Mi a nemzeti érdek?

Az elmúlt héten két olyan kormányfő találkozott Budapesten, akik hivatalba lépésük óta komoly fejfájást okoznak azoknak, akik az erős Európát nemcsak jelszóként használják, hanem azt valóban céljuknak tekintik. A két érintett országnak is ez lenne az érdeke. Az Egyesült Királyság ugyan nukleáris hatalom, Európa második legerősebb gazdasága és az ENSZ BT állandó tagja, ám önmagában vett súlya mégsem mérhető az Egyesült Államokéhoz, Kínáéhoz vagy a világ más erőközpontjaihoz. Tényleges befolyását uniós tagsága adja. Túlzó, de nem teljesen alaptalan vélemények szerint az Európai Unióból távozó Egyesült Királyság nem lenne több, mint egy sziget az Atlanti-óceánban. De az EU meggyengülése is együtt járna az ország nemzetközi súlyának csökkenésével.

Azt gondolom, nem szorul bizonyításra, hogy az Európában közepes méretű és lakosságú, szerény gazdasági teljesítményt nyújtó Magyarországnak az Egyesült Királysághoz képest sokkal nagyobb mértékben van szüksége az EU-ra, annak támogatására és a tagság más előnyeire. Minél erősebb Európa, minél hatékonyabban működik a 28 tagállam integrációja, annál jobban tudjuk érvényesíteni nemzeti érdekeinket a globális gazdasági és politikai térben.

A brit kormányok az ország uniós csatlakozása óta próbálnak egyensúlyozni a tényleges nemzeti érdekek és az európai kontinenstől bizonyos távolságot tartani kívánó hagyományos angol felfogás között. Ezért nem tagja ma sem az Egyesült Királyság az eurozónának és a schengeni rendszernek. Az öt év alatt, amíg a brüsszeli Európai Bizottság tagja voltam, gyakran tapasztaltam, hogy a közös álláspont kialakítását miként nehezítette, vagy akadályozta meg a brit ellenállás.

A hagyományok és a tényleges nemzeti érdekek közötti ellentmondást próbálta áthidalni Cameron azzal, hogy megígérte, legkésőbb 2017-ben népszavazást tartanak az Európai Unióból történő távozás vagy a bennmaradás kérdéséről. Nemrég több mint száz közgazdászt kérdeztek meg erről, de egy sem akadt, aki szerint a távozás jót tenne a brit gazdaságnak. Ezzel természetesen tisztában van Cameron is. Ezért olyan módosításokat próbál elérni az EU és az Egyesült Királyság viszonyát is meghatározó uniós alapszerződésben, amelyek kielégítenék a távozást akaróknak legalább egy részét, ugyanakkor elfogadhatóak a többi 27 tagállam számára is. A változtatások a brit közvélemény euroszkeptikus része és az uniós tagság előnyeit tagadó, a szorosabb integrációt elutasító politikusok igényeinek megfelelően elsősorban a közösségi hatáskörök csökkentésére és a nemzetállami hatáskörök bővítésére irányulnak. Ezek azonban nem erősítenék, hanem gyengítenék Európát.

Más a helyzet Magyarország esetében. Az uniós tagság vitathatatlan előnyeit felismerve a csatlakozási tárgyalások lezárását követő 2003-as népszavazáson a szavazók 82 százaléka támogatta a belépést. Azóta ugyan a túlzott várakozások meghiúsulása miatti csalódottság és az Orbán-kormány EU elleni alaptalan támadásai érzékelhetően csökkentették ezt az arányt, de meggyőződésem, hogy egy újabb népszavazáson is az igenek lennének többségben. A magyar választók tudják, hogy hazánk gazdasági és társadalmi fejlődése milyen jelentős mértékben függ a sok milliárd eurós uniós támogatásoktól. Az elmúlt több mint tíz év alatt sok millióan tapasztalhatták a korlátok nélküli utazás, a külföldi tanulás és munkavállalás előnyeit is. Hazánk uniós tagsága tehát egyértelműen megfelel a nemzeti érdekeknek. Az is könnyen belátható. hogy az erős Európa és az ezt szolgáló szorosabb integráció Magyarországot is erősebbé teszi, nagyobb lehetőséget ad érdekeink érvényesítésére a világban.

