Christine Taubira igazságügyi miniszter múlt heti lemondása első látásra ugyan nem tűnik annyira lényeges fejleménynek, pedig nagyon is az, mert komolyan befolyásolhatja az erőviszonyokat a 2017-es elnökválasztás közeledtével, s kihat Francois Hollande jövőjére is. A hivatalban lévő államfő ugyanis azt képzelte, hogy a jobboldallal ellentétben a baloldalon fölösleges előválasztást tartani, ő lehetne az egyetlen kandidátus, de a történtek után egyre csak növekszik azoknak a tábora, akik szívesebben látnának legalább egy vele szemben vetélytársat is. Ez pedig nemcsak azt teszi kétségessé, hogy újraválasztják majd öt évre, azt is, hogy egyáltalán elindulhat-e majd a voksoláson.
Bár sokakat komoly meglepetésként ért a már csak volt igazságügyi tárcavezető, az amúgy igen nagy tekintélybe örvendő Taubira távozása, pedig lényegében előre látható volt, hogy így alakulnak majd a dolgok. Christiane Taubira ugyanis a szocialisták balszárnyának egyik legtekintélyesebb alakja volt, aki mindig kiállt véleménye mellett, s ez nem illett bele mindig a párt irányvonalába. Francia-Guyana székhelyén, Cayenne-ben született tizenegy gyermekes anya leányaként, (az első apa öt sarjának az egyike), és egész életpályája az értelmiségi életmódra, ha kezdettől nem is föltétlenül a politikusi hivatásra teremtette.
Több egyetemi diplomával is rendelkezik, gazdasági, szociális is és természetesen jogi végzettsége is van, akár más tárcára is alkalmas lehetett volna, de Hollande és ő is az igazságügyet választotta. Nyomban 2012-ben, az első Hollande kabinet megalakulásától tagja volt a kabinetnek. Sosem volt titok senki előtt sem, hogy a szocialisták balszárnyával rokonszenvezik, noha kezdetben más alakulatokkal is kacérkodott, mielőtt végképpen „a kizsákmányoltak érdekeinek” védelmére kötelezte el magát. Miniszteri kinevezése mondhatni kezdettől vihart kavart, mindenekelőtt a szélsőjobb, sőt egyes mérsékelteknek vélt konzervatív körökben is.
A rasszisták visszafogottság nélkül és ízléstelenül támadták afrikai származása és koromfekete bőre miatt, akadt olyan megveszekedett újság is, amely pimaszul „majomként” írt róla, rajzaik rendszeresen banánnal ábrázolták. Franciaországban az állam demokratikus hagyományai ellenére sem idegen a rasszizmus, a szélsőjobboldali Nemzeti Front (FN), Marine Le Pen pártja például nyíltan az, de vannak ennek maradványai Nicolas Sarkozy jobbközép pártjában is.
Már a kezdet kezdetén is voltak annak jelei, hogy Taubira kinevezése még kellemetlenségeket okozhat az államfő számára. Ez már akkor kiviláglott, amikor Taubira a jogi tárca élén nyíltan kiállt az egyneműek házassága mellett, és elérte ennek törvényi szentesítését is. Csaknem három esztendőn át azonban nem lett politikai következménye fellépéseinek egészen addig, amíg napirendre nem került a terrorizmus elleni harc ügye. Egészen konktétan egyébként nem is jelenti a válság alapját, hanem a 2014-es miniszterelnökcsere, amikor új kormányfőként Manuel Valls került a kabinet élére.
A biztonságpolitika mibenléte elsőrendű kérdéskörré lépett elő, különösen Franciaországban, ahol a lakosságnak tekintélyes része észak-afrikai eredetű, és az utóbbi időkben megsokasodott terrorista merényletei létfontosságúvá tették a kérdés kezelését. Hollande államfő nem is titkolta, azért is esett a választása miniszterelnökként éppen Vallsra, mert biztonsági ügyekben „megalkuvásmentesnek”, keménykezűnek ígérkezett. Miután Franciaország első számú „célpont” lett az Iszlám Állam (IS) terroristái számára, a mind véresebb merényletek, a lakosság körében is elfogadottabbá tették a hatalom keményebb föllépését. Nyilvánvaló lett az is, új helyzetet teremt az IS fellépése, hiszen több arab gyökerekkel rendelkező bevándorló sarja nem tekintett ellenszenvvel az iszlám radikálisok véres merényleteire, sőt néhányuk kifejezetten vonzották a szélsőséges iszlamista tanok.
Ez azonban a kormányzat számára is egyértelművé tette: hatékonyabb védekezési módszerekre lehet szükség. Föltehetően Manuel Valls sürgetésére is, Hollande olyan alkotmánymódosítást érzett elkerülhetetlennek, amely azokat a kettős állampolgárokat, akik félreérthetetlenül kifejezik bármilyen csekély egyetértésüket is a terrorral, fosszák meg teljesen francia állampolgárságuktól. Taubira ezzel alapvetően nem értett egyet, nem volt hajlandó fönntartás nélkül a terror híveinek tekinteni őket, a rendszabályt ebben a formában igazságtalannak tartotta, szembefordult vele. Nem csekély nézetkülönbség ez, hiszen ezzel lényegében az államfővel konfrontálódott. Sokak szerint Hollande-nak ennek ellenére sem volt szándékában meneszteni a kormányból duzzogó igazságügyi miniszterét, kompromisszumban reménykedett, s abban, a helyén is maradhat.
