A pesti vicc és a holokauszt

Szép Ernő sok tekintetben viccet csinált a holokausztból az Emberszag című regényében. Méghozzá jellegzetesen a dolgokat gyakran felülről, kívülről gúnyosan szemlélő pesti viccet. Ami a legnagyobb tragédiából is tud röhögtető humort kreálni, ahogy ezt például Örkény műveiben is tapasztalhattuk, ő szintén képes volt a II. világháború borzalmait is nevettető, de mégis megrázó görbe tükörben ábrázolni. Szép Ernő a kifinomult, művelt polgár, az érzékeny író, akit hatvan évesen zökkentenek ki totálisan megszokott életformájából, azzal, hogy csillagos házba kell költöznie, majd munkaszolgálatban kell sáncot ásnia. Nem egészen érti, hogyhogy ezeken a helyeken nem jár neki mindaz, ami eddig természetes volt, megfelelő étel, elég légtér, cigaretta.

A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Szkéné Színház és a Füge ebből a műből hozott létre nagy sikerű produkciót. Szikszai Rémusz rendezése sok tekintetben eltalálja a mű stílusát azzal, hogy műsoros éjszakai lokál keretbe helyezi. Kicsit irodalmi kabaréba, kicsit pikánsan erotikusba, triviálisba, eszünkbe juthat némi hasonlóság a fasizálódó Németországban játszódó, híres Kabaré című filmmel. Szép evidensen otthonosan mozgott a kabarék világában, hiszen maga is írt kabaré számokat. Simkó Katalin alakítja a konferansziét. Nemcsak mondénul kelleti önmagát, nem csupán pikírten találó megjegyzéseket tesz, hanem persze énekel is, célzatosan elmés dalokat, melyekhez zeneszerzőjük, Monori András, Szép szövegeket használt fel.

Nem pusztán mi figyeljük a bárműsort, hanem az elsősorban ülő ember nagyságú bábok ugyancsak, akik a korabeli polgárokat testesítik meg. Ők voltak eddig a bárok közönsége. De aztán a szereplők beviszik őket a játéktérbe, ezzel a csillagos házba, illetve a munkaszolgálatra. Ők lesznek a kiszolgáltatott, megalázott, megkínzott zsidók.

Meg persze a Szép Ernőt játszó színészek. Merthogy hárman alakítják. A fiatalt Kovács Krisztián, a középkorút Tóth József, az időset Fodor Tamás. De nem úgy, ahogy ez általában szokás, hogy először látjuk az ifjút, majd végül a középkorút. Ők hárman egyszerre vannak jelen. És nem feltétlenül értenek egyet. Körülbelül olyanok, ahogy ezt fanyar humorral Köves Slomó rabbi mondta a minap a rádióban, hogy ahol két zsidó van, ott rögtön van három vélemény. A három Szép rendszeresen vitatkozik egymással, vagy akár saját magával. Töprenkednek, filozofálnak, maliciózusan kommentálják az eseményeket, igencsak megvan a véleményük mindenről. Érdekes lenne, ha ezekbe a diskurzusokba a bábok is bekapcsolódnának, nem eléggé használják ki őket. Fodor nyúl hozzájuk a legérzékenyebben, nála villanásokra valóban életre kell a holt anyag, a többieknél ez ritkán fordul elő. Németh Ilona bábjai pedig roppant kifejezőek, mindegyik önálló, markáns karakter, abszolút lehetne velük mit kezdeni, csak ez nyilván hosszabb próbafolyamatot igényelt volna. Így inkább a tömeget képezik, közéjük lehet feküdni, együtt lehet velük kutyagolni, képesek a zsúfoltság és a kiszolgáltatottság képzetét kelteni.

Simkó adja a konferanszién kívül az elállatiasodott pribékeket is. A színfalak mögött például puskatussal agyonver egy már a sok gyaloglásban elfáradt, felállni gyenge zsidót. Halljuk a durva ütések hangját. Aztán ez az elaljasult bunkó érzéketlenül végighúz a földön egy bábot, láthatjuk, hogy neki annyi. Ez gyomorszájon vágó, brutálisan erős jelenet, ekkor konkrét szerepet kap a báb. Sok hasonlóra lenne szükség, mert az epika nem válik mindig drámává. Annak ellenére, hogy megháromszorozták a főhőst, időnként jobbára csak szövegfelmondásnak érzem a produkciót. Néha az idősebbik Szép kiszól a publikumnak, és megkérdezi nem unjuk-e? Ott nem illik válaszolni, de most megteszem, én bizony időnként untam, máskor pedig megrendültem, vagy röhögtem. Lenyűgöz Szép egyedien sajátos szemlélete. Ahogy például a legelkeserítőbb pillanatban is meg képes őrizni kívülállását, józan eszét, humorát, és arra az egyenruhát öltött suhancra, aki éppen halálost veszélyt jelenthet számára, magától értetődő természetességgel tud fölényesen nézni, hiszen az csak egy műveletlen tuskó, és felháborító, hogy egy ilyen alak dirigálhat.

Heltai naplójában, amit Bálint András ad elő a Radnóti Színházban, kicsit hasonló a szemlélet, bár Heltai nem kényszerült munkaszolgálatra. De ő is úgy írt ezekről az időkről, mintha kedvenc kávéházában ülne, kinézne az ablakon, és barátainak kellő éles elméjű pikírtséggel kommentálná az eseményeket, és akár még szellemességéért le is aratná a babérokat. Tán ezt nevezik belső szabadságnak. Amikor valaki a legképtelenebb, legvészesebb helyzetekben is képes megőrizni intaktságát, személyisége lényegét. Számomra leginkább erről regél ez a produkció. Hogy ezt meg lehet csinálni, hogy a megaláztatást is le lehet pöckölni, mert az illető arra se méltó, hogy megalázzon bennünket. Ehhez azért már valakinek kell lenni. Simkó át-átváltozva adja az elaljasult senkiket, de közben vissza-visszavedlik konferansziévá is, aki persze szintén kívülállóként kommentál.

A könnyednek álcázott revü jelenetek döbbenetesen tragikus szituációkkal keverednek, a rendező ezzel is hidegből melegbe ránt minket. Kovács Krisztián fiatal írója vehemensebb, hirtelenebb, de már ő is elegáns, mellényes, öltönyös úr, ahogy a többiek szintén. A jólét természetes számukra. Ezért is akkora a kontraszt, amikor elhurcolják őket. Tóth József figurája valamivel joviálisabb, pocakot eresztett, de azért ő is egyfolytában megjegyzéseket tesz. Fodor a gonoszkodó, olykor cinizmusba hajló öregúr, akiből azonban süt a humánum. Azért is nem érti ezt az egészet, mert ő magában sem a zsidót nézte, hanem az embert. És mindenki másra így tekintett. Zsörtölődő, morgolódó, sőt, akár még a cinikus mondataiból is, süt a humánum. Időnként a vaskos valóság egyenesen költőiséggel vegyül, elemeltséggel párosul.

A második részre fölerősödik a produkció. A mindössze három hét története több ponton mellbevágóvá válik, de ugyanakkor nevettet is, a humor hathatós segédeszköz a túlélésben. Számunkra is az lehet, hiszen bár az életünket nem fenyegeti közvetlen veszély, sajnos nekünk is jócskán van mit túlélnünk.