Senki sem úgy kezdi, hogy hajléktalan

A Dankó utcai "fűtött utcában" nincs záróra. Nappal melegedő, éjjel tömegszállás. Különleges hely, többek közt azért, mert az itt tanyázók harmada nő. És mert a többi éjjeli menedékhelyen nincs lehetőség arra, hogy az összetartozó hajléktalan párok, családok együtt maradhassanak.

Megint farkasordító a hideg - a "fűtött utcában" ilyenkor tetőzik a forgalom. A menedékhely ötlete hét éve született meg, amikor a szörnyű télben háromszáz ember fagyott meg az utcán, és Iványi Gábor lelkész, az Oltalom Karitatív Egyesület vezetője soha többé nem akart ilyen telet. Kapóra jött az egyesület székhelyével szomszédos hajdani autószerelő műhely. Az ebből kialakított "fűtött utca" azonnal megtelt, azóta is tele van.

Délután ötkor már hatalmas szatyrok, kövér nejlon zsákok, emberek sűrű masszája torlaszolja el a bejáratot a VIII. kerületi Dankó utcában. Elvegyülnék, de nem lehet, tömör fallá zárulnak előttem a hátak. Odabent a szokásos esti nagytakarítás zajlik, az ügyeletesek vízsugárral mossák a sárga keramitkockákat. A fehér műanyag székek csinos tornyokba rendezve várják, hogy raktárba kerüljenek, helyüket éjszakára szétnyitható vaságyak veszik át.

Fél hatkor, mintha zsilipet nyitnának, beözönlik a nép. Nincsenek foglalt helyek. Aki kapja, marja. Ha nem jut ágy, jó a matrac is vagy a puszta beton. Az üvegkalickában monitorokkal körbebástyázott ügyeletesek csak akkor lépnek közbe, ha nagyon muszáj. Mert, mint mondják: ebben a világban farkastörvények uralkodnak, az győz, aki a többieknél hangosabb, erősebb, ügyesebb.

Hirtelen nagydarab ifjonc lép mellém. Testőrnek ajánlkozik, riportalanyt is szállítana, jó pénzért. Elhajtom. A következő két óra: üresjárat. Lapos pillantások vizslatnak. "Mi hasznom abból, ha nyilatkozom magának" - kérdi egy szutykos sísapkás férfi, és igaza van. Engem megfizetnek, ha "kiteregetem" a nyomorát az újságban. Ő viszont marad, aki volt.

Tipródásomban végül a Mama szán meg. Nagy pléhlavórban csirke farhátat vagdal apróra a konyhában. A "konyha": kétlapos villanyrezsó és egy falikút. Az aluljáróban ennyi sincs - jegyzi meg vállrándítva az ötvenkét éves asszony. Ő csak tudja, tizenegy éve hajléktalan. Hozzászokott, hogy hátán a háza: van egy edényes szatyra, meg egy fűszeres. A "fűtött utcában" háztartást vezet. A csirke farhátból pörkölt lesz, kenyérrel tunkolva, parasztosan. Hat emberre főz.

"A külvilág szemében minden hajléktalan egyforma. Pedig mindegyikünknek van ilyen vagy olyan múltja, amire persze a kutya se kíváncsi. Senki sem úgy kezdi, hogy hajléktalan" - mondja, és nincs a hangjában indulat, csak keserűség. "Az utcán is vannak kasztok. Ott is kialakulnak csoportok, amelyek a saját szabályaik szerint élnek. A mi csapatunk három párból áll, nem verekszünk, nem kukázunk, nem koldulunk. A fiúk dolgoznak, kamiont pakolnak, feketén. Ők a családom. A régi, az igazi családom régen leírt engem."

Éjfélkor is szállingóznak még az emberek. A csarnok padozatát lassan elborítják a fekete műbőr matracok. A hátsó sarokban parizert és kenyeret esznek papírból, másutt ultiparti zajlik. Az egyik ágy alatt pokrócba bugyolált férfi fekszik kartonpapír nyoszolyán. Talán génjeiben őrzi a régi reflexeket: a gyanút, hogy nem okos beleszokni a kényelembe, mert ki tudja meddig tart.

Fehér lepedő világít a félhomályban. A nőkből - úgy látszik - sosem vész ki az otthonteremtő buzgalom. Juli, a szatyorban mindig magával hurcolt lepedő gazdája, a lakásmaffia áldozata. Kétszobás, józsefvárosi lakását elcserélte kertes, vidéki házra, s azt hitte, jó üzletet kötött. Ám a ház helyén düledező vályogviskót talált, így a két felnőtt fiával visszajött Budapestre. Évek óta perel, de a remény egyre fogy. Már nem néz előre, nem tervez. "Egy hajléktalannak mindig a mát kell túlélnie" - szögezi le, s az órájára néz. Indulnia kell, mert a Batthyányi téren záráskor kenyeret oszt a pék.