Taubirát sem makacsnak ismerik, de ebben az ügyben hajthatatlannak bizonyult. Nem csekély nézetkülönbségről volt szó, hiszen az alkotmánymódosításról szóló vitában, illetve a parlamenti szavazás során miniszterként szembekerülni az Élysée-palotával, komoly konfliktust jelent. Rövid hazai, cayenne-i látogatás után Taubira azzal a megmásíthatatlan elszántsággal érkezett az egyik kora reggel Párizsba, hogy nem vár, nyomban 8 órakor kér kihallgatást Hollande-tól, benyújtja lemondását, távozik, így véli becsületesebbnek. Ez is történt.
És állítólag ezzel kezdődött az „új korszak” az Ötödik Köztársaság jelenlegi életében. A lemondást Hollande habozás nélkül elfogadta, haladéktalanul ki is nevezte az utódot Jean-Jacques Urvoas közismert jogász és közismert szocialista személyében. Mostanáig a nemzetgyűlés törvényügyi bizottságának volt nagytekintélyű elnöke, művelt politikusnak ismerik, jó humorú, kiváló szónok, csak éppen „elszánt rendpártinak” tartják, és a parlamenti jobboldal dicshimnuszokkal köszöntötte. „Nagy jogász – mondták – a biztonság kitűnő ismerője, a franciák védelmezője, az ellenzék tisztelője”.
Ez a köszöntés önmagában is jelezte, hogy általában miként értékelik a változást. A kormányzó Szocialista Párt igyekszik „jobbra bókolni”, Hollande elnök úgy véli, hogy az esetleges többségéhez hiányzó szavazatokat az enyhén jobbra húzó választóktól szerezheti meg. Már akkor erre gondoltak, amikor az államfő Vallsot nevezte ki a kormány élére, róla köztudott volt, hogy a pártot igyekszik kissé jobbra taszítani. A meglepetést nem is ez keltette, hanem az, hogy Hollande ezzel az engedménnyel legalább is részben, föladni látszott a de gaulle-i elvet: az Ötödik Köztársaság első embere minden körülmények között az államfő.
Taubira lemondása szinte a francia sajtó egésze szerint azt a látszatot keltette, hogy a válság kétségtelen győztese Valls. Ugyanakkor a kommentárok is néha szélsőségekbe esnek. A Sarkozy-könyv ügyében is eléggé kritikus Philippe Tesson a Le Point-ben cikkében zordan tette föl a kérdést: mi a Szocialista Párt, pontosabban Hollande elnök szándéka? Csak nem az, hogy - miként ő írta -, „öngyilkos akcióval vessen véget a mozgalom létének?” Mi a fordulat ára? Tesson szerint Taubira az ikonja annak a baloldalnak, amely hűségesen tart ki az eredeti szocialista értékek mellett, és azt kockáztatják, hogy elveszíthetik ezt a réteget.
A baloldalon máris kibontakozik a mozgalom, amely arra szólít föl, ősszel rendezzenek előválasztást a szocialisták, s állítsanak mást csatasorba Hollande-dal szemben. Fölkérték Taubirát vállalja a jelöltséget, és noha államfővé választásának csekély az esélye, legalább megakadályoznák Hollande indulását. Taubira nem vállalkozik erre, az ő lelkiismeretét kielégítette miniszteri lemondása, a pártjával nem hajlandó a legcsekélyebb mértékben sem szembefordulni. Akkor hát mi történhet? Sokan hajlamosak azt a véleményt osztani, hogy François Hollande ezzel a manipulációjával önmaga politikai pályafutásának a végét készítheti elő. Vagy módja se lesz 2017 derekán indulni második elnöki mandátumáért, vagy az következhet be, amit sok mérsékelt választó remél, Alain Juppé személyében ismét konzervatív államfője lesz az országnak. Híre hamva se Mitterrand tizennégy évének, Hollande meg szinte teljesen felejthető emlék.
Keddre a franciaországi könyvesboltokba megérkeztek Taubira művének első példányai, irodalmiasan enyhített címmel, „Sugalmak, fiataloknak”. Az a néhány oldal, amely az állampolgárság elvételének témáját tárgyalja, tudatosan karcos megfogalmazású, „mi volna a világgal, ha minden ország száműzné a születésüknél fogva nem kívánatosaknak minősített nemzetiségeit? Képzeljünk magunk elé szemétdombokat, ahol összegyűjtik őket?” Ettől függetlenül azonban Christiane Taubira az egész ügyet nagy jogászi tapintattal kezelte.
A mindössze száz oldalas füzetecskét óvatos bizalmassággal spanyol földön nyomtatták, és a hatvanmilliós Franciaországba mindössze 40 000 példány érkezett belőle. Hollande elnök még öt nappal a miniszter lemondása előtt kefelevonatot kapott belőle, hogy csakugyan elsőnek olvashassa, ne rázza meg irgalmatlanul, legföljebb a homlokát ráncolja morcosan. Még a kissé keményebb Le Figaro is azt írta róla, „mintha csak tompított hegyű tőrrel szurkálnának”. A szigorúbb jobboldali kommentárok jegyezték meg, a miniszter asszonynak még hivatali korszakában volt annyi ideje, hogy „firkálgasson?”