Rohanunk a diktatúrába

Ha nem lenne a magyar politikai élet ennyire rossz állapotban, talán még derülni is tudnék egyes jobboldali körök és a társadalom sorozatos pálfordulásain. De mivel ismerem a hazai viszonyokat, cseppet sincs kedvem nevetni. Sőt, inkább sírni, dühöngeni szeretnék a kormány folyamatosan tapasztalható megalázó intézkedései és a széles társadalom szinte valamennyi rétegében tapasztalható általános közömbösség, beletörődés, tehetetlenség, meghunyászkodás láttán. Nem értem, miért ez a nagyfokú letargia. Miért nem hisszük el, hogy Orbán Viktor is legyőzhető? Még nem született olyan ember, akit ne lehetett volna legyűrni és elvenni tőle a kormányzás jogát. Egy erőszakos, csak a saját érdekeivel törődő, voltaképpen maroknyi csoport egy megszállott kalandorral az élen terrorizálja az országot. "Sikerült" mindenkit annyira megfélemlíteniük, hogy néhány bátor ember kivételével senki nem mer hangosan tiltakozni az önkény ellen, mert féltik a saját és szeretteik megélhetését. Látszólag demokrácia van, hiszen működik a parlament, megjelenhetnek az ellenzéki lapok. De mi haszon származik ebből? A III. Magyar Köztársaság gyakorlatilag megszűnt, a parlamenti "viták" teljesen feleslegesek, mivel az ellenzék mondhat bármilyen okosat, akkor is az lesz, amit a kormánypártok eleve elhatároztak. Minden díszlet csupán. A zsarnokság elől menekülve jámbor nyájként szinte rohanunk az újabb diktatúrába. A józanabb véleményeket szinte meg sem halljuk. Könyörgöm, ne essünk bele ugyanabba a csapdába! Tanuljunk a korábban elkövetett hibáinkból.