Ez nagyon nyomasztó

Publikálás dátuma
2016.01.09 08:14
Megfogadják, hogy haramiákká válnak FOTÓK: DÖMÖLKY DÁNIEL

"Ez nagyon nyomasztó", mondja a Haramiák előadásának szünetében, a Pesti Színházban, a vécéből kijövet az egyik nő a másiknak. "Húzzunk innen", teszi hozzá. És a javaslatot abszolút tett követi, félidőben elhúz a közönség vagy egyötöde. Merthogy az előadás tényleg cefetül nyomasztó, annak kell lennie. Dühösnek, lázadónak, kegyetlennek, pimasznak, botrányosan szókimondónak, kiszámíthatatlanul szertelennek, gunyorosan tiszteletlennek és bizony akár elviselhetőség határán túlmenően is letaglózónak.

Na, most tessék ezt elképzelni a részben Váci utcai úri közönség előtt, melynek disztingvált, vagy esetleg kicsit sikamlós, némi társadalomkritikára azért vevő, de alapvetően könnyed szórakozásra vágyó tagjai már akkor is összerezzennek, ha néhány káromkodás elhangzik a színpadról. Emberek tömege hal meg háborúkban, éhínségben, lidércesen sokan kénytelenek elhagyni otthonaikat, migránsok tömkelegének sorsa erősen kérdéses, de mindez nem hozza ki őket annyira a sodrukból, mint némi káromkodás a deszkákon. Az előbb említettektől nem, de ettől személyesen érzik sértve magukat. Egy hölgy már az előadás első húsz percében, felcsapva a székét, tüntetően távozik a nézőtérről. Nyilván nem ezt várta. A pénzéért őt csak ne nyomasszák! Meg a színházban különben is, csak beszéljenek szépen! Ha klasszikust adnak, akkor még fennkölten is. Zengzetes ünnepélyességgel áradjon a szó, és sugározzanak a színpadról a magasztos érzelmek!

De itt ez nincs, ahogy Schiller darabjában sem, amit mindössze 22 évesen már bámulatos élettapasztalattal írt. A darabot a mannheimi színház mutatta be, már a produkció közben olyan tomboló sikerrel, hogy az előadást majdnem le kellett állítani. Volt olyan kritikus, aki Schillert ezek után kapásból Shakespeare-hez hasonlította. Aki aztán végképp nem volt disztingváltaknak való szerző, a hangoskodó kocsmák népét is képes volt szórakoztatni, ellátni kellő mennyiségű izgalmas akcióval, erőszakkal, brutális gyilkossággal, patakzó vérrel. És humorral. Ami esetében szintén nem finomkodó, nem is könnyedén sikamlós, gyakran vásárian harsány, vagy éppen drabális fekete humor. Amivel különben tele van a Haramiák előadása is.

A Pesti Színházban valaha ment a Dühöngő ifjúság című darab, amit az úgynevezett angol dühös fiatalok egyike, John Osborne írt hatvan évvel ezelőtt, és fejezte ki vele nemzedékének végletes elkeseredését, kétségbeesését. Ezúttal a Váci utcai teátrumba beszabadulhattak mai dühös fiatalok. Olyanok, akiknek tele van a hócipőjük -, hogy én azért finoman fejezzem ki magamat - temérdek mindennel. Ki akarják ordítani magukból a felháborodásukat, a fájdalmukat, azt az érzésüket, hogy ez így tovább nem mehet, ha így folytatódnak a dolgok, akkor itt kő kövön nem marad. A Szputnyik Hajózási Társaság, melyhez egy részük elkötelezetten tartozott, nem is maradt, megszűnt, mert manapság nem feltétlenül a jelentős szókimondó alternatív együttesek felé buzog a bő támogatás.

De Eszenyi Enikő a Vígszínház direktoraként merészen segédkezet nyújtott. Már az első közös együttműködés, A revizor Bodó Viktor által rendezett előadása esetén bebizonyosodott, hogy jót tesz némi vérfrissítés. És a Víg közönsége sem tér ki feltétlenül a hitéből, ha a megszokottól eltérő játékstílus is betör az ódon falak közé.

