Ez nagyon nyomasztó

"Ez nagyon nyomasztó", mondja a Haramiák előadásának szünetében, a Pesti Színházban, a vécéből kijövet az egyik nő a másiknak. "Húzzunk innen", teszi hozzá. És a javaslatot abszolút tett követi, félidőben elhúz a közönség vagy egyötöde. Merthogy az előadás tényleg cefetül nyomasztó, annak kell lennie. Dühösnek, lázadónak, kegyetlennek, pimasznak, botrányosan szókimondónak, kiszámíthatatlanul szertelennek, gunyorosan tiszteletlennek és bizony akár elviselhetőség határán túlmenően is letaglózónak.

Na, most tessék ezt elképzelni a részben Váci utcai úri közönség előtt, melynek disztingvált, vagy esetleg kicsit sikamlós, némi társadalomkritikára azért vevő, de alapvetően könnyed szórakozásra vágyó tagjai már akkor is összerezzennek, ha néhány káromkodás elhangzik a színpadról. Emberek tömege hal meg háborúkban, éhínségben, lidércesen sokan kénytelenek elhagyni otthonaikat, migránsok tömkelegének sorsa erősen kérdéses, de mindez nem hozza ki őket annyira a sodrukból, mint némi káromkodás a deszkákon. Az előbb említettektől nem, de ettől személyesen érzik sértve magukat. Egy hölgy már az előadás első húsz percében, felcsapva a székét, tüntetően távozik a nézőtérről. Nyilván nem ezt várta. A pénzéért őt csak ne nyomasszák! Meg a színházban különben is, csak beszéljenek szépen! Ha klasszikust adnak, akkor még fennkölten is. Zengzetes ünnepélyességgel áradjon a szó, és sugározzanak a színpadról a magasztos érzelmek!

De itt ez nincs, ahogy Schiller darabjában sem, amit mindössze 22 évesen már bámulatos élettapasztalattal írt. A darabot a mannheimi színház mutatta be, már a produkció közben olyan tomboló sikerrel, hogy az előadást majdnem le kellett állítani. Volt olyan kritikus, aki Schillert ezek után kapásból Shakespeare-hez hasonlította. Aki aztán végképp nem volt disztingváltaknak való szerző, a hangoskodó kocsmák népét is képes volt szórakoztatni, ellátni kellő mennyiségű izgalmas akcióval, erőszakkal, brutális gyilkossággal, patakzó vérrel. És humorral. Ami esetében szintén nem finomkodó, nem is könnyedén sikamlós, gyakran vásárian harsány, vagy éppen drabális fekete humor. Amivel különben tele van a Haramiák előadása is.

A Pesti Színházban valaha ment a Dühöngő ifjúság című darab, amit az úgynevezett angol dühös fiatalok egyike, John Osborne írt hatvan évvel ezelőtt, és fejezte ki vele nemzedékének végletes elkeseredését, kétségbeesését. Ezúttal a Váci utcai teátrumba beszabadulhattak mai dühös fiatalok. Olyanok, akiknek tele van a hócipőjük -, hogy én azért finoman fejezzem ki magamat - temérdek mindennel. Ki akarják ordítani magukból a felháborodásukat, a fájdalmukat, azt az érzésüket, hogy ez így tovább nem mehet, ha így folytatódnak a dolgok, akkor itt kő kövön nem marad. A Szputnyik Hajózási Társaság, melyhez egy részük elkötelezetten tartozott, nem is maradt, megszűnt, mert manapság nem feltétlenül a jelentős szókimondó alternatív együttesek felé buzog a bő támogatás.

De Eszenyi Enikő a Vígszínház direktoraként merészen segédkezet nyújtott. Már az első közös együttműködés, A revizor Bodó Viktor által rendezett előadása esetén bebizonyosodott, hogy jót tesz némi vérfrissítés. És a Víg közönsége sem tér ki feltétlenül a hitéből, ha a megszokottól eltérő játékstílus is betör az ódon falak közé.

