Vért izzadva nyert, de újra élen a Barcelona

Publikálás dátuma
2016.01.25. 06:53
Luis Erique FOTÓ: Getty Images, Gonzalo Arroyo Moreno
Luis Enrique, a címvédő Barcelona edzője nem beszélt mellé, amikor a Málaga otthonában elért 2-1-es győzelem után kijelentette, nehéz felidézni még egy olyan gyenge félidőt, mint amit a futballistái a meccs elején produkáltak. Mondjuk ki: csak kínlódott a katalán sztárcsapat, amely nélkülözte a kisebb sérülést szenvedő brazil csillagot, Neymart. 

Máskor egy fél idény alatt sem hibázik annyit a Barca védelme, mint szombat délután – a házigazda egyenlítő találatát is jelentős bakiparádé előzte meg -, ennek tükrében kész csoda, hogy Leo Messi bevágta a győztes találatot, így három ponttal tért haza a BL-győztes.

„Jobb formában jöttünk ki a szünet után, ez az a hozzáállás, ami megmarad az emlékeimben erről az összecsapásról, természetesen a győzelem mellett. Megpróbáltunk óvatosabbak lenni, és kevésbé átlátszó akciókat vezetni” – tette hozzá Enrique, míg Sergio Busquets annyival elintézte a történteket, hogy ők sem gépek, olykor nekik is nehezebben megy a játék.

A trónkövetelők közül botlott az Atlético Madrid, csak gól nélküli döntetlent ért el a Sevilla ellen hazai pályán, míg a másik fővárosi topcsapat, a Real lapzártánk után lépett pályára a Betis stadionjában. A nemrég kinevezett szakvezető, a korábbi világklasszis Zinedine Zidane a soros mérkőzések mellett azon is törheti a fejét, miként tudja megerősíteni az együttesét – még ebben a hónapban. Mint ismert, a királyiakat kizárták a következő két (2016 nyara és 2017 januárja) igazolási időszakból, ezért a következő napokban hosszú távú döntéseket kell hozni.

Csak úgy röpködnek a nevek a focipiacon: Neymar átcsábítására a nagy riválistól kevés az esély, ám a hírek szerint képbe került Sergio Agüero, Edinson Cavani, Robert Lewandowski, a Juventusnak eladott Álvaro Morata, a bosnyák Miralem Pjanic, Ricardo Rodríguez és David de Gea kapus is. Visszatérve a 21. fordulóhoz, sorozatban kilenc nyeretlenül megvívott ütközetet követően meglepően simán, 3-0-ra győzött a madridi „kiscsapat”, a Rayo Vallecano, míg a Gijón, a Bilbao és a Granada gólzáporos találkozón tartotta otthon a pontokat.

Spanyol bajnokság, 21. forduló

Gijón-Real Sociedad 5-1, Málaga-Barcelona 1-2, Espanyol-Villarreal 2-2, Granada-Getafe 3-2, Vallecano-Celta Vigo 3-0, Bilbao-Eibar 5-2, Atlético Madrid-Sevilla 0-0, a Levante-Las Palmas mérkőzést ma este 20.30-kor rendezik.

Az élcsoport: 1. Barcelona 48 pont (52-16; 20 mérkőzés), 2. Atlético 48 (30-8), 3. Real Madrid 43 (20).

Szerző
Frissítve: 2016.01.24. 22:36

Valahol utat tévesztettünk

Hónapok, talán esztendők óta mind erősebb nyugtalansággal figyelem és próbálom megmagyarázni a hazai közélet alakulását. A reggeli televíziós és rádiós hírekben mindig bejelentenek néhány olyan eseményt, amelyet nem tudok aggodalmak nélkül értelmezni.

