Furcsa, lebegő státusz

Publikálás dátuma
2016.02.12 06:45
Esterházy Péter Végel Lászlóval a Petőfi Irodalmi Múzeumban FOTÓ: TÓTH ERGŐ
A 75. születésnapját ünneplő Végel László Kossuth-díjas vajdasági író szerint felesleges lenne a kisebbség szenvedéséből nagy jelenetet csinálni. A műveiből készült színpadi produkciók fogadtatásától tartott, s úgy véli, az Európa szó után jogosan lehet nagyot káromkodni. A nagybeteg Esterházy Péter szerint a nem Magyarországon élő magyar írónak furcsa, lebegő státusza van.

A hónap legelső napján hetvenötödik születésnapját betöltő Végel László fogadta szerda este köszöntőit a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében. Van akitől egy míves üvegbe rejtett bort vagy virágcsokrot, másoktól vállveregetést, ölelést kapott. Barátai és olvasói - köztük többek között Ungvári Tamás és Szegedy-Maszák Mihály professzorok, Dragomán György szépíró, Bart István műfordító, Geréb Anna filmtörténész, Herényi Károly politikus - kettős jubileumra gyűltek össze: a magánember 75., az író 50. születésnapjára. (Az Egy makró emlékiratai először az 1965-ös Új Symposion hasábjain jelent meg.)

A vajdasági Szenttamáson született Végel László egy korábbi írását említi László Ágnes, a Kossuth Kiadó kommunikációs vezetője, amelyben a szerző arról írt, hogy a királyi Jugoszláviába született, az 1941-ben bevonuló magyar katonák azt mondták neki, hogy kis honvéd lesz, a magyarok után pedig a partizánok babusgatták azt remélve, hogy majd kis partizán válik belőle. Magyar maradt egy életen át, pedig végig kisebbségben élt. Támadták is azért, mert világpolgárnak, liberálisnak véli magát. Méghozzá - ahogy azt megosztotta a közönséggel -, plebejus kozmopolitának aposztrofálja magát, mert a vele napra pontosan született Gion Nándor, a jelentős prózaíró településén, faluvégen látta meg a világot.

Számára meghatározóak voltak a szenttamási emberek, akik soha nem a gyökerekről, a magyarságról, hanem a nagyvilágról beszéltek. "Amerikáról, Franciaországról, Németországról tőlük, ezektől az egyszerű emberekről hallottam először" - tette hozzá. Ezen a gondolatmeneten tovább haladva kijelentette, nem bírja az "álnemzetiséget." Végel régi színházi róka, művei közül többet is színpadra állítottak és az 1980-as években ő dramatizálta Esterházy Péter Kis magyar pornográfia című művét. A következő évtizedben a sikeres színházi kollaborációk ellenére mégis eltávolodott a világot jelentő deszkáktól.

"Mindenki nemzeti akart lenni és a sok nemzeti öncélúság begyűrűzött a színházba is. Tizenvalahány évig ez tartott távol a színháztól, még az épületébe sem léptem be, pedig nemzeti ember vagyok" - emlékezett vissza. A helyzet mostanra változott. Két évvel ezelőtt Urbán András rendezésében színpadra került Végel híres regénye, a Neoplanta, méghozzá az Újvidéki Színházban. A köszöntött elmesélte, hogy tartott az előadás fogadtatásától, a színház több dolgozója támadásoktól félve igyekezett kifarolni a produkcióból, az egyik színész még a szerepét is vissza akarta adni.

Végül a szerb nacionalisták atrocitás nélkül megkegyelmeztek a Neoplantának, a legjobb kritikákat pedig éppen Belgrádból kapta, ahol szerinte a szellemi élet újra pezsegni kezd. Az előadás, amely a fővárosi Thália Színházban is vendégszerepelt, sok díjat tudhat magánénak, egy nagy tekintélyű európai színházi fesztiválon közönségdíjat is nyert. Nemrég készült el szintén Urbán rendezésében Végel László naplóregénye, a Bűnhődés alapján színpadra álmodott produkció, amelyet Szarajevóban mutattak be.