Azért a Pesti Színházban most sokakon érződik némi zavarodottság, és ez jól látható is, mert időnként szándékosan felgyújtják a nézőtéren a lámpákat. Előfordul, hogy a szereplők felénk fordulva, direkt hozzánk beszélnek. Szemünkbe nézve is mondják a magukét, bizonygatják az igazukat. Az nyilvánvaló, hogy az előadás résztvevői agorának tekintik a színházat, mint a régi görögök, akik még fizettek is a színházba járásért, hiszen ott beszélték meg hathatósan közös dolgaikat. A produkció alkotói is hisznek ebben. Bár azért azt nem várják, hogy a publikum tagjai valóban megszólaljanak, inkább csak imitálják, hogy a nekünk szegezett kérdésekre tényleg választ is várnak. És ez egyébként némiképp zavar. Ezeken a pontokon számomra az előadás drabálisan kitárulkozó őszintesége megbicsaklik, mert ez így némiképp álságos. Ilyen alkalmakkor mindig mozog bennem a kisördög, hogy megtöröm a csendet, azt a színházi konvenciót, hogy a színpadról meg lehet minket szólítani, kérdést is lehet nekünk szegezni, akár valamelyikünkre konkrétan rámutatva, és ekkor nekünk nem illik megszólalnunk. Rendszerint zavarodott mosoly a válasz, főleg egy hagyományos nézőtér, színpad elrendezésű úgynevezett kukucska-színházban. Előfordult már, hogy nem bírtam ki, és amikor éppen engem fixírozott, váratlanul visszabeszéltem a színésznek. Rossz emlékeznem arra, hogy ezt nem tudta megfelelően improvizálva lereagálni. Kizökkent a szerepéből, villanásnyi időre olyan civilnek látszott, akit összezavartak, és nem tudja, hogy most mit mondjon, csináljon.

Egy Shakespeare-korabeli színész még valószínűleg magától értetődő természetességgel reagált akár a bepiált csőcselék bekiabálásaira is. Ahogy ez a commedia dell' arte előadások, a vásári játékok esetében szintén teljesen bevett dolog volt. Gondoljunk csak Kemény Henrik mámoros hangulatú Vitéz László bábjátékaira, melyekben a nagypofájú főhős rendszeresen megszólította a publikumot, és az válaszolt is neki, sőt magától is belekiabált a produkcióba, s ezt közel sem csak a gyerkőcök tették. Kemény ugyanis olyan légkört tudott teremteni, annyira flott magabiztossággal, elementáris humorral és lefegyverző játékossággal volt képes bármi váratlanra reagálni, hogy ezzel bámulatosan megnövelte produkciójának hatásfokát.

Franz Moor meg akarja kapni testvére szerelmét (Orosz Ákos, Bach Kata)

Bár azért az egyik főszereplő, aki a darab szerint sok elaljasult ember között a fő-főgonoszt adja, Orosz Ákos, elég sokat tud erről. Hét évig tag volt ugyanis a Maladype Színházban, és annak vezetője, Balázs Zoltán több előadást is, például a Tojáséjt, a Leonce és Lénát, az improvizációra épített, a lehető legváratlanabb helyzetekbe hozva a színészeket. És ez a kemény „kiképzés” látszik is Orosz Ákoson, ahogy megszólítja a nagyérdeműt Franz Moor szerepében. Aki egy csúnya, gátlásos, erősen kopaszodó, feltűnően lapátfülű srác, és frusztrációi miatt, III. Richárdhoz hasonlatosan elhatározza, hogy gazember lesz. Másokon való uralkodással, hatalommal pótolja azt, amit nem kapott meg a természettől. A kiváló fiatal színész sok elaljasult gazfickót, sátánfog veteményt játszott már. Übü király, Lorenzaccio, Macbeth, sőt modern kori változata, Ionesco Makbettjének címszerepe, mind azt igényelte tőle, hogy már-már nem is emberi, hanem állatian ocsmány, zsigerien undorító tulajdonságokat bányásszon elő magából. Mutassa meg a poklok legmélyét, akár egyszemélyben. Legyen másokat hatalmi eszközökkel leuraló, tébolyult diktátor, hol nyíltan, látványosan vérgőzösen, hol némiképp demokráciát, illetve áldemokráciát játszva, fellengzősen igazságot, megértést papolva, miközben merő igazságtalanság minden szava. Orosz sokat felhasznál a mostani Franz Moorhoz az eddigi ilyen jellegű feladataiból, mondhatni, a szerep ezek összegzése, egy róka természetűen sunyi, tökéletesen gátlástalanná vált alak megformálása, aki mások érzéseire fittyet hány. Kiiktatta gondolkodásából az erkölcsöt, a szavahihetőséget, a tartást, és furmányos észjárásával, másokon agyafúrt számítással átgázolva tör előre. Kisemmizi testvérét, akire dühösen féltékeny, mert összehasonlíthatatlanul jóképűbb nála, sátánian meg akarja szerezni annak kedvesét, praktikáival halálba üldözi a Seress Zoltán által alakított saját apját, gyilkosságot halmoz gyilkosságra, úgy érzi, bosszút kell állnia mindenkin amiatt, hogy nem ő lett Adonisz. Az esze viszont vág, mint a borotva, és halálosan élvezi, hogy újabb meg újabb praktikákat talál ki mások sakkban tartására, a félelemkeltésre.

