 69 éves vegyészmérnök, gazdasági mérnök egy év híján negyedszázada áll a kőbányai gyógyszergyár élén. A tavalyi esztendőben a nagy hagyományú társaság dacolva az oroszországi és az ukrajnai, számukra hatalmas üzleti megpróbáltatást jelentő eseményekkel, valóban nemzetközi szintű eredményt ért el. A világ legjelentősebb gyógyszerpiacain: az Európa Unióban, az Egyesült Államokban és fokozatos lépésekkel Kínában is megerősítették jelenlétüket. Hosszú út vezetett odáig, amíg egy elmegyógyszerük és egy nőgyógyászati készítményük megkapta a bevezetési engedélyt, illetve a társadalombiztosítási támogatást számtalan országban. Ezt a tőkepiac is honorálta: részvényük a Budapesti Értéktőzsdén több mint 50 százalékkal növelte az árfolyamát. (Hasonló értéknövekedésről számolhat be az OTP Nyrt. is)
A Richter sikerei elválaszthatatlanok Bogsch Erik és természetesen vezető munkatársainak attól a felismerésétől, hogy a globális terjeszkedés révén egy-egy regionális nehézséget miképpen tudnak a kutatás-fejlesztésre fordított milliárdok megfelelő kamatoztatásával, kiemelkedő marketing munkával a befektetők örömére is túllépni. Gyakran teszik fel a hazai kisbefektetők a kérdést, megtakarításainkat mibe helyezzük el. Ha a tavalyi esztendőt tekintjük, a Richter számai magukért beszélnek.
