Az örökifjú Wahorn és a Tapasztalt Ecsetek

Életmű-kiállítással jelentkezik Wahorn András képzőművész és zenész, az egykori Bizottság együttes tagja. A MissionArt és a B55 galériákban egyszerre rendezett tárlat a művész hetvenes évekbeli munkáitól egészen a legújabb festményeiig szemezget. A 62 éves alkotóval újrakezdésről, amerikai tapasztalatairól és a televíziós szereplésről beszélgettünk.

- A kiállítás címe Wahorn Forever. E szerint Wahorn András mindig megújul?

- Igazából nem feltétlenül megújulok. Inkább nem öregszem meg lélekben. Az ember az egész életében ugyanolyan marad, mint amilyennek megszületik. Lehet, hogy változik az idők során a teljesítménye, vagy a hozzáállása a környezetéhez, de belül nem változik. Persze én is megújulok, mivel nem szeretem kétszer ugyanazt csinálni. Sőt, amikor gitározom, néha azt hiszem, jobb vagyok, mint Jimmy Hendrix. Aztán jót nevetek magamon.

- A zenében szeret kísérletezni. Példa rá a Tapasztalt Ecsetek együttese.

- Van több együttes is, a megújulás végett. (nevet) Hisz ahány emberrel játszom, annyiféle impulzust kapok. Három csapatom van, ezek a Wahorn Airport, a Noise Flowers és a már említett Tapasztalt Ecsetek.

- Mi a koncepció az egyes zenekarokban?

- Mindhárom együttesben szinte ugyanaz a koncepció. Mint mondtam, nem tudom ismételni ugyanazt, s ez a zene esetében is igaz. Két hangot se szeretek ugyanúgy lejátszani. Ezért mindegyik zenekaromban alapszabály, hogy improvizáljunk. Nem tudjuk és nem is akarjuk tudni, hogy mi lesz egy koncerten. A koncertünk olyan, mint az élet, vagyis nem lehet tudni, mi fog történni a következő pillanatban.

- A nyolcvanas évek Bizottság együttesének szellemisége átszivárog az új formációkba?

Nem. Lehetetlen, hogy átszivárogjon. A Bizottság egy speciális együttes volt abban az időben, melyben efZámbó István, feLugossy Laca és Wahorn András szerették egymást. Mindig együtt zenéltünk, együtt festettünk. Annyira összenőttünk, hogy 1970-től 1985-ig nem is állítottunk ki külön-külön, csakis közösen. A két társam, efZámbó és feLugossy nélkül nehéz elképzelni a Bizottságot, de már anélkül a korszak nélkül sem lehet, amelyben ez a zenekar megszületett.

- Tehát nem is lesz több Bizottság koncert?

- Nem vagyok hajlandó csinálni, mert nem lehet.

- Ezért dolgozik olyan fiatalabb művészekkel, mint a Bëlga együttes, vagy Töttös Kata festőművész?

- Pontosan, szeretek velük lenni. A Bëlga esetében például az a jó, hogy nem én vezetem a zenekart. A Bëlgában én csak részt vettem, a háttérben szaxofonoztam és énekeltem egy keveset. A Bëlgát nagyon sokra tartom. Szoktam is mondani, hogy igazából ők a Bizottság szellemi örökösei, mivel ők is szabadok. Szabadon énekelnek olyan dolgokról, amikről senki se. Az egész magyar kultúránkat feldolgozzák. Töttös Katával, a barátnőmmel már egy éve élünk együtt, és vannak közös alkotásaink is. Mindez azért érdekes, mert ő fotórealista stílusban alkot, én meg úgy festek, mint egy gyerek. Miközben egy azon vásznon alkotunk. Ez példátlan a művészeti életben.

- Az Egyesült Államokban 13 évig élt, dizájnerként kereste a kenyerét. Mit tanult Amerikától?

- Amerika volt az egyetemem, a főiskolám. Én az Államokban értettem meg önmagamat és a világot is. Egyszer s mindenkorra. A nyolcvanas évek elején úgy éreztem, feltétlenül ki kell utaznom a tengeren túlra, hogy világhíres legyek. Hiszen Amerika a világ úgymond kutatólaboratóriuma. Ami ott történik, amit ott kitalálnak, az később az egész világon fontossá válik.

- Végül mégsem lett nemzetközi sztár.

- Azt hittem, hogy két hónap alatt híres leszek. Itthon, a Kádár-korszakban híres művészként tekintettek rám, úgy véltem, az USA-ban is az leszek. De félreértettem mindent. Az amerikai művészetre is úgy tekintettem, ahogy azt egy magyar ember akkoriban látta. Ha Andy Warhol képein feltűnik egy Coca-Cola üveg, az egy amerikai szemében eldobni való szemét. Nekem, egy magyarnak a kóla volt a szabadság szimbóluma. Meg kellett értenem, hogy más az amerikai mentalitás. Hiába olvastuk ugyanazokat a könyveket, mint az amerikaiak, vagy néztük ugyanazokat a filmeket, nem értettük meg a kultúrájukat. Mi egy „magyar” Amerikát értettünk ki belőle. A hamburgert is fasírtos pogácsának fordítottuk.

- Itthon hogyan értékelte át magában mindezt?

- Amit magamról, a világról és a művészetről hittem korábban, arról kiderült, hogy tévedés. Én viszont kalandor vagyok, így nem zavar, ha kiderül, hogy hülyeséget gondoltam. Amerikából részben azt is megértettem, hogy az idő eljárt felettem. A művészetbe is inkább a fiatalok, a még tapasztalatlan fiatalok tudnak újat hozni. Ők képesek az életet újabb és újabb formákban megfogni. Aztán mikor hazajöttem, vettem magamnak a megspórolt pénzemből egy ingatlant Mezőszemerén. Ott olcsók voltak a házak, de kegyetlen az élet.

- Kegyetlen? Hogy érti?

- Rossz a közbiztonság. Eleinte azt gondoltam, hogy visszautazom Los Angelesbe, de egy-két mezőszemerei éjszaka után valami nagyon izgalmas élet sejlett föl előttem. Mindennapos küzdelem a természettel, a környezetemmel. Eső, fagy, árvíz. Rájöttem, én erre vágyom.

- Ön gyakran kritizálja a kormány politikáját, mégis elfogadott egy felkérést a Hír TV Szabadfogás című közéleti műsorában. Miért?

- Én bármilyen oldalról elfogadok felkérést, ha szabadon kifejthetem a véleményem, ha alkalmam nyílik tőlem eltérő nézetű emberekkel ütköztetni az álláspontomat. Magyarországon sokan ezt nem szeretik. Ha más a véleményed, mint az ellenfelednek, azt már személyes támadásnak veszi. Én ezt másképp látom. Sokat segítene az, ha az emberek beszélgetnének egymással, meghallgatnák egymást.

- A műsorban viszont inkább vitáznak a felek mint egyetértenek.

- Nem hiszem, hogy egy vitának mindig meggyőzéssel, egyetértéssel kell zárulnia. Például amikor ordítozom a műsorban, akkor nem azért ordítozom, hogy meggyőzzem a másikat, hanem hogy befejezzem a mondanivalóm. De a lényeg, hogy mindenki máshogy látja a világot. Ahogy a szépség, úgy az igazság is szubjektív.