Azért a Pesti Színházban most sokakon érződik némi zavarodottság, és ez jól látható is, mert időnként szándékosan felgyújtják a nézőtéren a lámpákat. Előfordul, hogy a szereplők felénk fordulva, direkt hozzánk beszélnek. Szemünkbe nézve is mondják a magukét, bizonygatják az igazukat. Az nyilvánvaló, hogy az előadás résztvevői agorának tekintik a színházat, mint a régi görögök, akik még fizettek is a színházba járásért, hiszen ott beszélték meg hathatósan közös dolgaikat. A produkció alkotói is hisznek ebben. Bár azért azt nem várják, hogy a publikum tagjai valóban megszólaljanak, inkább csak imitálják, hogy a nekünk szegezett kérdésekre tényleg választ is várnak. És ez egyébként némiképp zavar. Ezeken a pontokon számomra az előadás drabálisan kitárulkozó őszintesége megbicsaklik, mert ez így némiképp álságos. Ilyen alkalmakkor mindig mozog bennem a kisördög, hogy megtöröm a csendet, azt a színházi konvenciót, hogy a színpadról meg lehet minket szólítani, kérdést is lehet nekünk szegezni, akár valamelyikünkre konkrétan rámutatva, és ekkor nekünk nem illik megszólalnunk. Rendszerint zavarodott mosoly a válasz, főleg egy hagyományos nézőtér, színpad elrendezésű úgynevezett kukucska-színházban. Előfordult már, hogy nem bírtam ki, és amikor éppen engem fixírozott, váratlanul visszabeszéltem a színésznek. Rossz emlékeznem arra, hogy ezt nem tudta megfelelően improvizálva lereagálni. Kizökkent a szerepéből, villanásnyi időre olyan civilnek látszott, akit összezavartak, és nem tudja, hogy most mit mondjon, csináljon.

Egy Shakespeare-korabeli színész még valószínűleg magától értetődő természetességgel reagált akár a bepiált csőcselék bekiabálásaira is. Ahogy ez a commedia dell' arte előadások, a vásári játékok esetében szintén teljesen bevett dolog volt. Gondoljunk csak Kemény Henrik mámoros hangulatú Vitéz László bábjátékaira, melyekben a nagypofájú főhős rendszeresen megszólította a publikumot, és az válaszolt is neki, sőt magától is belekiabált a produkcióba, s ezt közel sem csak a gyerkőcök tették. Kemény ugyanis olyan légkört tudott teremteni, annyira flott magabiztossággal, elementáris humorral és lefegyverző játékossággal volt képes bármi váratlanra reagálni, hogy ezzel bámulatosan megnövelte produkciójának hatásfokát.

Franz Moor meg akarja kapni testvére szerelmét (Orosz Ákos, Bach Kata)

Franz Moor meg akarja kapni testvére szerelmét (Orosz Ákos, Bach Kata)

Bár azért az egyik főszereplő, aki a darab szerint sok elaljasult ember között a fő-főgonoszt adja, Orosz Ákos, elég sokat tud erről. Hét évig tag volt ugyanis a Maladype Színházban, és annak vezetője, Balázs Zoltán több előadást is, például a Tojáséjt, a Leonce és Lénát, az improvizációra épített, a lehető legváratlanabb helyzetekbe hozva a színészeket. És ez a kemény „kiképzés” látszik is Orosz Ákoson, ahogy megszólítja a nagyérdeműt Franz Moor szerepében. Aki egy csúnya, gátlásos, erősen kopaszodó, feltűnően lapátfülű srác, és frusztrációi miatt, III. Richárdhoz hasonlatosan elhatározza, hogy gazember lesz. Másokon való uralkodással, hatalommal pótolja azt, amit nem kapott meg a természettől. A kiváló fiatal színész sok elaljasult gazfickót, sátánfog veteményt játszott már. Übü király, Lorenzaccio, Macbeth, sőt modern kori változata, Ionesco Makbettjének címszerepe, mind azt igényelte tőle, hogy már-már nem is emberi, hanem állatian ocsmány, zsigerien undorító tulajdonságokat bányásszon elő magából. Mutassa meg a poklok legmélyét, akár egyszemélyben. Legyen másokat hatalmi eszközökkel leuraló, tébolyult diktátor, hol nyíltan, látványosan vérgőzösen, hol némiképp demokráciát, illetve áldemokráciát játszva, fellengzősen igazságot, megértést papolva, miközben merő igazságtalanság minden szava. Orosz sokat felhasznál a mostani Franz Moorhoz az eddigi ilyen jellegű feladataiból, mondhatni, a szerep ezek összegzése, egy róka természetűen sunyi, tökéletesen gátlástalanná vált alak megformálása, aki mások érzéseire fittyet hány. Kiiktatta gondolkodásából az erkölcsöt, a szavahihetőséget, a tartást, és furmányos észjárásával, másokon agyafúrt számítással átgázolva tör előre. Kisemmizi testvérét, akire dühösen féltékeny, mert összehasonlíthatatlanul jóképűbb nála, sátánian meg akarja szerezni annak kedvesét, praktikáival halálba üldözi a Seress Zoltán által alakított saját apját, gyilkosságot halmoz gyilkosságra, úgy érzi, bosszút kell állnia mindenkin amiatt, hogy nem ő lett Adonisz. Az esze viszont vág, mint a borotva, és halálosan élvezi, hogy újabb meg újabb praktikákat talál ki mások sakkban tartására, a félelemkeltésre.

