Izgalmas éjszaka a múzeumban

Publikálás dátuma
2016.02.15. 06:48
Tánc, zene, performansz fogadta a látogatókat, de a főszerep mégis a festményeké maradt FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Folyamatos tárlatvezetésekkel, kortárs művészeti társprogramokkal búcsúzott szombaton A túlélő árnyéka - El Kazovszkij-élet/mű című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. A kivételes művészi életutat bemutató tárlatra éjfélig özönlöttek az érdeklődők, akik még ecsetet is ragadhattak. Szkárosi Endre József Attila-díjas költő szerint El Kazovszkij zárkózott, érdekes és precíz egyéniség volt, a kiállítás kurátora, Jerger Krisztina szerint a nagyszabású tárlat abszolút sikeres volt.

Szombat este megelevenedett a budavári Magyar Nemzeti Galéria másnap záruló nagyszabású kiállítása, amely El Kazovszkij orosz származású magyar festőművész félelmetesen nagy munkásságának állított emléket. Persze különböző nagytestű állatok, dinoszauruszok és a történelem formálói nem keltek életre, mint Ben Stiller családbarát vígjátékában, az Éjszaka a múzeum című hollywoodi komédiában, de így sem maradtunk élmény nélkül.

A 2008-ban, néhány nappal hatvanadik születésnapja után elhunyt Kossuth-díjas képzőművész a 20. század második felének és az ezredfordulót követő éveknek egyik legeredetibb és legsokszínűbb alkotója volt, aki elsősorban - irányzat alá nehezen hajtható - festőművészként épített fel nagy életművet. A Galéria november 6-tól látogatható igazi életmű-tárlatán mintegy négyszáz művét állították ki az El Kazovszkij Alapítvány együttműködésével. A kiállítás kurátorai a komoly szakmai megbecsülésnek örvendő Jerger Krisztina, Rényi András és Százados László művészettörténészek voltak, munkájukat többek között a legendás festőművész barátai - többek között egykori szerelme és életen át barátja, Szilágyi Ákos Kossuth-díjas költő - is segítették.

Kazovszkij, aki külföldön is megbecsülésnek örvendett, több volt, mint briliáns festő: díszlettervezőként színpadi produkciókban vett részt, költőként számtalan verset hagyott az utókorra (ezek néhány éve, az orosz kiadás után a Magvetőnél, Homokszökőkút címmel jelentek meg), s évente látványos színpadi performanszokat rendezett. Mindezek az összművészeti hatások tetten érhetőek voltak ezen a tárlaton is; evidens döntés volt, hogy a kiállítás finisszázsán több kortárs művészeti ágazatnak is helyet biztosítsanak.

Az érdeklődők már az előtérben kipróbálhatták a műhelymunkát. Színes festékek, különböző méretű ecsetek és megrajzolt formákat tartalmazó fehér papírlapok fogadták az alkotókedvűeket. A mini panoptikummal, a térben mozgatható, híres kazovszkiji kutyákkal bíbelődők többsége felnőtt volt, de ezen semmi meglepő nincs. Gondoljunk csak az elmúlt évben nagy népszerűségre szert tett felnőtt színezőkre! Az egyik teremben fehér tütüt viselő csinos balerina mutatott be performanszot, a földszinten, a művész Dzsan-panoptikum nevű monumentális díszletének oldalában pedig Gergye Krisztián rendező, koreográfus kortárs táncprodukciója kelt életre.

A közönséget alaposan meghökkentő előadás szertartásszerűen kezdődött: az alkotó ünnepélyesen megvált ruháitól, amelyek alatt szakadt harisnyát és könnyű, táncos ruhát viselt, s belebújt egy vörös magassarkúba. Hattyú című, improvizációs elemeket sem nélkülöző tánca az alkotó iránti tiszteletről szólt, egyben megidézte a fétisközpontú El Kazovszkij híres panoptikumi játékait is. A tárlat záróhétvégéje olyan népszerűnek bizonyult, hogy a csütörtöktől vasárnapig tartó programsorozatra már a hét elején elfogyott az összes jegy.

"Fantasztikus, hogy még az utolsó alkalmakkor is nagy számban jöttek a látogatók. Sok kiállítás van a kurátori csapat mögött, de ehhez mérhető publicitást ritkán kapunk. Mindez azért különösen örömteli, mert El Kazovszkij esetében végül is ízig-vérig kortárs művészről van szó, aki még nem épült be a köztudatba, csak úgy, mint sok más nagyon jó művész. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért jöhettek ennyien, hiszen a kíváncsiság nagyon motiváló tud lenni" - mondta el lapunknak Jerger Krisztina művészettörténész, a tárlat egyik kurátora. Gondolatát kiegészítette azzal, hogy meglátása szerint a sajtónak komoly hatalma és felelőssége van, mert ha hírt ad valamiről, akkor az nagy hatással van az emberekre.

Hozzátette, bár konkrét számot nem tud mondani, a kiállítást húszezer embernél többen tekintették meg, ami kortárs kiállításnál szép adatnak számít. "Az utolsó három napban úgy éreztem, mintha a Keleti pályaudvaron lennék" - mondta. Arra a kérdésünkre, hogy elsősorban melyik korosztályt tudta megszólaltatni a tárlat, Jerger azt felelte, hogy míg az általános tendencia az, hogy a kortárs kiállítások belterjesek (csupán pár ezer látogatójuk van), addig az El Kazovszkij-tárlat már az első idegenvezetésnél bizonyította, hogy képes szélesebb rétegeket mozgatni.

