A hétfői szirénapróba kihirdetői jóindulatúan megjegyezték: jó lesz vigyázni a nagypapákra. Esetleg rossz emlék támad fel bennük. Mert hogy volt egy háború, amikor gyakran felbőgették ezeket vészmadarakat. Ilyenkor aztán az emberek lábukat kapkodva menekültek, mint a kiscsirkék, ha héja vijjog felettük.
A nagypapákra vonatkozó intelemre néhányan elkacagták magukat. Mégis kire kell vigyázni? Hol vannak már azok a nagypapák? Ha pedig valaki fél, az nyugodtan kimehet a klozettra... Ezt a lehetőséget a Népszava egyik jeles kommentelője ajánlotta a gyengébb idegzetűeknek.
Negyvenöt telén nem a klozettra, hanem az óvóhelyre rohantunk, amikor Kerekes bácsi, a légóparancsnok egy kalapáccsal megkondította a lejárat mellé akasztott síndarabot. Az ebédre hívó tányércsörgés után valószínűleg ez volt a második meghatározó inger életemben, amit Pavlov feltételes reflexnek nevezett. Ahogy szétfröccsent a kalapács fülsiketítő zaja, hanyatt-homlok vágtattunk le az emeletről a védelmet jelentő dohos pincébe.
A szirénák hangja még iszonyúbb volt. A bődületes hanghullámok valami ismeretlent, lecsapni készülő, fenyegető, mesebeli szörnyet - négy éves voltam - terelgettek felénk. Csak annyi időm volt, hogy Bözsi névre hallgató babámat a hónom alá csapjam és bevetődjek az óvóhely valamelyik törött rugójú, poros, alkalmi heverőjére. A felnőttek nyugtatgattak: ha nagy dörrenést hallok, már nem kell félni. Akkor már máshová esett a bomba. De ha fütyül...hát akkor még történhet egy, s más.
Sajnos történt. Egy fütyülve száguldó halálmadár épp a mi óvóhelyünk oldalába csapódott, hatalmas lyukat harapva a falon. Fojtó por kavargott, asszonyok sikoltottak, férfiak üvöltöttek. Néhány perc múlva valaki megszólalt: kilenc halott van. Az egyik férfi a lábamnál hevert. Ma is fel tudom idézni az arcát. De nem akarom.
Szóval így vannak a nagypapák, meg a nagymamák. A tudomány poszt traumatikus állapotnak nevezi a szörnyű élmények utóéletét. Van aki sosem heveri ki a valaha történteket. Összerezzennek egy ajtócsapódásra, egy dudaszóra.
Már nem sokan vagyunk ilyenek. Velünk kihal ez a fajta félelem. Lehet rajtunk nevetni, lehet minket a klozettra küldeni...félős aggokat. Meg lehet csodálni máig hordott mankóinkat, kezünk hiányzó helyét, meg-megreszkető fejünket. És avitt félelmeinket is.
Mert itt vannak már mindennapjainkban a nem szirénából áradó, cuki félelmek. Ezek pedig olyan szépek és korszerűek, hogy szintén megborsódzik tőlük az ember.
És amikor cunamiként áradnak felénk, már nem csak a nagypapákra kell vigyázni.
A baj, hogy van helyette más....
