„Szinte lehetetlen elképzelni napjaink hegedűs örökségét Itzhak Perlman abszolút zenei géniusza nélkül” – írta születésnapi köszöntőjében a jeles zongorista pályatárs, Daniel Barenboim. Valóban: Perlman még a hegedűművészeknek ahhoz a nagy generációjához tartozik, akik számára a zenei megvalósítás, a szerzői szándék hiteles közvetítése felülírja az öncélú technikai perfekciót. Azt is mondhatnánk, egy évszázados hagyomány utolsó letéteményese; egy olyan tradícióé, amit Hubay Jenő és Fritz Kreisler, Bronislaw Huberman, Szigeti József és Jascha Heifetz neve fémjelez. Ráadásul Perlman szeretetre méltó, kedves ember.
Itzhak Perlman 1945-ben született Tel-Avivban, a harmincas években Palesztinába emigrált lengyel zsidó szülők gyermekeként. Négyéves korában elérte a járványos gyermekbénulás, amelynek következtében járóképessége súlyosan sérült – úgy tűnt, egész életére tolószékbe kényszerül. Végül az eredményes terápiának köszönhetően – két speciális mankó segítségével – újra megtanult járni. Ma is ezeket használja, de hosszabb távot csak elektromos kerekesszékkel tud megtenni, koncertjein pedig ülve játszik. A hegedűsként már hatévesen csodagyereknek számító Perlman a Ron Shulamit konzervatórium, majd a Tel Aviv-i Zeneakadémia növendéke lett. Ez utóbbi intézmény a magyar zenekultúra hagyományaiból is táplálkozott: 1949-től itt tanított Fehér Ilona hegedűművész, aki Hubay Jenő világhírű mesteriskolájában tanult, majd a húszas-harmincas években Európa-szerte koncertezett. 1942-ben leányával, Lilivel együtt koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan 1944-ben megszöktek és csatlakoztak a partizánokhoz. Fehér Ilona, akinek egész családja a holokauszt áldozata lett, ezután néhány évig Csehszlovákiában, majd negyven évig Izraelben élt. Világhírű hegedűs kollégáival, Pinchas Zukermannal és Shlomo Mintzcel ellentétben Perlman ugyan nem Fehér Ilona osztályába járt, de kurzusokon, meghallgatásokon sokszor találkozott vele, és szeretettel emlékszik rá. Akárcsak a kelet-európai (elsősorban magyar, lengyel, orosz) hegedűművészet gazdag hagyományára, amelynek örököse és továbbfejlesztője.
1958-tól az Egyesült Államokban él, ahol kamaszként fellépett a sokmilliós nézettségű Ed Sullivan Showban, ezzel országos ismertséget szerezve. Alig tizennyolc évesen szerzett mesterdiplomát a patinás Juilliard Schoolon, s még ugyanebben az évben szólóesten mutatkozott be a New York-i Carnegie Hallban. Egy évvel később pedig megnyerte az akkoriban legjelentősebbnek számító nemzetközi klasszikus zenei versenyt, a Leventritt Competitiont. Ezek indították el több mint fél évszázada tartó, töretlenül sikeres pályafutását, amelynek állomásait lehetetlen felsorolni. Az egész világot bejárta, a legkiválóbb zenekarokkal és karmesterekkel dolgozott együtt, fesztiválok ünnepelt vendége, egyetemek díszdoktora. A klasszikus zene iránt kevésbé érdeklődők onnan ismerhetik, hogy a nyolcvanas években többször közreműködött a Szezám utca című sorozat zsidó tematikájú részeiben; 1993-ban pedig ő játszotta a Schindler listája című Spielberg-film főcímdalát és több ismert témáját (John Williams alkotásait). A klasszikus zenében szinte egyedülálló módon, 15 alkalommal nyert felvételeivel Grammy-díjat, 2008-ban pedig a Grammy életműdíját is megkapta.
A két egykori multinacionális lemezbirodalom, az EMI és a Warner közelmúltbeli egyesülése tette lehetővé, hogy 2015 végén megjelenjen az a grandiózus gyűjtemény (59 album, 77 CD), amely Itzhak Perlmannak az EMI és a Teldec hanglemezkiadók felkérésére rögzített összes felvételét tartalmazza. A stiláris és műfaji paletta ennek megfelelően meglehetősen változatos: a barokktól a kortársakig, a szóló-repertoártól az emblematikus versenyművekig élvezhetjük Perlman valóban zseniális, mindenkor érzékeny és kifinomult játékát. A hatalmas kollekciónak van egy kivonata is: a háromlemezes The Perlman Sound, amely önálló kiadvány, s Best of-jelleggel tartalmazza a páratlanul sikeres hegedűművészi pálya legemlékezetesebb hangzó dokumentumait. Valamennyi felvételt digitálisan újrakevertek, de a négy évtized alatt készült felvételek hangzásképét nem akarták egységesíteni, megőrizték jellegzetességeit és az eredeti lemezborítókat. A díszdobozos „deluxe” változathoz pedig egy Perlmanról szóló könyv is készült, benne egy életút-interjú, egy művészi pályáját értékelő esszé, valamint a nagy pályatársak méltatásai.
A hetvenhét CD hihetetlenül gazdag, sokszínű képet mutat Perlman művészetéről. Brahms Hegedűversenye például Carlo Maria Giulini pálcája alatt, a Chicagói Szimfonikusokkal; míg Korngold ritkábban játszott versenyműve André Previn vezényletével, a Pittsburghi Szimfonikusokkal szólal meg. Nem maradhatnak el a Bach-partiták, de a slágerszámok, ráadás-darabok (Kreisler, Paganini, Sarasate és a többiek) sem. A további repertoár és közreműködők felsorolása helyett, befejezésül szögezzük le: a Perlman-kollekció nemcsak egy ragyogó művészi pálya összegzése, hanem a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek kiváló nyugat-európai és amerikai hangfelvételi kultúrájának is méltó emléket állít.