A Király Dániel által játszott testvérét, Karlt más motiválja arra, hogy egy rablóbanda élére álljon. A darab elején hosszú tirádát zeng kiborulva arról, hogy milyen rémesen elviselhetetlen társadalmi igazságtalanságokat kell eltűrni, és fennen hangoztatja, ha ő kerülne nyeregbe, bezzeg lenne itt rend, jólét és Kánaán. Hát az aztán nem lesz. Rablóbandájával együtt tökéletesen törvényen kívül helyezi magát, és így követi el szörnyű gaztetteit. Király úgy játssza, hogy azért ettől némileg rosszul érzi magát. Marad benne a könyörületnek írmagja. Ami további feszültségeket szül benne. Nem is beszélve a két testvér apjáról, akit megtévesztenek, felhergelnek, kétségbe ejtenek, a halálba taszítanak. Így végzi Karl Moor megalázott szerelme, Amália is. Bach Kata úgy játssza, hogy nyilvánvalóvá tegye, bármennyire is próbálják besározni, ő tiszta marad, nem enged semmilyen kétes csábításnak, eltökélt, egyenes gerincű, nyílt ember, csak hát ebben a világban ezzel nehéz bármire is menni. Papp Zoltán olyan inast formáz, aki ugyan adja a bambát, de azért arckifejezésén látszik, hogy meglehetősen sok mindent ért abból, ami körülötte történik. Nem engedi magát semmi áron megvesztegetni, nem kapható gyilkosságra, de szavát sem emeli fel semmiért, tűr és tűr, a ne szólj szám, nem fáj fejem ideológiával igyekszik túlélni. És ezzel rengeteg mindenben hasonlít a mai tömegekhez, akik hasonló taktikával iparkodnak megúszni mindent, mert már a zsigereikbe hatolt a félelem. Egzisztenciájukban érzik magukat fenyegetve.

Az ifjú rendező, Kovács D. Dániel egy klasszikus segítségével eltalálja, megjeleníti a korhangulatot. A produkció azért annyira nyomasztó, mert valamibe nagyon beletrafál. Ahogy Kovács D. ezt tette már nagyszerű vizsgaelőadásában, A heilbronni Katicában is, ami kikerült az egyetem falai közül, és a Jurányi Inkubátor Házban játszották tovább. Ott nem lógott ki a sorból, a Pesti Színházban viszont máshoz szoktak a nézők. De Eszenyi Enikő igazgatóként biztonsági szezonok után, évek óta mer kockáztatni. Annyira, hogy az előző, általa rendezett bemutató a Pesti Színházban, Nádas Péter Találkozás című darabja, amely - bár valaha itt volt az ősbemutatója - azóta is kakukktojásnak számít ezek között a falak között, most azonban inkább elfogadják a nézők, mint annak idején. A Haramiák előadása sokak gyomrát megüli. Alföldi Róbert egyik legjobb, fiatalkori rendezésében, a Budapesti Kamaraszínházban tette nyilvánvalóvá, hogy mennyire jó dráma ez. Érdemes megpróbálkozni a megemésztésével. Sok segítséget adnak ehhez a színészek, Hajduk Károly, Járó Zsuzsa, Kárpáti Pál, Szabó Zoltán, Medveczky Balázs, Erdei Gergő, Ember Márk, Csapó Attila láthatóan személyes ügyüknek is tekintik a produkciót, akkora invencióval vesznek benne részt. Bár megfogyatkozott nézőtér előtt, de erős, lelkes taps a méltó jutalmuk.

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20