Amikor negyedszázada megbukott a pártállami rendszer, az egész magyar politikai közélet, elsősorban azok, akik korábban a radikális vagy a mérsékeltebb ellenzék köreiben keresték helyüket - közöttük magam is -, erős bizalommal tekintettünk a jövőbe. A saját személyes jövőnkbe is. Akik akkor szinte váratlanul feltűntek a hazai közéletben, igaz, egymástól alkalmanként erősen eltérő politikai eszményeket, ideológiákat követve, feltétel nélkül egyetértettek abban, hogy a közeljövő Magyarországának a nyugat-európai demokráciák normarendszeréhez kell igazodnia. Többpártrendszerre, szabad választásokra, állampolgári jogegyenlőségre és kötetlen véleménynyilvánításra alapozott politikai berendezkedést, emberséges törvényekkel szabályozott piacgazdaságot, a jogos nemzeti érdekeket szolgáló külpolitikát, a trianoni határokkal végzetesen megosztott nemzet szellemi és kulturális egyesítését, és nem utolsó sorban a morális felemelkedés lehetőségét kell megteremtenie.

A szabadelvűség hagyománya

Ezek a követelmények, valljuk meg, igen ritkán érvényesültek a nemzet legújabb kori történetében. Talán csak a 19. századi reformkor jeles politikai szószólóinál, Széchenyi Istvánnál, Wesselényi Miklósnál, Kossuth Lajosnál, Batthyány Lajosnál, az 1867-es kiegyezést előkészítő és annak eredményeit érvényesítő, történelmünkben szinte példátlan nemzeti felemelkedés előkészítőinél és betetőzőinél, Deák Ferencnél, Andrássy Gyulánál. A magam részéről közöttük helyezném el Tisza Istvánt is, aki erősen konzervatív szemlélete ellenére sohasem kívánt szembefordulni a szabadelvűség hagyományaival és követelményeivel. Később már a világháború és a forradalmak után Bethlen Istvánnál, Teleki Pálnál, a magyar demokráciát mindig következetesen képviselő Károlyi Mihálynál, majd már a második világháborút követő korszakban Nagy Ferencnél, Kovács Imrénél, Bibó Istvánnál, Kéthly Annánál, az önmagát mindvégig kommunistának tartó Nagy Imrénél. Közéjük sorolhatnám a „rendszerváltás” munkájában nagy érdemeket szerzett Antall Józsefet és Göncz Árpádot is. Talán nem véletlen, hogy e két utóbbi nevét a jobboldalon elhelyezkedő véleménycsinálók újabban érzékelhető fanyalgással szokták említeni.

Máskülönben a legújabb kori magyar történelem az útkeresések és úttévesztések szomorú története. Elindul egy eredeti gondolatot megfogalmazó és mindig következetesen a magyarság felemelkedését hirdető, és ezzel együtt európai elhelyezkedését szolgáló folyamat, amely a nemzeti felemelkedés, az európai elhelyezkedés és identitásvállalás nélkül elképzelhetetlen, aztán mindez midig megreked valahol. Többnyire a személyes hatalomvágyak következtében. Ez történt másfél évszázada Tisza Kálmán, közel egy évszázada Gömbös Gyula, aztán több mint félévszázada Rákosi Mátyás esetében. Mindig utat tévesztünk valahol, az ország vezetői személyes érdekeiket (a hatalom megszerzését vagy folyamatos megtartását) helyezik előtérbe, a nemzet pedig morgolódva-elégedetlenkedve, végül azonban apatikus belenyugvással követi az ambiciózus vezérek által kijelölt utat.

A kialakult „rendet” nem azok utasítják el igazán, akik ellenzéki pártokra adják szavazatukat, hanem azok, akik rosszkedvűen távol maradnak a szavazóurnáktól, és ezzel eleve elvetik a demokratikus berendezkedés egyik legfontosabb elemét.

Az úttévesztés egyik szomorú és tragikus jele a szabadelvű állami berendezkedés és közpolitika mind erőteljesebb elutasítása a hatalmon lévő politikai erők részéről. Most nem szeretnék bővebb fejtegetésbe kezdeni arról, hogy mit értek a szabadelvűség (azaz a liberalizmus) fogalmán, a szabadelvűségnek ugyanis – éppen a „szabadság” követelményének nem mindig kiforrott és egyértelmű képviselete következtében – számos meghatározása lehetséges. Ezúttal csupán egyet idéznék fel, azt, amely az angol David Miller (és társai) által közreadott Politikai filozófiák enciklopédiája című (1995-ben magyarul is közreadott) kézikönyvben olvasható. Nos, itt a következő szöveggel találkozom: „A liberális gondolkodás alapjai, amelyekre későbbi változatai, valamint a belőle kiinduló konzervatív, illetve radikális elágazások is épültek, a következők: a pozitív erkölcsi útmutatás hiánya a természetben, a szabadság elsődlegessége a tekintéllyel szemben, a politika szekularizálása, valamint a kormányzat korlátait megvonó és az állammal szembeni állampolgári jogokat megalapozó kormányzati struktúrák és jogelvek előmozdítása”. Számomra mindebben a következő félmondat jelenti a fogalmat feltáró eszmei kulcsot: „a szabadság elsődlegessége a tekintéllyel szemben”.