Az erős Európa és az ehhez szükséges szorosabb integráció tehát nem a nemzeti érdekekkel ellentétes, hanem Orbán Viktor és köre korlátlan és ellenőrizetlen hatalmi, valamint anyagi érdekeivel. Ezek érvényesülését korlátozzák ugyanis az uniós értékek, a demokrácia és a jogállamiság normái, szabályai. Ezért éleződik 2010 óta szinte folyamatosan az Orbán-kormány és az uniós intézmények viszonya, ezért fordul szembe a magyar kormányfő az uniós döntésekkel, ezért ellenzi többek között a menekültügy közös megoldását, ezért hirdetett évekkel ezelőtt képtelen módon szabadságharcot a Magyarországot szerinte gyarmatosítani akaró EU ellen. Ezért szólja le a nyugati liberális demokráciát és ezért tekinti modellnek az illiberális államokat, Putyin Oroszországát és más hasonló, tekintélyuralmi rendszereket.

Az elemzők szerint a budapesti tárgyaláson Cameron és Orbán egyetértettek. Mindketten az erős Európa és a kevésbé szoros integráció mellett foglaltak állást, szándékosan figyelmen kívül hagyva, hogy a két cél kizárja egymást. Van azonban egy lényeges különbség a két egybeesőnek tűnő álláspont hátterében. Cameron nem kérdőjelezi meg az uniós értékrendet, tiszteletben tartja a demokráciát és a jogállamiságot. A szorosabb integrációtól a brit közvélemény miatt zárkózik el. Az uniós értékrendet lépten-nyomon tudatosan megsértő Orbán viszont a személyes hatalmát félti az integráció erősödésétől. Ezért a brit kormányfőnek nyújtott támogatása - akárcsak az egész orbáni külpolitika -, nem a nemzet érdekeit, hanem azok kárára a saját érdekeit szolgálja. Azzal pedig, hogy igyekezett némi megértést mutatni az Egyesült Királyságban dolgozó uniós munkavállalók szociális juttatásainak korlátozása iránt, nemcsak az ott dolgozó magyarokat, de a többi uniós munkavállalót és országaik kormányait is magára haragította.

