Kétségek a kormányátalakítás után

Publikálás dátuma
2016.02.15. 06:31
Hollande és Valls kormányülésre készülve FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES
Továbbra is keserű értékelések jelennek meg a múlt csütörtökön Francois Hollande elnök által bejelentett kormányalakításról. Abban valamennyi lapkommentár egyetért, hogy a köztársasági elnök hiába próbálja álcázni igazi célját, 2017-es jelöltségi szándékát az újabb ötéves államfői ciklusra. Újabb baloldali személyiségek bevonása kabinetjébe ugyanis vélt választói többségének a kiterjesztését szolgálja, legalábbis ezt reméli tőle, de úgy vélik, hasztalanul.

Francois Hollande leváltotta egyebek mellett korábbi környezetvédelmi miniszterét, aki bírálta őt, a helyére újabb, vélhetően kezelhetőbb hölgyet nevezett ki, de ezzel állítólag csak azt érte el, hogy fölmorzsolta a zöldek pártját. Szakértők más döntéseit is inkább szerencsétlennek ítélnek meg. A kormányátalakítás zajos reklámozása már a bejelentés időpontjában is kétségeket váltott ki, szinte minden jelszó az űrben veszett el, de a bejelentést követő néhány nap tovább táplálta ezeket a kétségeket.

A párizsi sajtóban időközben olyan vélemény is megjelent, mely szerint a változások „igazi nyertese” a távozó volt külügyminiszter, Laurent Fabius, aki kilenc esztendőre az Alkotmánytanács elnöke lehet. Azzal indokolják ezt a felvetést, hogy Fabius megszabadult Hollande elnöktől, akit lebecsült, sőt, egyesek szerint „lenézett”. Ez a különben is kérkedő, dúsgazdag műkereskedő családból származó nagyképű politikus, (Hollande „csak”orvos gyermeke volt) azt tartotta, ez a „senkiházi” elorozta tőle a voltaképpen őt megillető Elysée-palotát. A mindig szuperelegáns Fabius már Hollande beiktatásán azon csúfolódott, hogy az egyébként sem délceg termetű férfiú, gömbölyded alakjával, egyszerű konfekcióöltönyben foglalta el a hivatalát.

Pedig Fabius külügyminiszteri időszaka sem volt sikertörténet. Úgy ítélik meg, hogy az eredményei csekélyek és ellentmondók voltak. Például az Iránnal valamennyire megjavult viszony a javára írható, ellenben Szíriában kudarcok érték, miként Ukrajnában is, ahol Putyin borsot tört az orra alá. Az Európa-politikából pedig Hollande kiszorította őt, magának sajátította ki, sokszor mutatkozott Angela Merkellel, a német-francia tengelyt az EU motorjának állította be. Fabiust az utójáték is balsikerrel fenyegeti. Kérkedett azzal, hogy a tavaly decemberi párizsi klímakonferencia, a csaknem száz ország részvételével megtartott COP21 őt választotta elnökévé, és ezzel a tisztséget elcsaklizta Ségolene Royaltól, a francia környezetvédelmi minisztertől. A megbízatás az év novemberének végéig illetné meg, és a kormányból való távozása fejében azt kérte Hollande-tól, legalább addig őrizhesse meg elnöki íróasztalát.

Sokáig Ségolene Royalt, Hollande elnök korábbi élettársát, akivel négy gyermekük született, emlegették a külügyi tárca örökösének, s bár ezt nem kapta meg, kárpótlásul azonban környezetvédelmi csúcsminiszter lett, a hatáskörébe tartozik minden ehhez kapcsolódó ügy. Ségolene nem állhatta meg, hogy utólag is ne törjön borsot Fabius orra alá. Állítólag elérte a köztársasági elnöknél, hogy ne fogadja el Fabius kérését, akinek ezzel mégis meg kell válnia COP21-es elnöki asztalától. Gunyorosan jegyzik meg, hogy a sznob Fabius kérkedik azzal is, a Quai d’Orsay-én mind jelképes értelemben, mind valóságosan Rolls-Royce kocsit hagy örökül utódára, de maga a márka is divatjamúlt már kissé, másrészt a motorja is erősen köhög, bizonytalan.