Szekfű Gyula nézetei

Ennek a liberalizmus-értelmezésnek igen nagy európai (amerikai) és magyar hagyománya van. A politikai filozófia európai klasszikusai között (számos más gondolkodó mellett) megemlíthetem Charles-Louis Montesquieu-t, John Locke-ot, John Stuart Millt és Alexis Tocqueville-t, nem véletlenül a francia és az angol politikai filozófia klasszikusait, a magyarok között pedig természetesen az imént már említetteket. Folytatható volna a sor, minthogy a magyar liberalizmus képviselőinek arcképcsarnoka jóval népesebb és nemesebb, mint az a kép, amelyet a liberális gondolat ellenségei adnak róla. Különös nyomatékkal szeretném felidézni a huszadik század klasszikus magyar történetírójának, Szekfű Gyulának a nézeteit. A kiváló történettudós a második világháború, és az azt megelőző negyed évszázad tanulságait megfogalmazó "Forradalom után" című könyvében olvasható a "Valahol utat vesztettünk" című, még 1945-ben elkészült nagyszabású számvetése, amely a nemzet oly szükséges önbírálataként is felfogható. Akárcsak 1849 után Széchenyi István és Kemény Zsigmond politikai műveiben, a következőket fejtette ki, érintve természetesen a politikai liberalizmus elutasítását, különösen a harmincas évek közepétől, majd radikálisabb módon a második világháború éveiben, és leginkább szélsőségesen a nyilas uralom idején. Mintegy válaszol azokra a korábbi (még a háborús években megfogalmazott) vádakra, amelyek őt és másokat a „kártékony” liberális politikai filozófia képviselőjeként ítélték el. A liberalizmus vádja, ahogy a történetíró látta, „Kijár mindazoknak, akik mindez ideig nem hajlandók az úgynevezett korszellemhez csatlakozni, azaz a >liberális< megjelölés nem valami társadalmi vagy gazdasági kritika nyomán lesz osztályrésze az embernek, hanem egyszerűen megrovás, szidalom, a felháborodás jele azon, hogy az ember másként mer gondolkodni, mint azt a korszellem kívánná. Mint ilyen rendreutasító és megbélyegző kifejezés, még nem is tartozik az erélyesebbek közé: a mai közéleti nyelvnek, amely a magánéletben is szépen virágzik, még sokkal erőteljesebb szitkai is vannak.”

A neves történettudós azt is kifejti, hogy az ő értelmezése szerint miben áll az „illiberális” állambölcselet és politikai gyakorlat lényege. „A polgároknak az állam hatóságai alá rendelése – olvasom Szekfű tanulmányában –, mely általános és minden fokon önkéntes, olyan államok szokása, ahol a köztudomás szerint a monarchia feje és a tőle kinevezett hivatalnokok kezében van a szuverenitás még akkor is, ha egyébként a nép akár általános választásokkal fejezi is ki akaratát parlamenti testületekben […] A felsőbbségi államban természetesen nincs szó a nép elnyomásáról, abszolutizmusról vagy diktatúráról, csak arról, hogy a nép nem szokta meg akarata nyilvánítását, esetleg nem tud mit kezdeni szabadságával. Nálunk ennek az állami tekintélynek kétségtelenül régi, érthető gyökerei vannak s az is bizonyos, hogy a kiegyezési kor második felében a demokratikus gondolkodásnak retorikává süllyedése idején még inkább megnövekedett. A trianoni korszakban tovább szilárdult a felsőbbségi berendezkedés – soha annyit nem beszéltek a >tekintélyek tiszteletéről<, mint akkor - s az utóbbi évek parancsuralmi törekvéseiben is bizonyára érvényesült ez az inveterált tekintélytisztelet, valamint az érem másik oldalán a hatalomnak azon jólesően nagy mértéke, amelyet egy-egy pártvezető vagy funkcionárius az állami hatóságokhoz hasonlóan élvezhetett.” Ezek a megállapítások mintha csak a jelenben születtek volna.