Az ünnepelttel folyó diskurzust levezénylő Parti Nagy Lajos Kossuth-díjas költő, író kérdésére Végel elmondta, hogy nem járt a próbákra és különösebb kikötései sem voltak. Csak arra kérte a rendezőt, ne csináljon nagy tömegsír jelenetet, mert felesleges lenne a kisebbség szenvedéséből cirkuszt, nagy jelenetet készíteni. "Nem rendezőileg beszéltünk. A Facebook üzenetküldő felületén kommunikáltunk, biztattam, ha kellett, ötleteket adtam neki, ha igényelte" - mondta. Hozzátette: "A Bűnhődés keményebb előadás, mint a Neoplanta. Szarajevóban mindennek van súlya. Az Európa szó után ott lehet káromkodni, nagyot, jogosan és hosszan."

E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója kiemelte, Végel László a magyar és a szerb irodalom mértékadó szerzője, a nehéz kisebbségi létben magasan izzó kulturális légkör bizonyítéka. Egyben a talajtalanság, a többfelé kötődés, de sehova nem tartozás szerzője, aki nyugalmat és harmóniát áraszt. Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese úgy fogalmazott, Végel László szemének csillogása erőt ad neki. Megjegyezte, hogy a szerzőben már első látásra sincs semmi szokványos, mégis a legnormálisabb emberek egyikének tartja. Kiadója, a Noran Libro vezetője, Kőrössi P. József költő megjegyezte, az író irodalmi és emberi teljesítménye is megkérdőjelezhetetlen érték.

A hosszan tartó ünnepség legszebb pillanata Esterházy Péter váratlan színpadra lépése volt. A halálos kórral küzdő alkotó megjelenése önmagában is meglepetés volt, szinte mindenki róla pusmogott. A Kossuth-díjas író a Népszava érdeklődésére elmondta, "rendes irodalmi barátság" fűzi Végelhez, akinek leghíresebb művét, az Egy makró emlékiratai című kisregényt előbb ismerte meg, mint a szerzőt. "Az számomra fantasztikus könyvélmény volt. Nem sokkal később, amikor találkoztam vele, kiderült - ami egyáltalán nem szükségszerű -, hogy a szerző is fantasztikus. A megítélésem azóta változatlan. Kivételes embere ő a magyar irodalomnak, méghozzá nagyon fontos és jó embere" - mondta el lapunknak.

"A szakmai elfogadottsága vitán felüli, azt azonban nem tudom, hogy a közéletben mennyire van benne. Nem Magyarországon élő magyar írónak furcsa, lebegő státusza van, sőt a magyar irodalom maga is elmaradásban van saját magával" - egészítette ki Esterházy Péter. A színpadon elmondott, lapunknak adott nyilatkozatánál rövidebb köszöntője után a hatvanöt esztendős szerző a Függő című könyvéből olvasott fel egy részletet, amelyben mozaikszerűen utal Végel Makrójának főszereplőjére is.

A köszöntés hivatalos részét követően Végel Lászlót nem volt könnyű kiragadni az ünneplő tömegből. A szerző a Népszavának meghatottan mesélt öröméről, amelyet barátai, pályatársai okoztak neki jelenlétükkel. "Állandóan számvetést végzek, s mindig elégedetlen vagyok. Azzal vigasztalom magamat, hogy többszörös túlélő vagyok, például a délszláv háború alatt bujkálnom kellett" - mondta. Azon kérdésünkre, hogy jelenleg min dolgozik, azt felelte, drámát ír, úgyszólván, hogy kipihenhesse magát a regények írása után. "Az első jelenettel elégedett vagyok, arról úgy érzem, beszélhetek, de csak címszavakban: melósok, vadkapitalista korszak, május elseje. Nagy paradoxon, szörnyű groteszk és mégis aktuális, amiről írok."

Végel László egyúttal hozzátette, a Balkáni Szépség avagy Slemil fattyúja című művéből is színpadi előadás készül, és ha ereje engedi, Budapestről is szeretne írni. "Mindig csak arról írtok, hogyan néznek ki a kisebbségiek budapesti szemszögből, most megírom majd, hogy milyenek vagytok ti" - közölte az est során emlegetett csibészes mosollyal a szerző.

