A zenéhez a családjának semmi köze nem volt, ő maga is tudományos pályára készült, tehetséges fizikus, kémikus és matematikus lappangott benne. Édesapja elborzadt, amikor megtudta, hogy a fia ötéves korától rádión szimfonikus muzsikát hallgat, sőt hamarosan Chopint játszott. A konzervatóriumban elszalasztotta a fölvételi vizsgát, mégis Olivier Messiaen ingyenesen tanítványául fogadta. Így lett később Luigi Nono, Berio, Stockhausen, Ligeti és mások oldalán a modernizmus egyik prófétája. Ebben a szakmai gárdában az egyik legismertebb, leghallgatottabb és leginkább rettegett. Mert összeférhetetlen volt és botrányhős. A kenyerét kezdetben a Folies Bergere-ben és néhány más mulatóban kereste, amint visszaemlékezett rá, mérhetetlenül kétbalkezesen. Aztán mégis a párizsi opera szerződtette, elsőként Alban Berg Wozzeckjének a dirigálására. Aztán száguldott a BBC szimfonikus zenekarához, majd a legendás amerikai clevelandiakhoz, mígnem összerúgta a port de Gaulle tábornok kulturális miniszterével, André Malraux-val. Bevágta az ajtót, cikket is írt az esetről „Miért mondtam nemet?” címmel. És sorozatban jött a többi botrány is. Hívta ismét a párizsi opera, amelyet csak úgy nevezett „ez a szarfészek, porban fuldokló gettó”, majd midőn az új, szupermodern Bastille intézet invitálta tanácsadójának, innen azért távozott szintén botrányosan, mert jó barátját, Barenboimot kiutálták. Az egyik amerikai komponista úgy írt róla, mint „Európa zenei Hitleréről”, más „a muzsika Sztálinját” látta benne. Összeugrott szülőhazájával is, ezért halt meg a németországi Baden-Badenben.
A haláláról úgy értesültem, hogy ki tudja, hányadszor néztem meg DVD-én hangversenyét a berlini filharmonikusok élén. Mozart 466-os számú D moll zongoraversenyét dirigálta, a portugál pianista sztár, Maria Joao Pires mesés előadásában. A skandalum hős karmester elegánsan, klasszikus öltözetben, XVIII. századi eleganciával dirigált, és csókolt alázatosan kezet a művésznőnek. Már közel a kilencedik ikszhez.