Szerző
2016.01.11 07:05

Közép-európai hálátlanok

Közép-Európában afféle "földrajzi hálátlanságról” beszéltek '89 után. Azt hitték, hogy a “felszabadított” kelet-németek sokáig hálásak maradnak, ahogy azt is, hogy ha gyorsan öntik a pénzt a keleti országokba, akkor az egyesülés magától végbemegy. 
Így történt, és mégsem. Mivel Csehország, Szilézia, az NDK középső és déli részei nem elmaradott falusi tájak, hanem hagyományos ipar területek voltak, azt remélték, ha az emberek szabadok lesznek, és működtetik az ott a XVIII. század óta létező ipari kultúrát, elmúlik a rossz álom, és hamarosan utolérik a Nyugatot. Tehát - gondolták - ne sajnáljuk a pénzt, és küldjünk oda, ha éppen ez kellene, a kézi vezérlésben rutinos nyugati adminisztrátorokat, és a dolog beindul. A csehekről, magyarokról, lengyelekről persze nem hitték, hogy kvázi németek lennének, így olyan gyorsan, mint a kelet-németektől, nem várt tőlük senki semmit. S természetesen nem kaptunk olyan sok pénzt sem, mint a drezdaiak vagy a lipcseiek. 
De a modell adott volt: felszabadítottak bennünket. Nem várták, hogy naponta hálálkodjunk, ám azért időnként feltétlenül. És elvárták, hogy ne ugráljunk, hogy ne mi akarjuk tanítani az új szövetségeseket. Az utolsó huszonöt évben aztán sok minden történt, de biztosan nem tanúsítottunk elég hálát. És közben akár voltak alternatív gazdasági tippjeink, akár nem, nem éreztük eléggé jól magunkat a bőrünkben. 
A kelet-német forgatókönyv ismert volt: 1948 táján Nyugaton a valutareform tűnt megoldásnak, tehát megpróbálták most itt is. De ezzel felértékelték az egykori NDK-s piacot, a termelési költségeket. A korábbi kelet-európai piacok számára az ottani termékek túlságosan drágák lettek, a nyugati termékekkel pedig nem voltak versenyképesek. Az egész keleti gazdaság összeomlott, és a piacaiktól megfosztott vállalatokat ilyen tömegben nem tudták, de nem is nagyon akarták átállítani. Így azután rövid idő alatt négymillió keleti munkahelyet lehetett ócskavasként eladni nyugat-német vállalatoknak. Ma már a kelet-és nyugatnémet munkanélküli szint megközelítően azonos, de ezért az átállítási modellért kellene most lelkesedniük a kelet-németeknek? Közben még folyamatosan ment a “homogenizálás” is, a keletiek és nyugatiak kiegyensúlyozásának jelszavával.
Közép-Európában az összeomlás pár százalékponttal simábban zajlott, működtek valamilyen minimális önvédelmi reakciók. Azok viszont nemzetállamiak voltak, és közben a kelet és a nyugat “homogenizálásáról” komolyan - sem az EU tagjaiként, sem korábban - belátható pályákon nem beszéltek. Itt nem vettek el úgy és annyit, mint az NDK-soktól, miközben Schengen, a kint is használható egyetemi diplomák és az ALDI itt is összejött. Ez azért nem kevés, de láthatóan nem elég. A lényeget tekintve ugyanis nem a kapitalizmus minőségéről, hanem az elviekben is rosszul kitalált gazdasági megmentési modellekről van szó. Miért kellene akkor ezekért a nem nagyon felvilágosodott polgároknak hálásnak lennie?
Valaki azt írja, nem elég innovációs központokat összerakni, technológiai hátszélről beszélni, üvegszálas hálózatokat felépíteni (például Kelet-Németországban). Igaz, Közép-Európában ilyesmiről most éppen nem is beszél senki - nincs is miből ilyeneket mostanság meghirdetni. Ez persze eredmény: legalább technológiával nem vernek most át senkit.
Nemrégiben volt Drezdában egy nagyobbfajta értelmiségi összejövetel “A kelet-német gyarmat 1989 óta” címmel. Kelet-Európa '89 utáni “gyarmatosításáról” itthon kevés szó esett, habár beszélünk “belső’ és “külső” gyarmatosításról, Brüsszelről a volt szocialista világban, Nyugatról a volt Keleten. Drezdában az volt a fő téma, hogyan gyarmatosították a volt nyugat-német elitek az egykori NDK-t. 
