"Mi csak fotelből lázongunk? Esetleg Facebookon?" - mérgelődünk sokszor, persze szintén fotelből, esetleg Facebookon. "Miért nem álltok az élére? Csak a kényelmes parlamenti székek kellenek?"- dühöngenek pártjaikra a szimpatizánsok és a csalódottak. "Miért nem jöttök, amikor hívunk? Itt nem lehet egy rendes tüntetést megszervezni!" - így a pártok.
És mindenkinek igaza van. Marad a fotelforradalom. Nem gondolom, hogy ma többen vagyunk a közéletre figyelők közül ellenzékiek, mint a kormányt támogatók vagy eltűrők. Most még nincs így. De annál jóval többen vagyunk, mint ami a tiltakozásokból elénk tárul. Pedig a politikának is megvan a maga törvénye a tömegvonzásról: az vonz, ami kellően nagynak, erősnek látszik. A fotel nem látszik annak.
Utoljára vasárnap spekuláltam ezen. A Kossuth téren úgy kétezren tiltakoztunk az eddigiekhez képest is példátlan újabb jogfosztás, a bemondásra elrendelhető kormányzati teljhatalom ellen. Jó hangulat volt, jó, köztük új szónokokkal, és a két-háromezer résztvevő nálunk sikernek számít. Csakhogy látom a varsói tüntetések képeit. Az Orbánt példának tekintő új lengyel kormány még csak a kisujját mutogatta, és decemberben máris 50 ezer ember skandálta: "Ez Varsó, nem Budapest!" Januárban 35 városban vonultak utcára. Varsóban a sok ezer ember élén magyar zászlóval ott ment és fel is szólalt Gulyás Balázs is, az internetadó elleni megmozdulások egyik szervezője. Elég könnyen megtanulhatta a jelszót: "Demokracja! Demokracja!" És a másikból is érthetett valamit: "Kaczinsky, menj Budapestre!" Beszédében fel is idézte a magyar példát: "Kaczynski Orbán Viktort akarja követni. Úgyhogy nekünk, magyaroknak figyelmeztetnünk kell önöket: az út az autokrácia, a gazdasági lemaradás, a középosztály leszakadása és a növekvő szegénység felé vezet."
A lengyelek már az út elején le akarták ereszteni a sorompót. Akkor hogy van, hogy mi, akik már az út közepén járunk, csak tördeljük a kezünket? Pedig a pártviszonyok ott sem egyszerűbbek. A baloldal leharcolta magát a parlamenti küszöb alá, a többi vesztes párt egymással huzakodik, a nyolc évig kormányzó korábbi vezető párt a választások óta is sokat vesztett. De a csalódottak nem a politikától fordultak el, csak némely korábbi párttól. Egy alig párhónapos szervezet, az Európa-párti, szabadelvű "Modern Lengyelország" pártja, amelyik a választáson még a 7 százaléknak is örült, mára közel 30 százalékon áll. Megelőzte Kaczynski kormányzó pártját is. Lehet, hogy mi tévedünk, amikor úgy gondoljuk, hogy a demokrácia és az európaiság a kutyát sem érdekel, az csak lila belvárosi duma, amivel nem lehet nyerni? Lehet, hogy csak hiteles szájakból, hiteles és érthető módon kell elhangzania, mi múlik rajta napi életünkben is?
Igaz, a lengyel kormánynak nincs kétharmada, egyáltalán nem látszik megdönthetetlennek. Ott tehát él a jogos remény, míg nálunk azok is fátumnak tekintik Orbán örökös királyságát, akik ettől politikai depresszióba esnek. Depresszióban pedig az ember nem tüntet, nem tiltakozik, csak morog abban a bizonyos fotelben. Legfeljebb lájkol egyet a kritikusabb közösségi bejegyzésekre. És vigyázat! Mivel a tartós depresszió gyilkol, lesznek, akik inkább érzéseikben is megalkudnak a rendszerrel. Végül is, ha lekapcsolják a híradót, ha van munkahelyük, hát eléldegélnek majd valahogy. És lassan ritkulnak majd a lájkok is: apukám, ne bámuld már az a rohadt képernyőt, gondolj a vérnyomásodra! A gyerek már úgyis kint van Angliában, csak haza ne küldjék. Ördögi kör ez: ha nem látsz elég ellenálló társat, te is feladod, és ezzel magad apasztod a reményt és az esélyt. Pláne, ha még azzal vigasztalod magad: biztos így vannak ezzel az ellenzéki pártok is, tán nem is akarnak többet, legfeljebb egy jó kis Bethlen-Peyer paktumot... De itt nem Bethlen van, és Peyer sincs, akivel szóba állnak. Ne áltasd magad!
Tudok mentséget. Lengyelországban (még) korántsem jelent akkora személyes kockázatot, ha valaki tiltakozik. Nálunk viszont már bilinccsé állt össze a függőségek és kiszolgáltatottságok lánca. Nem tudom, elmerészkednék-e tüntetésre, ha a gyerekem kenyerét kockáztatnám, mert kirúgnak a közmunkából, a hivatalból, a kórházból, mert tönkretehetik a vállalkozásomat, mert nem kapok segélyt. Ezért tisztelem a pedagógusokat, azt a lassan húszezer aláírót, aki állami alkalmazottként, a fenyegetések ellenére is arcát, nevét adta. Tíz vagy húszezer tanárt már nem lehet kirúgni. Minden újabb aláíró erősíti a védelmet, a többiekét és a magáét is. Lehet, hogy ez az egyik recept. De van másik is. Ha az ellenzéki pártok, civil jogvédőkkel összefogva, országos jogsegély-hálózatot hoznak össze, ahová a megfenyegetettek fordulhatnak, és jogi segítséghez vagy a gyakran ennél is többet érő média-nyilvánossághoz juthatnak. Ha van valamilyen segélyalap a kirúgottak átmeneti kisegítésére. Ha fel lehet térképezni azokat a vállalkozókat, akik ilyenkor nem félnek és módjuk is van munkaalkalmat kínálni. Ha lehet tudni: övék a hatalom, de van védelem is.
És ha minden "ha" megvalósul, még mindig nem a Petőfi vers jön, hogy "akkor mondhatjuk, hogy megálljunk". Akkor azt mondhatjuk, hogy elindultunk.