Útkeresés és úttévesztés

A neves történettudós szavai ma is elgondolkodtatók, amikor a liberalizmus fogalmát és politikai filozófiáját tulajdonképpen elutasítja vagy legalábbis megkérdőjelezi a jelen kormányzati hatalom és az ennek képviseletében fellépő publicisztika. A mögöttünk lévő néhány évben igen sok nyilatkozatot, okfejtést hallhattunk a „liberális” gondolat ártalmasságáról és arról az üdvösségről, amelyet az „illiberalizmus” kínál nekünk. Ennek az üdvösségnek, legalábbis számomra, két fontos ártalma van: egyrészt korlátokat állít az emberi személyiség kibontakozása, azaz szabadsága elé, másrészt nem felel meg a magyar politikai gondolkodás legnemesebb és leginkább követésre méltó hagyományainak. Már pedig ezeknek a nemes hagyományoknak (amelyeket Széchenyi, Kossuth, Deák és még igen sokan, köztük Antall József is képviseltek) lehetne ma is a nemzeti felemelkedést előmozdító szerepe.

Végezetül hadd idézzek abból a beszédből, amelyet Antall József mondott 1990. május 22-én a választásokon győztes Magyar Demokrata Fórum miniszterelnök-jelöltjeként a magyar országgyűlésben, még mielőtt utat tévesztett volna a magyar politika. „Első alapelvként kimondjuk – olvasom a nevezetes szónoklatot -, hogy ez a kormány a szabadság kormánya kíván lenni. Törvényhozási és kormányzati munkájában egyaránt arra fog törekedni, hogy minden magyar állampolgár ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezzék a törvény előtt, a hivatalokban és egymás iránt is. A jogállamiság követelményének tartja, hogy a vélemény-, szólás-, gyülekezési, mozgás- és utazási szabadság terén a jogalkotás további korszerűsítését kezdeményezze. Az új kormány híve a sajtó és a kultúra teljes körű szabadságának, s e jogok gyakorlását csak azokon a pontokon kívánja korlátozni, ahol az mások szabadságát vagy jogait sérti.”

Szeretnék bízni abban, hogy a magyar demokrácia – szomorú útvesztések után -, ezek következményeit leküzdve, képes lesz visszatérni az Antall József, Deák Ferenc, Bibó István és igen sokan mások által kifejtett alapelvekhez.

Valójában ahhoz a hitvalláshoz, amelyre ez a demokrácia épül egy negyed évszázada.

Szerző

Keresztény nem lehet antiszemita!

Publikálás dátuma
2016.01.23. 08:07
Ferenc pápa megöleli a római rabbit FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/GIULIO ORIGLIA
Az olasz püspöki konferencia által meghirdetett „katolikusok és a zsidók közti párbeszéd napján”, január 17-én Ferenc pápa ellátogatott a római zsinagógába. Kurt Koch svájci bíboros, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke az l’Osservatore Romano-nak adott interjújában kiemelte, hogy ez az ünnep azért került a keresztények egységéért való imahét előtti napra, mert azt akarta jelezni, hogy a zsidóság nagyon közel áll a kereszténységhez.

Ferenc pápát Ruth Durughello, a római zsidó közösség elnöke és Renzo Gattegna, az olasz zsidó közösségek uniójának elnöke és Riccardo Di Segni római főrabbi fogadta. A zsinagógában jelen voltak az izraeli rabbinátus, a Zsidó Világkongresszus és számos európai ország zsidó közösségének képviselői, az olasz kormány tagjai, valamint a római muzulmán közösség imámja is. A Szentatya a várakozásoknak megfelelően bensőséges hangú beszédet mondott. Gondolatainak újszerűsége előremutat a zsidó-keresztény együttműködés további kibontakozását illetően.