Kellemetlen mellékzöngéjük a kormányzati változásoknak az is, hogy mértékadó vélemények szerint az egyébként is szerény minisztercsere akkor lett volna igazán hiteles, ha Hollande kormányfőjétől, Manuel Vallstól vált volna meg, s nála rokonszenvesebb politikust ültetett volna a Matignon palotába. Sokan ekkor hitték volna el azt, hogy őszinték az elnöknek a gazdasági ügyek rendbetételére és a terrorizmus visszaszorítására vonatkozó törekvései, mert a kormányfőt sokan rossz szellemnek tartják. Egyrészt azt a szándékot látják benne, hogy megnyirbálja a még De Gaulle által kialakított államfői hatalmat, minél nagyobb részt kaparintson meg belőle magának, másrészt a szocialista jellegű törekvéseket is fölvizezze.

Az igyekezet kisugározhat a külpolitikára is, de Valls által nem várt eredménnyel. Jean-Marc Ayrault-t, aki a diplomácia új gazdája lett, eredendően meggyőződéses szociáldemokratának tartják számon, és noha a kormányzati fegyelem szerint közvetlen főnökének a miniszterelnöknek kellene lennie, Ayrault ezt a besorolást nem hajlandó elfogadni. Ő állítólag kizárólag az államfőnek kész engedelmeskedni, csakis az ő utasításait fogadja el, őt tekinti kizárólagos főnőkének. De nem adja olcsón Valls sem. Pénteken Münchenből, a biztonságpolitikai értekezletről fegyelmezőn azt üzente haza az új kormánytagoknak, hogy aki belépett, annak tudomásul kell vennie, „az egységet óvni kell, kötelesség a szolidaritás”, nem tette kétségessé, mégis ki az úr.

A szorosan vett francia belpolitika szemszögéből azonban mindez tekinthető, ha nem is mellékesnek, de aránylag másodrendű kérdésnek. A társadalmat, mindenekelőtt a szavazórétegeket, egészen más foglalkoztatja. A romló megélhetési körülmények, az állástalanok magas aránya, az ígéretek ellenére mind katasztrofálisabban alakuló viszonyok. Nem meglepő, hogy az ellenzéki Le Figaro kommentárjaiban a legvadabb jelzőket alkalmazza. A Le Monde viszont, amely igyekszik a különböző színezetű kormányzatok idején is tárgyilagos maradni, nem kíméli a baloldalt sem, bár iránta kétségtelenül mértéktartóbb, ezúttal maga is eléggé komor kedvű.

A L’Obs hírmagazin, amely általában csaknem egyértelműen baloldali meggyőződésű, ezúttal könyörtelen volt. Mintegy kommentárként olyan manipulált fotót közölt, amely azt ábrázolja, hogy Hollande 2012-es első kormányából mára a hozzávetőlegesen negyvenből mindössze tíz miniszter maradt a helyén. Nem éppen kedvező arány. Másfelől a hetilap a kormányátalakítást kommentáló elnöki tévéinterjút is igaztalanul minősítette. Hollande-ot földúltnak, idegesnek állította be, mi több „agresszívnak” a két tévériporter iránt, amit azonban a képsorok egyértelműen cáfoltak. Az államfő a nem éppen higgadt körülmények között is igyekezett tőle telhetően nyugodt és nyájas maradni.

A fölborzolt sajtóvisszhang mégis érthető. A lényeget illetően Hollande mondatai valóban kiábrándítók voltak. A hátralévő tizennégy hónapra reformokat ígért, csupán általánosságban, még a megközelítő tényeket is mellőzve. A munkáltatókat „hajlékonyságra” serkentette, a bérből élőknek biztonságot próbált garantálni. Konkrétum mindebben annyi volt, hogy „majd kellő időben jelentem be döntéseimet. A jelzett reformokkal elmegyek a végsőkig. Elnök maradok megbízatásom végső percéig, jó eredményekre törekedve, nem leszek jelölt csak azért, hogy jelölt legyek”.

Soványka program. Két okból is. A munkanélküliség gyors visszaszorítását ígérni szavahihető szakemberek szerint azért könnyelműség, mert nincs kellő betöltésre váró munkahely. A Le Monde szombati szerkesztőségi vezércikke, tehát nem magánvélemény, azt írta, az államfő újjáépítést ígért, amiből azonban csupán homlokzatkozmetikázás lett, jelentéktelen csinosítás. Politikailag pedig a vélt kiszélesített baloldali többséggel indulni a 2017-es választásokon azért humbug, mert a kormányátalakítás után is a tárcák nyolcvan százalékának (!) élén szocialista politikus maradt.

