Felelősségünk és esélyeink

Ez a történet ott kezdődik, hogy a magyar nemesség liberálisabb (és előrelátóbb része) a 19. század negyvenes éveiben egyre többet beszélt arról, hogy ha polgári átalakulást akarunk, akkor nem tarthatjuk fenn a rendies elkülönülést. Márpedig, vélekedtek eleink, célszerű volna a polgári átalakulást nekünk magunknak lebonyolítani, mert régi igazság, hogy ha valamit nem tudsz megakadályozni, akkor állj az élére. És elkezdtek jobbágyfelszabadításról, közteherviselésről, általános választójogról, törvény előtti egyenlőségről, sajtószabadságról, felelős magyar minisztériumról és a zsidók egyenjogúsításáról is beszélni.

Eötvös József, de nemcsak ő, hanem Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Deák Ferenc, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Arany János, később Tisza Kálmán, Andrássy Gyula, tulajdonképpen az egész reformkori nagy generáció elutasította az antiszemitizmust, ha különböző mértékben és módon, de követelték a korlátozó intézkedések eltörlését. Korábban zsidó földet nem birtokolhatott, állami szolgálatot nem vállalhatott, katonatiszt nem lehetett, keresztény lányt tilos volt feleségül vennie, ha a bíróságon egy keresztény véleménye állt szemben egy zsidóéval, a bírónak nem volt mérlegelési joga, a keresztényét kellett elfogadnia. A zsidók közül városban csak a kivételezettek lakhattak, vásározni csak külön engedéllyel jöhettek be a piacra, nagyon súlyos különadókkal sújtották őket... A magyar nemzet becsületére legyen mondva: 1849-ben – igaz, az utolsó országgyűlési ülésen, amikor már az ablaküvegek rezegtek Haynau ágyúinak dörgésétől –, de elfogadták az egyenjogúsító törvényt.

A szabadságharc alatt, amikor szabotázs következtében a menekülő kormány Pesten hagyta a nemzeti aranyvagyont, a zsidók eladták a zsinagógák ezüst kegytárgyait és a pénzt befizették Kossuth kincstárába. Noha Pozsonyban, Miskolcon antiszemita zavargásokra került sor, a zsidók beálltak harcolni a magyar hadseregbe, létszámarányukhoz képest sokszoros mértékben. A rabbik – Löw Lipót, Horn Ede – magyarul prédikáltak a zsinagógában és a haza védelmére szólítottak fel. Az orvosok – például Korányi Frigyes – a külföldi karriert is megszakítva hazajöttek, hogy beálljanak a honvédseregbe katonaorvosnak. Olyannyira jelentős volt ez a segítség, hogy a szabadságharc leverése után az osztrákok csak egyetlen népcsoportra róttak ki kollektív büntetést, a zsidókra. Mert, mint Haynau írta: „Nélkülük a szabadságharc ily hosszú ideig magát tartani nem tudta volna”. Mindezt persze nem tanítjuk az iskolákban.

Aztán következtek a "béke aranyévei". Az antiszemita hangok mellett megjelent egy markáns filoszemitizmus, még a dzsentrik körében is. Üzleti kapcsolatok, barátságok, vegyes házasságok jöttek létre. Mindenki nyert ezen: a tőkehiányos, piaci életben járatlan földbirtokos nemesség pénzhez és szakértelemhez jutott, a zsidók előtt pedig megnyílt a társadalmi érvényesülés kapuja. Városaink, köztük Budapest is, alapvetően zsidó és német tőkéből épültek föl. Pesten a lakosság 22 százaléka volt zsidó, de akadtak (főleg Kárpátalján) ennél magasabb arányok is, Beregszászon, Munkácson 40-50 százalék volt az izraelita felekezethez tartozók aránya. A zsidóság érdekelt volt a modernizációban, a polgári társadalom létrehozásában, és minden társadalmi csoportnál többet tett ezért. Az egymást tisztelő együttélés virágzása szép jövőt ígért és bőségesen gyümölcsözött.

A történet akkor roppant meg, amikor az I. világháborút követő forradalmak bukása után egy olyan rendszer került hatalomra, amely szemben állt a modernizációval. Mivel az a humanista polgári modernizáció, az a demokratizáló folyamat, amellyel a zsidóság azonosította magát megtorpant, ettől kezdve a magyar politikai osztálynak semmiféle érdeke nem fűződött a zsidósággal való jó kapcsolat fenntartásához. Ellenkezőleg: konkurenst, riválist és a demokrácia fenyegető veszélyét látták bennük. Ez a rendszer születése pillanatától működésének egész idején át antiszemita volt, igaz, különböző intenzitással. Nem tudjuk, hová vezetett volna ez a folyamat, ha Németországban nem kerülnek hatalomra a nácik és hazánk nem kerül az ő befolyási övezetükbe. Valószínűleg nem folyt volna vér. Még az is feltételezhető, hogy a Horthy-rendszer lassú konszolidálósával, európaibbá válásával tér nyílt volna a zsidóság polgárosító törekvései előtt és ismét nemzeti értékként tekintett volna rájuk a közvélemény, ezért néhány évtized elteltével az antiszemitizmus, mint nevetséges ostobaság, végleg a történelem lomtárába került volna nálunk is.

Nem így történt. A tragédiákat részben magunk zúdítottuk magunkra. Ezért, és Európától való leszakadásunkért az a politika a felelős, amelyik decentralizálás helyett centralizált, emberjogi szemlélet helyett nemzeti mítoszokat terjesztett, az egyéni motiváció kibontakoztatása helyett a függelmi létet kínálta, amelyik nem a kritikus gondolkodású állampolgárokra, hanem a fanatizált alattvalókra épített.

Rettenetes árat fizettünk ezért. Mindannyian.