A mostani európai politikai osztály ezt a nyelvet utálja. Talán nem tiltja be, de forrásokat, szervezeti hátteret nem kínál hozzá. Mégis, ez az elemzési nyelv mostanában inkább erősödik. A gyarmatosítás-konferencián megszólalt egy szász miniszter, egy befolyásos össznémet politikai felvilágosító központ igazgatója és mások is a szász kulturális elitből. Nekik nem a gazdasággal van közvetlenül bajuk - az alapjában rendben is lenne -, hanem a kulturális, civilizatorikus, identitáshoz kapcsolódó lepontozottsággal. Az előadók szinte mind keletiek voltak, közülük mindössze kettőnek a neve mellett jelöltek nem-keleti intézményt - és meglehet, hogy ők is keletiek voltak, de most éppen odaát dolgoznak.
Merkel óta egyébként nehéz azt mondani, hogy a keletieknek nincs befolyásuk az össznémet politikában. De a becslések szerint a német eliteknek ma is csupán négy-öt százaléka lehet keleti. A 22 keleti rektorból 3 érkezett a keleti tudományból. Különböző mértékben, de alulreprezentáltak minden területen, a bíróktól a vállalatvezetőkig. A magyarázat nem a természetes emberi gonoszságban rejlik, hanem a hálózatokban. A nyugatiak '89-ben számos posztot vettek át, és azóta az egyes szakmákban ezek a hálózatok csak tovább érvényesülnek.
Persze komolyan senki sem gondolja, hogy a kelet- és nyugatnémetek más nemzetiségűek, hogy a szászok és a bajorok minden történelmi különbségükkel együtt valóban más etnikumúak lennének. Fontos tény az is, hogy míg az orosz és a német határ között a “brüsszeliek” minden helyi elitet korruptnak tartanak - és ebben a bal-és a jobboldal között általában nem látnak különbséget -, addig Németországban bármennyit szidalmazzák is a keletieket, a legrosszindulatúbb ellenfelek sem állítják, hogy a kelet-németek korruptak volnának. Vajon miért? 
Az első eshetőség, hogy a kelet-európai elitek olyan elkeseredetten vádolták korrupcióval egymást a saját országukban, hogy végül sikerült a külvilág szemében alapvetően beszennyezniük a partnereket és persze önmagukat. A másik változat: vannak korrupt németek is (épp az utóbbi hónapokban tartóztattak le egyébként nyugatról származó iparbárókat), de mert a hálózataik nem voltak nyugatiak, nem lehetett helyieknek festeni őket. És van egy harmadik lehetőség is: a politikai rendszer már az NDK-ban is eltért a közép-európaitól. Még '89 után hallottam nyilvánosan az egyik legnépszerűbb magyar történésztől, amikor éppen tömegével rugdosták ki az egykori NDK-s egyetemekről a professzor-kollégákat, hogy úgy kellett nekik, túl lojálisak voltak. 
Azt, hogy a Balatonnál lehetett német-német családi találkozókat tartani, Drezdában vagy Lipcsében már elfeledték. De hogy a német határtól keletre egy kis aprópénzt sem lehet a helyiekre - és nem csak az elitekre - rábízni, azt a németek többsége ma is így gondolja. A modell egyszerű, akkor a saját zsebünkre dolgoztunk a szocializmussal szemben, most meg bizonyára ugyanazt tesszük, hiába van már kapitalizmus. 
És mindezt rólunk-tőlünk tanulták. '89 előtt együtt voltunk büszkék magunkra, most pedig egymást szidva nem vesszük észre, hogy a címkék kintről nézve elmosódnak.
Közben pedig elolvadt még egy különbség. Miközben irigykedtünk, hogy mennyire rossz, hogy nincsenek nyugati nővéreink-fivéreink, mert tőlük mennyivel többet kaphattunk volna, mi itt Magyarországon gyorsan elfeledtük, gyakran milyen fontos biztonsági zárakként működhetnek a nemzeti elithálózatok. A németek azt hitték, hogy a helyi, “szocializmussal szennyezett” (bal- és jobb-) eliteket ki kell iktatni, tűnjenek el a helyi érdekek, és győzzön az össznémet vagy összeurópai, mert az a modern. De azután kiderült, hogy ott voltak a helyi innovációs hálózatok, az összefonódott, de időnként mindenkit védő dacszövetségek, a helyi főiskolák, amelyek nélkül kiürülnek az országrészek. 
Az EU-ban szerencsére több megértés volt, mint a nyugat-német elitekben. Nem akartak azokhoz hasonlóan brutálisan lelépni, kitanítani bennünket, akármit  hiszünk is róluk. De még mindig nem tanultuk meg - velük együtt -, hogy lehet úgy etetni a helyi modernizációs forrásokat, hogy közben legalább egy fokig tiszteljük a helyi összefonódásokat.
2019.04.25 08:53
Frissítve: 2019.04.25 08:53