Emlékeztet a publicisztika arra is, hogy az elnök több ízben is tizennégy hónapi fölkészülési időt említett, ami azért is torz kijelentés, mert a nyári hónapok cselekvési szempontból általában bénák, az őszi nyitány viszont már az igazi kegyetlenül vad választási hadjárat kezdete. Hol késlekedett tehát ilyen sokáig a büszkén beharangozott nyitás?

Szerző
Frissítve: 2016.02.14. 20:28

Már propagandára se jó a keleti nyitás

Publikálás dátuma
2016.02.15. 06:22
Szijjártó Péter (b) és Orbán Viktor. Fotó: Tóth Gergő
"A tavalyinál is ádázabb küzdelmet kell folytatni idén az exportlehetőségekért, illetve a külföldi befektetők megnyeréséért" - mondta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a napokban. A tárcavezető megfogalmazása azért is elgondolkodtató, mert már elmaradt a keleti nyitás ábrándjának hangoztatása, a déli nyitás pedig mindig olyan homályos volt, hogy jobb, ha mint számottevő kitörési pontot el is feledjük.

A keleti nyitás országai külkereskedelmünkben évek óta 5 százalék körüli részarányukkal vétetik magukat észre, ügyet sem vetnek a magyar kormányzati propagandára. Ráadásul az ebbe a térségbe irányuló exportunk nagyrészt attól függ, hogy a Magyarországon gyártott járműipari termékeket milyen volumenben veszik át a németországi anyacégek. Ehhez pedig a keleti nyitás szlogenjének semmi köze. Ráadásul tavaly az Ázsián belül főként Kínába, Dél-Koreába, az Egyesült Arab Emírségekbe és Indonéziába kiszállított termékeink volumene hiába nőtt összességében 15 százalékkal az ebből a térségből származó behozatalunk 20 százalékkal lett magasabb, mint egy évvel korábban, vagyis egyértelműen rontotta a külkereskedelmi mérleget.

A magyar külgazdasági vezetés ugyanakkor kénytelen volt belátni: a 2016-os Kína már egészen más, mint amelyik a Fidesz 2010-es kormányra kerülésekor volt, emellett Oroszország recessziója is tartóssá vált, az olyan "mintaország" mint amilyen Azerbajdzsán lassacskán szitokszóvá válik. És elsősorban nem azért, mert monolitikus diktatúra, hanem azért, mert ábrándnak bizonyult, hogy hagyományos európai, elsősorban német export lehetőségeinket bármely más térséggel, országcsoporttal való kapcsolatunk érdemben tudná pótolni. (Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a külgazdasági stratégiánkban bármely országról érdemes lenne lemondanunk.)

A magyar export és a külkereskedelmi mérleg többlete 2015-ben rekordszintre nőtt, a magyar export 90,7 milliárd eurót tett ki, ami 7,4 százalékos növekedés 2014-hez képest. A külkereskedelmi többlet pedig hároméves csökkenés után újra emelkedésnek indult, 1,8 milliárd euróval, a 8,1 milliárd euróra nőtt. A számok imponálóak, de a keleti nyitás országai inkább rontottak, mint javítottak a mérlegen. Szijjártó Péter is elismerte, hogy a rekordokat a magyar külkereskedelem kifejezetten nehéz körülmények között érte el, hiszen a világgazdaságban és a világpolitikában rendkívüli kihívásokkal kell szembesülni. A miniszter szívesen hivatkozik ezzel kapcsolatban arra, hogy Európa rosszul teljesít, amit - a magyar export számait is figyelembe véve -, hazánk nemigen érzékel. Az Unió külgazdaságunkban elfoglalt háromnegyedes részaránya az elmúlt években inkább nőtt, mint mérséklődött - a keleti nyitás rovására. Az Oroszország elleni szankció kétségtelenül érezteti hatását, de erre hivatkozni aligha érdemes, hiszen a magyar gazdaság érintett szereplői többnyire képesek voltak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

A kínai export jelentős növeléséhez fűződő illúziók azonban továbbra sem lankadnak. Kétségtelen tény, hogy sok éves, kemény munkát követően a magyar tőkehús megjelent az ázsiai óriásbirodalom piacain. A Richter gyógyszerei már Kínában is kaphatóak. Viszont az is tény, hogy a kínai gazdaság növekedésének lelassulása a világ minden országát érzékenyen érintette, természetesen az olyan távol fekvőket, mint amilyen Magyarország, különösen. Szakértők arra hívták fel a figyelmet - és ezzel tisztában vannak a magyar külgazdaság irányítói is -, hogy Kínában, még a korábbinál is nagyobb mértékben teret hódítanak az importhelyettesítő technológiák, amelyek az országba beszállítani akarók vágyait reális mederbe szoríthatják. Ezt bizonyítja, hogy tavaly Magyarország Kínába irányuló exportja stagnált, behozatalunk viszont 25 százalékkal növekedett.