„Boldog vagyok, amiért veletek lehetek ebben a nagytemplomban. …Első látogatásom alkalmával ebben a zsinagógában Róma püspökeként szeretném átadni nektek – kiterjesztve minden zsidó közösségre – Róma egyházának és ez egész katolikus egyháznak békét kívánó testvéri üdvözletét - idézte fel Ferenc pápa beszédét a Magyar Kurír, a katolikus hírportál. - Nagyon szívemen viselem a köztünk lévő kapcsolatokat. Már Buenos Airesben szokásom volt elmenni a zsinagógákba és felkeresni az ott egybegyűlt közösségeket, hogy közvetlenül kísérhessem figyelemmel a zsidó ünnepeket és megemlékezéseket. …Az idők folyamán lelki kapcsolat jött létre közöttünk, ami elősegítette a hiteles baráti kapcsolatokat, és közös erőfeszítésre sarkallt minket. A vallásközi párbeszédben alapvető fontosságú, hogy találkozzunk testvérekként és nővérekként Teremtőnk színe előtt és hálát adjunk neki; hogy tiszteljük, becsüljük egymást, és igyekezzünk együttműködni egymással. A zsidó-keresztény párbeszédben egyedülálló és különleges kötelék köt össze minket a kereszténység zsidó gyökereinek köszönhetően: zsidóknak és keresztényeknek tehát egymás testvéreinek kell érezniük magukat, akiket ugyanaz az Isten és közös, gazdag lelki örökség egyesít, melyre támaszkodnunk és a jövőt építenünk kell.”

Az „egyedülálló és különleges kötelék” jelentését a pápa a következőkben foglalta össze: a keresztények önmaguk megértése érdekében nem tehetik meg, hogy ne utaljanak zsidó gyökereikre, az egyház pedig, bár a Krisztusba vetett hiten keresztüli üdvösséget vallja, elismeri az ószövetség visszavonhatatlanságát, és Isten állandó, hűséges szeretetét Izrael iránt.” Ezáltal a katolikus teológia üdvtörténet-felfogása a zsidóság választottságát és a Sínai-hegyi szövetségkötést, valamint a próféták jövendöléseit nemcsak az Újszövetség népére és Jézusra vonatkoztatva, hanem önmagában véve is nagyra értékeli. A szövetségkötés ugyanis mindkét vallás egybehangzó tanítása szerint nem az ember egyéni erőfeszítésein múlik, hanem Isten szuverén döntésén. Hozzá akar hűséges lenni a zsidó és a keresztény hívő. Bűnös félreértésen alapulna az a magatartás, amely úgy tenne bizonyságot a saját hűségéről, hogy a másikét kétségbe vonja. Ez ugyanis ellenkezik Istennek a történelemben különféle módokon megnyilvánuló akaratával.

S itt hangsúlyoznunk kell, hogy a zsidóságot és a kereszténységet nemcsak a múlt, hanem a jövő reménye is összeköti. A zsidóságban él a Messiás-várás gondolata, a kereszténység pedig vallja a Messiás második eljövetelét. M. Buber erről a mindkét részről várt végidőbeli eljövetelről szellemesen jegyzi meg, hogy ő akkor szeretne a Messiás közelében lenni. Ha ugyanis felteszik a kérdést, hogy most vagy itt először, vagy már jártál itt korábban is, akkor ő a fülébe súgná: erre a kérdésre ne válaszolj, mert ezen a Te híveid sokat veszekedtek…

A zsinagógában elmondott pápai beszéd a teológiai kérdéseken túl a zsidóság és a kereszténység közös felelősségére is felhívta a figyelmet. A nagy kihívásokra, amelyekkel a mai világnak szembe kell néznie. Ilyen az ökológia kihívása, a fegyveres konfliktusok és a háborúk, mindaz, ami napjainkban az igazságosság és az élet feltétlen tiszteletét veszélyezteti. Mert a zsidó és keresztény meggyőződés alapján „nem lehet sem az erőszaké, sem a halálé az utolsó szó Isten előtt, aki a szeretet és az élet Istene. Állhatatosan kell kérnünk, hogy segítsen minket a béke, a kiengesztelődés, a megbocsátás és az élet logikáját követni Európában, a Szentföldön, a Közel-Keleten, Afrikában és a világ minden részén”.

