Néhány nappal az isztambuli merénylet előtt magam is többször álltam a Kék Mecset előtti villamosmegállóban. Ha jól emlékszem, a Theodosius-obeliszk előtt egyszer közelebb is húzódtam egy német turistacsoporthoz, hogy belehallgassak az idegenvezető magyarázatába. A városnak ezen részén még a hűvös január eleji napokban is rengeteg a turista. A műemlékeket és a villamosmegállókat biztonsági emberek őrzik, de a szabadban sétálgató emberek és kisebb csoportok védtelenek a látható fegyver nélkül érkező, öngyilkos terroristák ellen. A turisták sajnos könnyű célpontok, és az ellenük elkövetett aljas merénylet egyszerre rázza meg saját országukat, a helyi, részben az idegenforgalomra épülő gazdaságot, és alapozza meg a szabadságjogok korlátozását.
A szabadságjogok és a demokrácia korlátozása Törökországban sajnos már a mostani merényletek előtt megkezdődött. És bár a média érthetően jobban figyel a Hagia Sophia és a Kék mecset előtti, világhírű térre, mint a távoli kurd vidékre, ott még több áldozata van a kiújult erőszaknak. A kurd kérdésre persze nehéz jó megoldást találni, hiszen a török állam joggal ragaszkodik az ország területi integritásához, és a határok újrarajzolása még véresebb háborúkat eredményezne. A korábbi, progresszív török kormányok azonban igyekeztek valamelyest növelni a kurdok jogait, és a kurdok között is akadtak, akik a forradalmi marxista PKK-nál mérsékeltebb politikát folytattak. De Erdogan elnök agresszív nacionalizmusa és antidemokratikus fellépése mindkét oldalon a szembenállást, a radikalizmust erősíti. A pár nappal ezelőtti merényletet bizonyítottan egy, az Iszlám Államhoz kötődő terrorista követte el, az elnök azonban beszédében – konkrét vádak nélkül – igyekezett a kurdokat és az oroszokat is belekeverni a történetbe. Pedig a gerillák és a kormányerők közti harcokat nem lehet összemosni a teljesen ártatlan, a konfliktustól sok száz kilométerre élők elleni merénylettel, legyenek ez utóbbiak akár turisták, akár isztambuli polgárok.
A modernkori Törökországot közel száz esztendővel ezelőtt Kemal Atatürk bátor és progresszív reformjai teremtették meg. Atatürk vezette be a latin betűs írást, a nők egyenjogúságát, az európai ruha viseletét, eltörölt minden feudális jellegű címet, megszüntette az iszlám szerzetesrendeket és az egyházi oktatást, eltörölte a sariát. Lényegében mindent meglépett, ami ellen a mai iszlamisták világszerte küzdenek. Szimbolikus jelentőségű volt, hogy 1935-ben az addig az ország vezető mecsetjeként működő Hagia Sophiát egyházi funkcióitól megfosztva múzeummá alakíttatta át. Bár Magyarországon ez kevéssé köztudott, a huszadik század legnagyobb személyiségei közé tartozott, aki forradalmi elszántsággal vezette be a progresszív reformokat. Ezek fő letéteményese – számunkra nehezen elképzelhető módon – a hadsereg volt, amelynek fiatal, világias gondolkodású tisztjei sok évtizeden át meg tudták védeni az atatürki vívmányokat. Ha kellett, akár államcsínnyel is. Erdogan előtt is voltak, akik az iskolázatlan anatóliai lakosság támogatásával többséget szereztek a parlamentben, és azt az iszlám befolyás visszacsempészésére, az állam világi jelegének gyengítésére, a nyugatias demokraták ellen próbálták felhasználni. A progresszív törökök ezért az ilyen kísérleteket elfojtó puccsokat ma is forradalomnak tartják.
Nehéz kérdés természetesen, hogy a parlamenti többséggel szemben jogos-e egy magasabb cél, a progresszív alkotmány és világi állam nevében erőszakot alkalmazni? Ezt alighanem csak az adott ország helyzetének és történelmének mélyebb ismeretében lehet megválaszolni.
Racap Erdogan mindenesetre tanult elődei sorsából, és sokak által koncepciósnak tartott perek sorozatával számolt le a hadsereg vezetésével. Másrészt a kurdok elleni háborúskodással „munkát” is adott a katonáknak. Lopakodó ellenreformokkal csempészi vissza a vallást a közéletbe, populista elődeihez hasonlóan szintén az iskolázatlan falusi lakosságra építve. Külpolitikájában harcot visel az iraki kurdok ellen, és Asszaddal szemben a legutóbbi időkig az Iszlám Állam terroristáit támogatta. Szíriai politikája azonban látványosan összeomlott, Asszad maradt, az Iszlám Állammal való szövetsége pedig tarthatatlanná vált. Egy ideig Oroszországgal is megpróbált jó kapcsolatokat kiépíteni, de az orosz katonai repülőgép lelövését Putyin halálos sértésnek vette.
Így Erdogan kénytelen volt visszatáncolni a nyugati szövetséghez. A nyugati országok ellenszenvvel nézik a demokráciát leépítő ügyködését, és riadtan figyeltek fel az orosz gép lelövésében megnyilvánuló, veszélyes harciasságra. Ha az oroszok katonai ellencsapással válaszolnak, akkor elvben már ki is tört a Harmadik Világháború. Hiszen Törökország mégis a NATO tagja, a tágabb értelemben vett nyugati világ egyik legfontosabb bástyája a térségben. Erdogan úgy szeretne NATO-tag maradni, hogy szabad kezet kap antidemokratikus belpolitikájához, a kurdok elleni hadjárathoz és a keleti szomszédjaival szembeni agresszióhoz. Talán idealizmusnak tűnik, de jó lenne megértetni vele, hogy a közös védelem közös világi, demokratikus értékeket is feltételez.