A keleti nyitás fontos területeinek tekintette az Orbán-kormány a közép-ázsiai köztársaságokat. A kormányfő vagy a házelnök előszeretettel járnak ebbe a térségbe. Az érdeklődés, nem kevés történelmi álromantikától kísérve a volt szovjet köztársaságok diktátorai részéről, kölcsönös. Azerbajdzsánt különösen vonzónak tartotta az Orbán-kormány. Azután kiderült, hogy partnerként aligha jöhetnek számításba. Ma már bizonyos, hogy Magyarország kőolaj- és földgázimportjának diverzifikálásában Azerbajdzsánnak aligha lesz szerepe. Végképp okafogyottá vált az az illúzió is, hogy az azeri pénzeszköz, a manat alapul szolgálhatna magyar államkötvények kibocsátásához. Tudomásul kell vennie a magyar kormánynak is: a közép-ázsiai első számú célország megroggyant, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy hárommilliárd dolláros segélyt kértek az IMF-től, és további egymilliárd dollárt a Világbanktól. Természetesen mindenek az oka az ország bevételének oroszlánrészét adó földgáz- és kőolaj-bevétel zuhanása. (A magyar kormány téves helyzetértékelését jól bizonyítja, hogy nem egészen egy esztendeje Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter még Azerbajdzsánt a Dél-Kaukázus legdinamikusabban fejlődő gazdaságának és a térség országai közül Magyarország a legjelentősebb külgazdasági partnerének tekintette.)

Arról viszonylag kevesebb szó esik, hogy a magyar kormány sokáig abban reménykedett, hogy Azerbajdzsánból, Kazahsztánból vagy akár Szaúd-Arábiából jelentős tőke érkezik Magyarországra. Ha érkezik is ilyen tőke, akkor ez olyan jelentéktelen lehet, hogy a statisztikusok nyomát sem lelik .

Szerző

Már propagandára se jó a keleti nyitás

Publikálás dátuma
2016.02.15. 06:22
Szijjártó Péter (b) és Orbán Viktor. Fotó: Tóth Gergő
"A tavalyinál is ádázabb küzdelmet kell folytatni idén az exportlehetőségekért, illetve a külföldi befektetők megnyeréséért" - mondta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a napokban. A tárcavezető megfogalmazása azért is elgondolkodtató, mert már elmaradt a keleti nyitás ábrándjának hangoztatása, a déli nyitás pedig mindig olyan homályos volt, hogy jobb, ha mint számottevő kitörési pontot el is feledjük.

A keleti nyitás országai külkereskedelmünkben évek óta 5 százalék körüli részarányukkal vétetik magukat észre, ügyet sem vetnek a magyar kormányzati propagandára. Ráadásul az ebbe a térségbe irányuló exportunk nagyrészt attól függ, hogy a Magyarországon gyártott járműipari termékeket milyen volumenben veszik át a németországi anyacégek. Ehhez pedig a keleti nyitás szlogenjének semmi köze. Ráadásul tavaly az Ázsián belül főként Kínába, Dél-Koreába, az Egyesült Arab Emírségekbe és Indonéziába kiszállított termékeink volumene hiába nőtt összességében 15 százalékkal az ebből a térségből származó behozatalunk 20 százalékkal lett magasabb, mint egy évvel korábban, vagyis egyértelműen rontotta a külkereskedelmi mérleget.

A magyar külgazdasági vezetés ugyanakkor kénytelen volt belátni: a 2016-os Kína már egészen más, mint amelyik a Fidesz 2010-es kormányra kerülésekor volt, emellett Oroszország recessziója is tartóssá vált, az olyan "mintaország" mint amilyen Azerbajdzsán lassacskán szitokszóvá válik. És elsősorban nem azért, mert monolitikus diktatúra, hanem azért, mert ábrándnak bizonyult, hogy hagyományos európai, elsősorban német export lehetőségeinket bármely más térséggel, országcsoporttal való kapcsolatunk érdemben tudná pótolni. (Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a külgazdasági stratégiánkban bármely országról érdemes lenne lemondanunk.)