A hiányzó betű

Az én csalóm csaló, a te csalód gyanú felett áll. Ilyen egyszerűen osztják manapság az igazságot mifelénk. Gyakran akkor sem járnánk messze az „igazságtól”, ha egyszerűen csak „gazságról” beszélnénk, az „i” betűcske ott időnként teljesen felesleges. 
Emlékszünk a csengeri asszony nagy port kavart esetére, aki olyan „ravaszul megtévesztette” a dörzsölt debreceni politikust, hogy az lóhalálában szaladt a közjegyzőhöz, néhány százmilliót bebiztosítani a sertéstenyésztésbe egyre jobban beletanuló, szépkorú mamája számára. Ha Kósát átverte egy szélhámos, akkor ostoba, ha maga sétált be a kelepcébe, akkor gazember.
Innen nézve már teljesen mindegy, mi történt. A csengeri asszony „csaló státuszban” börtönlakó, az ex-miniszter éli világát. Mint ahogyan Erdősi néni, a herceghalmi polgármester felesége is köszöni, jól van, aki a vasárnapi boltzár ürügyén csinált látványosan hülyét mindannyiunkból. Bár a Kubatov-legények segítették, higgyük el a Fidesz pártigazgatójának, hogy neki köze sincs az egészhez. Gazság az is, amit az elő-előkerülő strómanokról megtudunk, akikkel nyilvános balhé nélkül lehet elvitetni a háttérben meglapulók piszkos ügyeit. Ott volt a Budapest legdrágább helyén álló Országos Gyógyszerészeti Intézet székházának eladása, amelyet 3,8 milliárdos licittel egy jelentéktelen játékbolt tulajdonosa „vehetett meg”. Bárki indulhatott az árverésen, ahogyan a földliciteknél is, nem volt kíváncsi az állam a pénz eredetére. 
A dolog máig zavartalanul működik, időnként a túlvilágról is. Teljesen életszerű, hogy egy cinkotai családi házban működő cég tulajdonosa, bizonyos F. Sándorné még 2016-ban megállapodást köthetett Vajnával a tv2 megvételére. Három év alatt több részletben közel 20 ezer millió (!) forintot fizetett ki az üzletrészért, állítólag „kölcsönből”. Néhány nappal a mágnás halála előtt formailag is megtörtént a tulajdonosváltás: miután a sajtó megkapargatta az ügyet, egy Fári Ádám nevű, Mészáros-közeli bankember vette nevére a céget. Hogy valójában ki a tulajdonos, azt még most is csak találgatni lehet.
Ungváry Krisztián történész a minap egy interjúban úgy fogalmazott: ha ez a kormány netán megbukna, a csengeri asszonynak nagyon össze kellene húznia magát a cellájában, mert akkor a kormány kulcsfiguráinak jelentős része oda kerülne mellé a börtönbe. 
Ha eljön egyszer az igazság pillanata, akkor lelepleződnek a gazságok is. Előbb-utóbb minden turpisság kiderül. És biztosan meg fogjuk tudni azt is, hogy a felcsúti egyszerű parasztgyerek tényleg olyan szegény-e, mint a templom egere, ahogyan az a vagyonnyilatkozatában szerepel. Egyszer kibújik majd a szög a zsákból, mennyi illeti meg őt, az ipát, a napát, a menyét, a vejét, a fiát, a lányát abból a lassan már több mint egymilliárd dollárból, amit a szomszédja - az a másik felcsúti egyszerű parasztgyerek -, néhány év alatt összeharácsolt. 
Gazembereket, csalókat mostanában csak az ellenzék soraiban szokás keresni, a kormányzat politikusai gyanú felett állnak. Leperegnek róluk a vádak, mint kutyáról az esőcseppek.
2019.04.25 08:52
Frissítve: 2019.04.25 08:52