Meghalt Scott Walker

Publikálás dátuma
2019.03.25 15:49

Fotó: Shutterstock
Az énekes, gitáros 76 évesen hunyt el, halálhírét kiadója jelentette be hétfőn.
Elhunyt Scott Walker. Az énekes, gitáros, a rocktörténet egyik ikonja, aki a legnagyobb sikereit a hatvanas években érte el a Walker Brothersszel, 76 évesen halt meg. A BBC felidézi, hogy Scott Walker 1943-ban Noel Scott Engel néven született az Egyesült Államokban, Ohio államban. Pályáját színészként kezdte, majd miután találkozott Jahn Maus-zal és Gary Leedsszel, megalakították a Walker Brotherst. A zenekar az USA-ban nem járt szerencsével, de miután áttették székhelyüket Angliába, hatalmas sikereket arattak. Make It Easy On Yourself és The Sun Ain't Gonna Shine Anymore című daluk egyaránt vezette a slágerlistákat, koncertjeiken hasonló extázist váltottak ki rajongóikból, mint a Beatles. 
„Az első néhány album fantasztikus volt, de ami történt, teljesen lefárasztja az embert. Nagyon primitív körülmények között zajlott a turnézás abban az időben, rengeteget kellett dolgozni és még egy jót enni sem lehetett közben“
– mondta Walker 2006-ban a BBC's Culture Show című műsorban.
Sikerei csúcsán, 1967-ben Wight szigetére vonult egy időre, hogy gregorián éneket tanuljon. Kiábrándult a zeneiparból, de aztán barátnője megismertette Jacques Brel zenéjével: a francia előadó szenvedélyes dalai komoly hatással voltak szólókarrierje indulására. A hatvanas évek második felében készített első négy szólólemeze (Scott, Scott 2, Scott 3, Scott 4) friss popzene volt sötét egzisztencializmussal, szövegeiben a társadalom margóján szereplő figurákkal, a prostituáltakkal, a transzvesztitákkal, az öngyilkos gondolatokkal kacérkodókkal.
A hetvenes évek közepén egy időre, de sikerek nélkül újra összeállt a Walker Brothers, majd 1984-ben egy nagyon kísérletező szólómunka (Climate of Hunter) következett, szintén kudarccal. Ezután csaknem egy évtizedre visszavonult a nyilvánosság elől, 1995-ös lemeze, a Tilt azonban újabb kreatív időszak kezdetét jelentette. Producerként dolgozott együtt a Pulppal, legutóbb Natalie Portman tavalyi filmje, a Vox Lux zenéjét szerezte. Halálhíre kapcsán – amelyet kiadója, a 4AD jelentett be hétfőn – Thom Yorke, a Radiohead frontembere úgy fogalmazott:
„Walker nagy hatással volt a Radioheadre és rám, megmutatta, hogy tudom használni a hangom és a szavaimat.”
Komoly hatásnak nevezte pályáján Scott Walker munkáit Brian Eno is, aki szerint Walker „oda helyezte a zenét, ahol az korábban soha nem volt". Mások mellett Richard Hawley, Midge Ure (Ultravox) és Marc Almond is méltatta az elhunyt énekest.
Szerző