A magyar export és a külkereskedelmi mérleg többlete 2015-ben rekordszintre nőtt, a magyar export 90,7 milliárd eurót tett ki, ami 7,4 százalékos növekedés 2014-hez képest. A külkereskedelmi többlet pedig hároméves csökkenés után újra emelkedésnek indult, 1,8 milliárd euróval, a 8,1 milliárd euróra nőtt. A számok imponálóak, de a keleti nyitás országai inkább rontottak, mint javítottak a mérlegen. Szijjártó Péter is elismerte, hogy a rekordokat a magyar külkereskedelem kifejezetten nehéz körülmények között érte el, hiszen a világgazdaságban és a világpolitikában rendkívüli kihívásokkal kell szembesülni. A miniszter szívesen hivatkozik ezzel kapcsolatban arra, hogy Európa rosszul teljesít, amit - a magyar export számait is figyelembe véve -, hazánk nemigen érzékel. Az Unió külgazdaságunkban elfoglalt háromnegyedes részaránya az elmúlt években inkább nőtt, mint mérséklődött - a keleti nyitás rovására. Az Oroszország elleni szankció kétségtelenül érezteti hatását, de erre hivatkozni aligha érdemes, hiszen a magyar gazdaság érintett szereplői többnyire képesek voltak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

A kínai export jelentős növeléséhez fűződő illúziók azonban továbbra sem lankadnak. Kétségtelen tény, hogy sok éves, kemény munkát követően a magyar tőkehús megjelent az ázsiai óriásbirodalom piacain. A Richter gyógyszerei már Kínában is kaphatóak. Viszont az is tény, hogy a kínai gazdaság növekedésének lelassulása a világ minden országát érzékenyen érintette, természetesen az olyan távol fekvőket, mint amilyen Magyarország, különösen. Szakértők arra hívták fel a figyelmet - és ezzel tisztában vannak a magyar külgazdaság irányítói is -, hogy Kínában, még a korábbinál is nagyobb mértékben teret hódítanak az importhelyettesítő technológiák, amelyek az országba beszállítani akarók vágyait reális mederbe szoríthatják. Ezt bizonyítja, hogy tavaly Magyarország Kínába irányuló exportja stagnált, behozatalunk viszont 25 százalékkal növekedett.

A keleti nyitás fontos területeinek tekintette az Orbán-kormány a közép-ázsiai köztársaságokat. A kormányfő vagy a házelnök előszeretettel járnak ebbe a térségbe. Az érdeklődés, nem kevés történelmi álromantikától kísérve a volt szovjet köztársaságok diktátorai részéről, kölcsönös. Azerbajdzsánt különösen vonzónak tartotta az Orbán-kormány. Azután kiderült, hogy partnerként aligha jöhetnek számításba. Ma már bizonyos, hogy Magyarország kőolaj- és földgázimportjának diverzifikálásában Azerbajdzsánnak aligha lesz szerepe. Végképp okafogyottá vált az az illúzió is, hogy az azeri pénzeszköz, a manat alapul szolgálhatna magyar államkötvények kibocsátásához. Tudomásul kell vennie a magyar kormánynak is: a közép-ázsiai első számú célország megroggyant, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy hárommilliárd dolláros segélyt kértek az IMF-től, és további egymilliárd dollárt a Világbanktól. Természetesen mindenek az oka az ország bevételének oroszlánrészét adó földgáz- és kőolaj-bevétel zuhanása. (A magyar kormány téves helyzetértékelését jól bizonyítja, hogy nem egészen egy esztendeje Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter még Azerbajdzsánt a Dél-Kaukázus legdinamikusabban fejlődő gazdaságának és a térség országai közül Magyarország a legjelentősebb külgazdasági partnerének tekintette.)

Arról viszonylag kevesebb szó esik, hogy a magyar kormány sokáig abban reménykedett, hogy Azerbajdzsánból, Kazahsztánból vagy akár Szaúd-Arábiából jelentős tőke érkezik Magyarországra. Ha érkezik is ilyen tőke, akkor ez olyan jelentéktelen lehet, hogy a statisztikusok nyomát sem lelik .

Szerző