A Király Dániel által játszott testvérét, Karlt más motiválja arra, hogy egy rablóbanda élére álljon. A darab elején hosszú tirádát zeng kiborulva arról, hogy milyen rémesen elviselhetetlen társadalmi igazságtalanságokat kell eltűrni, és fennen hangoztatja, ha ő kerülne nyeregbe, bezzeg lenne itt rend, jólét és Kánaán. Hát az aztán nem lesz. Rablóbandájával együtt tökéletesen törvényen kívül helyezi magát, és így követi el szörnyű gaztetteit. Király úgy játssza, hogy azért ettől némileg rosszul érzi magát. Marad benne a könyörületnek írmagja. Ami további feszültségeket szül benne. Nem is beszélve a két testvér apjáról, akit megtévesztenek, felhergelnek, kétségbe ejtenek, a halálba taszítanak. Így végzi Karl Moor megalázott szerelme, Amália is. Bach Kata úgy játssza, hogy nyilvánvalóvá tegye, bármennyire is próbálják besározni, ő tiszta marad, nem enged semmilyen kétes csábításnak, eltökélt, egyenes gerincű, nyílt ember, csak hát ebben a világban ezzel nehéz bármire is menni. Papp Zoltán olyan inast formáz, aki ugyan adja a bambát, de azért arckifejezésén látszik, hogy meglehetősen sok mindent ért abból, ami körülötte történik. Nem engedi magát semmi áron megvesztegetni, nem kapható gyilkosságra, de szavát sem emeli fel semmiért, tűr és tűr, a ne szólj szám, nem fáj fejem ideológiával igyekszik túlélni. És ezzel rengeteg mindenben hasonlít a mai tömegekhez, akik hasonló taktikával iparkodnak megúszni mindent, mert már a zsigereikbe hatolt a félelem. Egzisztenciájukban érzik magukat fenyegetve.

Az ifjú rendező, Kovács D. Dániel egy klasszikus segítségével eltalálja, megjeleníti a korhangulatot. A produkció azért annyira nyomasztó, mert valamibe nagyon beletrafál. Ahogy Kovács D. ezt tette már nagyszerű vizsgaelőadásában, A heilbronni Katicában is, ami kikerült az egyetem falai közül, és a Jurányi Inkubátor Házban játszották tovább. Ott nem lógott ki a sorból, a Pesti Színházban viszont máshoz szoktak a nézők. De Eszenyi Enikő igazgatóként biztonsági szezonok után, évek óta mer kockáztatni. Annyira, hogy az előző, általa rendezett bemutató a Pesti Színházban, Nádas Péter Találkozás című darabja, amely - bár valaha itt volt az ősbemutatója - azóta is kakukktojásnak számít ezek között a falak között, most azonban inkább elfogadják a nézők, mint annak idején. A Haramiák előadása sokak gyomrát megüli. Alföldi Róbert egyik legjobb, fiatalkori rendezésében, a Budapesti Kamaraszínházban tette nyilvánvalóvá, hogy mennyire jó dráma ez. Érdemes megpróbálkozni a megemésztésével. Sok segítséget adnak ehhez a színészek, Hajduk Károly, Járó Zsuzsa, Kárpáti Pál, Szabó Zoltán, Medveczky Balázs, Erdei Gergő, Ember Márk, Csapó Attila láthatóan személyes ügyüknek is tekintik a produkciót, akkora invencióval vesznek benne részt. Bár megfogyatkozott nézőtér előtt, de erős, lelkes taps a méltó jutalmuk.