Dermesztő szembesülés - Pass Andrea előadása a Trafóban

Publikálás dátuma
2019.03.25 12:30
A jelenetekben a valóság mellett a képzelet is főszerepet játszik
Fotó: HORESNYI MÁTÉ
Lehet-e a halálról hitelesen, de mégis költői módon beszélni színpadon, erre válasz Pass Andrea Eltűnő ingerek című előadása, amelytől egy darabig biztos, hogy nem szabadul a néző.
Adott egy középkorú férfi, történetesen újságíró. Még színházi kritikákat is ír. Van családja, felesége, kamasz lánya. A feszültséget sokszor hazaviszi. Otthon is küzd azzal, hogy a lánya nő, előbb-utóbb majd el kell engedni. A feleség azonban mindenben segít, ha kell old, de leginkább a figyelmével van jelen, ami csak később derül ki, hogy mekkora kincs. Ebben a helyzetben egyszer csak a férfi rosszul lesz és innen nincs megállás. Kórház, aztán kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg. Az idő pedig kegyetlenül fogy. Pass Andrea sorban készíti előadásait, a hamarosan induló debreceni kortársdráma fesztiválon (DESZKA) is láthatóak lesznek a munkái. Az előbbi történetet feldolgozó produkció az Eltűnő ingerek a Trafóban különösen személyes. Az alapanyaga édesapja húsz évvel ezelőtti halála. Zavarba ejtő téma, mondhatni tabu. Miként is lehet szembesülni a halállal? El lehet-e fogadni? A szerző rendezőként is markáns eszközöket alkalmaz. Az előadás egyszerre naturalista, pőrén fogalmazó és ugyanakkor elemelt, színházilag összetett és sokszínű. Nem csak a sztorit meséli el, hanem ennél sokkal többre vállalkozik. A lelki folyamatokra kíváncsi igazán, mi is játszódik le ilyen esetben a beteg és a hozzátartozók, a környezet fejében. Hogyan néznek egymás szemébe amíg lehet, amikor mindenki tudja már, hogy az idő véges. Ez talán a legelfogadhatatlanabb, hogy az együttlét nem tart örökké. Persze ezt tudjuk mindannyian, de amikor a sors egyszer csak kíméletlenül az arcunkba vágja, akkor van a baj. A feleséget játszó Pető Kata személetesen el is játssza, hogy valósággal megdermed. Hajdu Szabolcs, akit elsősorban rendezőként ismerhetünk, az apa szerepében telitalálat. Épp ezt a már említett kettősséget képes természetesen, de ugyanakkor egészen elképesztő láttató erővel érzékeltetni. Neki elhisszük a küzdelmet és azt a sajátos és egyéni utat, amíg eljut az élet végéig. A kint is és bent is vagyok öldöklő küzdelmét, az életért folytatott ösztön és az elmúlás elfogadásának szívszorító párviadalát. Mindezt nem kimódoltan teszi, hanem belülről, önmagát adva. A lányt megszemélyesítő Petrik Andrea leginkább az érzékenységet mutatja meg és azt, hogy vannak olyan kérdések, amelyekre csak egy apa tud válaszolni, még ha látszólag lázadunk is ellene. Sokunknak ismerős a személyes veszteség. Hozzátartozóink elvesztése. A szakirodalomnak van rá válasza, mit kell ilyenkor tennünk. De az élet olykor távol esik a szakirodalomtól. A veszteséget mindannyiunknak meg kell szenvednie. Ebben a folyamatban segít nekünk Pass Andrea katartikus színházi száz perce. Hogy aztán az utána lévő sok száz percet jobban kibírjuk, mint eddig.    Info: Eltűnő ingerek Trafó Író, rendező: Pass Andrea Szereplők: Hajdu Szabolcs, Kárpáti Pál, Pallag Márton, Pető Kata, Petrik Andrea, Réti Adrienn. Zene: Freakin Disco

Közösségi gondolatébresztés

Az Eltűnő ingerek után a Trafó Nézőpont Gondolatgenerátora, az intézmény kortárs színház pedagógiai programja keretében rendezett beszélgetés nem indult könnyen. Több fiatal néző elmondta, hogy azért ült be, mert annyira hatása alá került a látottaknak, hogy még nem tud ki menni az utcára, ki kell beszélni magából az előadást. Szó esett később arról, hogy a művészet épp arra jó, hogy szembesítsen a tabukkal, segítsen feldolgozni a traumákat. Egy hölgy, aki nemrég veszítette el a férjét a lányával érkezett. Tudták mire jönnek és épp azt kapták, amit vártak. Sok hasonlóságot fedeztek fel a maguk tapasztalt reakciók és a darabban elmesélt viselkedési formák között. Ehhez csak annyi, ami engem illet, hogy a főhősnek a Csehov Cseresznyéskert című kritikája az egyik utolsó írása, amely nem is jelent meg. Én legutóbb szintén a Cseresznyéskertről írtam, igaz az megjelent. Ennyit a személyes érintettségről és a gondolatébresztésről. 

Frissítve: 2019.03.25 12:30