A fűtött utca „vendégei” is normális életről álmodoznak, sokan az ideglenes melegedőhelyen is „otthont teremtenek”

Anikó és Ottó a fal mellé tolt dupla matracra vackolt le. Szerelmüket két éve egy kisfröccs pecsételte meg. "Mi eddig külön-külön aludtunk hajléktalan szállón, de nagyon rossz volt minden este elválni egymástól. A fűtött utca kötetlenebb, nem követelnek mindenféle papírokat. Igaz, sorba kell állni, ha vécére mész vagy zuhanyozol, viszont egész nap együtt lehetünk" - fejtegeti Anikó. Ottó rokkantnyugdíjas, álmaik netovábbja egy albérlet. Gyűjtik a pénzt, s Anikó közben újratanulja, milyen nőnek lenni. Hetente átugrik a szomszédba, megcsináltatni a haját, és arra készül, hogy ha sikerül legyűrnie a félelmét, rendbe hozatja a fogait. Az Oltalom ugyanis két házzal arrébb ingyenes fodrászt, orvosi rendelőt, fogászatot működtet a hajléktalanok számára.

Anna törökülésben szemlélődik a nyüzsgés közepén. Feltűnő jelenség, holdudvara van. Derékig érő haját a minap vágatta majdnem kopaszra, de így is gyönyörű. A délutánokat könyvtárban tölti. Olvas, zenét hallgat, meditál. Ritkán szól, mívesen fogalmaz.

- Olyan vagy, mintha véletlenül sodort volna ide a szél - mondom neki. Azt válaszolja: "úgy is érzem magam. Nem jövök sehonnan, nem tartok sehová. Egy vidéki nagyvárosban laktam, nem túl boldog családban. Elég fiatalon elég sokat éltem, ezt rosszul viselte a környezetem. Nem bírtam nézni, hogy tönkremennek mellettem, eljöttem először csak otthonról, aztán a városból is. Most szabad vagyok, de védtelen. A fűtött utca zűrös hely, a sok elkeseredett, cél nélküli emberből hamar kitör a düh, hajba kapnak, ölre mennek, nagy a ricsaj. A hajléktalan lét egyébként is veszélyes. Elszigetel a társadalomtól, de bele lehet szokni".

József újságot böngész zseblámpafénynél. Szemetesekből szokta kiszedegetni az elhajított napilapokat, meg az üres üvegeket, amiket visszaváltanak a boltban. Kézfején a sok tetoválás: börtöndizájn. Története annyira szokványos, hogy szinte fáj. Egy ormánsági falu cigánytelepén, hatodik gyerekként jött világra. Testvérei közül ő az egyetlen, aki kijárta a nyolc osztályt. A lassú haldoklásra ítélt faluban munka nincs, József unalmában csellengett, bandázott, lopásokért csukták be két évre a fiatalkorúak börtönébe. A szabadulás után nem volt kedve hazamenni, van az otthoniakon elég teher nélküle is.

Akkor még úgy gondolta, hogy Budapest a korlátlan lehetőségek hazája. Ma már tudja, hogy tévedett. Amióta a fővárosi rendelet kiűzte őt és társait a közterekről, minden idejét a "fűtött utcában" tölti. Esti gimnáziumba jár, érettségizni szeretne, utána megtanulna angolul is. Arról álmodozik, hogy mindezek birtokában tisztességes munkát talál, ha itthon nem, hát külföldön.

Ildikó a szokásos esti zuhanyozásból érkezik, tusfürdő illata lengi körül. Lakályos fészket épített csomagokból a matrac köré. A lányt - aki csecsemőkorától asztmás, epilepsziás - szülőanyja a kórházban "felejtette". Évekig hányódott egyik nevelő családtól a másikig, sehol sem tudott gyökeret verni. "Egyszer megállt a szívem, kórházba kerültem. De nem haltam meg, talán mert tudtam, hogy vár rám valaki" - meséli. "Tibort az ég küldte hozzám. Nem iszik egy kortyot se, virágot vesz a névnapomra, kicsimnek szólít."

Tibor is intézetben nevelkedett. Tavaly a két ünnep között fölkerekedtek Ildikóval, és a kicsi, borsodi faluban meglátogatták Tibor édesanyját, hátha befogadná őket. A mama megölelte az ifjú párt, áldomást ittak a nagy örömre a sarki kocsmában, aztán föltette a fiatalokat a vonatra, menjenek isten hírivel. Ildikó eljegyzésről és esküvőről beszél. Tibor hozzáteszi, hogy nem nyugszik addig, míg ki nem lábalnak, talpra fognak állni együtt. Családot, gyerekeket szeretnének. Lakást, ahol főzni, ölelni, élni lehet nyugodtan. Ágyat, amelybe úgy fekhetnek bele, hogy lehúzzák a cipőt, mert nem kell attól félni, hogy reggelre nyoma vész.