Ferenc pápa ennek szellemében szólt a Soá tragédiájáról, s azt hangsúlyozta, hogy „a múltnak leckeként kell szolgálnia a jelen és jövő számára. A Soá arra tanít minket, hogy legnagyobb éberségre van szükségünk, hogy azonnal felléphessünk az emberi méltóság és a béke védelmében.”

A világunkban tapasztalható növekvő antiszemitizmus elleni küzdelem nemcsak a közvetlen fenyegetettségben lévő zsidóság feladata, hanem a keresztény emberé is. Ezért hangsúlyozta a pápa, hogy nemet kell mondanunk a zsidóellenesség minden formájára és el kell ítélnünk minden abból fakadó sértegetést, hátrányos megkülönböztetést és üldözést.

Ferenc pápának a zsinagógában tett látogatásával kapcsolatos híradások felidézték egyik korábbi megnyilatkozását, amely szerint keresztény nem lehet antiszemita. Tudomásul kell vennünk, hogy a pápai kijelentés sajnálatos módon nem tekinthető túlhaladottnak vagy időszerűtlennek. Tagadhatatlan, hogy számtalan örvendetes előrehaladás történt az utóbbi fél évszázadban a keresztény-keresztyény teológia vonatkozásában és a zsidó vallástudomány területén, de ez a közeledési folyamat csak részben, olykor csak igen kevéssé talált utat a hívő emberek felfogásához. Töredelmesen be kell vallanunk, hogy a zsidósággal szemben kialakult előítéletek mindezidáig erősebbnek bizonyultak a keresztény közgondolkodásban, mint a 2-ik vatikáni zsinat ellentéteket feloldani szándékozó üzenete és az azt követő pápák kiengesztelődést és kölcsönös nagyrabecsülést szorgalmazó nyilatkozatai.

Pedig már a múlt század elejétől komoly változás történt a zsidó vallástudomány Jézus-értelmezésében is. A cionizmus kiváló képviselőjének, C. N. Bialiknak Tel-Avivban, 1935-ben megjelent „Debarim Sheb’al Peh” című művének hazafias credójában - amely a zsidó üdvösségtörténetet Ábrahámtól kiindulva tekinti át – Jézus kulcsszerepet kap: a zsidó nemzet nagyságának egyik bizonyító erejű tétele, hogy kiváló képviselőjének, Jézusnak a követői kétezer éven át hirdették a pogányok világában a Messiás eljövetelének a tanítását. Ettől kezdve – írja Pinchas E. Lapide – az egész zsidó irodalomban egyre erőteljesebb lett a Názáreti „hazavezetésének” gondolata. Erre a jelenségre reflektált a neves zsinati teológus, K. Rahner. Ezeket az elgondolkoztató szavakat írta: ma, amikor a zsidók „bátortalan szeretettel kezdik mondogatni: ,azért ő is a miénk volt’, akkor erőre kap a remény, hogy a nem mögött, mellyel Izrael népe Jézus Krisztust elutasítja, kimondatlanul ott lappang egy nagyobb és érvényesebb igen”.

Ha a kölcsönös előítéleteinken és téveszméinken túl tudunk lépni, ha képesek leszünk levetni magunkról a mindig kísértő fanatizmus másokat kirekesztő gőgjét, akkor a zsidóságnak és a kereszténységnek – a vallási különbségek kölcsönös tiszteletben tartása szellemében születő - együttműködése az Isten képére teremtett ember javát fogja szolgálni. Ezzel a minden megpróbáltatás és kísértés ellenére élő reménység fohászával fejeződött be a zsinagógában mondott pápai beszéd: „Kedves nagyobb testvéreink! …Az Úr áldjon és oltalmazzon minket! Ragyogtassa ránk arcát és legyen hozzánk jóságos! Fordítsa felénk arcát és adja meg nekünk a békét. Schálom áléchem!”

Szerző