Ha innen nézem Sámándob (némi jóakarattal), ha onnan nézem hatalmas bukta (nem lekváros, ha szabad pontosítanom!). A milánói magyar pavilon története annyira mai, hogy kitalálni sem lehetne különbet.
Annak idején, amikor pályázatot írtak ki a pavilon terveire, természetesen nem az győzött, amelyet a zsűri jobbnak látott, hanem az, amelyik a kormánybiztosnak (valamiért) közelebb állt a szívéhez. Ugye tetszenek emlékezni a Nemzeti Színház esetére?
Bukta volt az egész vállalkozás, hiszen annyi pénzt sikerült „eldobolni” ezzel a projekttel, mint még egyetlen külföldi kulturális bemutatón sem. Az elmismásolt 5,2 milliárd forint jó példája annak, hogyan kell ötletesen állami milliókat eltüntetni láthatatlan filmekre, kastélybérlésre, csókosoknak rendezett kiállításra, tanácsadói szerződésekre, különleges utaztatásokra, túlárazott megbízásokra, nesze semmi, fogd meg jól dolgokra.
Aztán kiderült, hogy valami probléma van a számlák körül, a kivitelező olasz cég foglalni akar, de mi nem hagyjuk. Mi tiszták vagyunk (mint mindig, mindenben), hazahozzuk a „dobot” Karcagra, ott nagy keletje van az ilyen „sámános hagyományoknak”. Most meg azon kell örvendeznünk, hogy mégsem bontunk és építünk, hanem otthagyjuk az egész hóbelevancot ingyen és bérmentve a házigazdáknak. Mi lett a tartozásból? Arról egyetlen kukkot sem mondanak, ráadásul Szőcs Géza valójában nem is számolt a pavilon hazahozatalával, mivel egyedüliként a kiállító országok közül a szeptemberi határidőig csak mi nem kértünk bontási engedélyt.
Talán senkit nem is zavarna fideszéknél, ha a fából barkácsolt sámándob csendben elkorhadna Milánóban. Vagy akárhol.