Csillogó szemmel hallgatták az óránként induló tárlatvezetést a szombat esti látogatók is. A Brian O'Doherty ír művész által megálmodott White Cube teremnek ténylegesen nem sok köze van Kazovszkijhoz, csupán arról van szó, hogy a kurátorok az ő képein is kipróbálták, milyen hatást vált ki az erős fény. A szűk helyiségbe beterelt kis csoport hunyorogva pillantott szét a színes festményeken: az egységes, erős fénnyel megvilágított terem hófehér falfelületére aggatott képek ebben a közegben élnek igazán. Itt semmi nem vonja el a figyelmet, magunk mögött hagyhatjuk társadalmi, politikai nézeteinket is, tehát egyáltalán nem az a fontos, hogy mit látunk a műalkotás körül. A tárlatvezető ezen a ponton megjegyezte, ha El Kazovszkij belépett valahova, ott nemre való tekintet nélkül mindenki beleszeretett. Valószínűleg az elérhetetlensége vonzott mindenkit maga köré, állapította meg.

Az est folyamán a Fölöspéldány avantgárd csoporttal is találkozhattak a hajnalig szórakozó látogatók. Az 1979-1982 között működő társaságot összeverbuváló Szilágyi Ákos költő és kritikus, az orosz avantgárd irodalom kutatója, Temesi Ferenc és Kőbányai János írók, valamint Szkárosi Endre és Györe Balázs költők vegyes műfajú műsorát azonban a közönségből sokan nem tudták hova tenni. Egy idős néni éppen ezért már az első negyedórában faképnél hagyta a koncertet és visszasétált a domináns színek, parallel szimbólumok és expresszív vetetett árnyékok által meghatározott festményekhez.

Szkárosi Endre József Attila-díjas költőt és intermediális művészt a Fölöspéldány hozta össze El Kazovszkijjal, ugyanis a festőművész is alapító tag volt. "A Fölöspéldány irodalmi, művészeti csoport baráti társaság volt, amiben mindenki az egyéni művészi identitásával volt benne. Nem volt feltétlen közös esztétikai alap, barátság tartott minket össze. A hetvenes évek végi kultúrpolitikához képest szabad és független, nem intézményesült csoportot alkottunk, amelynek El is tagja volt." A 63 éves költő kiemelte, keresték az olyan lehetőségeket, ahol az irodalom nem nyomtatott, felolvasott jelenség volt, hanem élő nyelven tudott megszólalni.

"Elt később saját performanszaimra is meghívtam, a Fiatal Művészek Klubjában kötetbemutatókon, rendezvényeken elsősorban zenészekkel együtt szerepelt. Nagyon érdekes személyiség maradt egy életen át. Szép arcú, fiatal nő volt. Talán ezért érdekes a többszörös identitás, amit magáénak tudott. Mindenesetre számomra és a feleségem számára kedves barátnő volt, aki ha valamiről beszélt, azt nagyon átérzően, precízen tette. Egy cseppet sem volt szószátyár, zárkózott személyiség volt" - mondta el Szkárosi a Népszavának. A Magyar Nemzeti Galéria nagyszabású kiállítása és a záróbuli igencsak sokat tett hozzá ahhoz a képhez, amely meghatározza az öntörvényű festőművésznőt.

Tüntetésre várva

Publikálás dátuma
2016.02.13. 08:53
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Ma tisztán látszik, hogy ebben a központosított, állam által kézi vezérléssel irányított oktatási rendszerben nem lehet megalapozni a fenntartható fejlődést, nem lehet megalapozni a társadalmi esélyegyenlőséget, nem lehet megalapozni a biztos megélhetést, a boldog jövőt sokak számára. Az útkeresés első állomása lehet február második szombatja: ekkor a pedagógusok, a szülők, az ország jövőjéért aggódók együtt mondhatnak nemet az oktatás államosítására.

Lehet-e egy lapra feltenni az ország jövőjét? Igen, lehet! A hatalom va banquot játszott, amikor az oktatást önös céljai szolgálatába állította. A televízió képernyőjéről a jól fésült, méregdrága ruhában feszítő, földesúri babérokra pályázó, gunyorosan az alattvalókra mosolygó miniszter azt üzeni az oktatás helyzetéért aggódóknak: szamárbőgés nem hallatszik az égig. Nincs visszaút! Nincs visszaút? Ezt mindenki tudja. Aknamezőre önként nem megy rá senki. Mögöttünk pedig nincs járható út. Felszedték, elaknásították a tanszabadsághoz, a tanuláshoz való szabad hozzáféréshez vezető ösvényt.

A pedagógus méltósága

A pedagógus nem néz hátra. Fél, hogy sóbálvánnyá változik. A pedagógus a nemzeti pedagógus kar tagjaként, az állami intézményfenntartó központ alkalmazottjaként becsukja maga mögött az osztályterem ajtaját. Abban bízik, nincsenek poloskák az osztályteremben. Nem veszik fel, hogy nem túl lelkes, amikor az erkölcstan órán elmondja tanítványainak, mit üzen a hatalom nekik. A pedagógus nem néz hátra. Fél, hogy sóbálvánnyá változik. Kedvenc tankönyvét betolja az asztalfiók mélyére. Kinyitja a hatalom által kifejlesztett és megküldött tankönyvet. Tudja, hogy rossz, tudja, hogy képtelenség megtanulni az előírtakat. Tudja, de várja a tanfelügyelőt. A tanfelügyelőt, aki órát látogat, megnézi a papírokat, rendben van-e minden. Ezért haladni kell. Haladni kell, akkor is, ha az osztály fele már régen lemaradt.

A pedagógus nem néz hátra. Fél, hogy sóbálvánnyá változik. Érzi, hogy megvették. A hatalom erkölcsi és anyagi megbecsülést ígért. Azt, hogy visszaadja méltóságát, amelytől a liberálisok megfosztották. Ezért nem szólt, amikor megszüntették a buktatás tilalmát, a tanulók szöveges értékelését, az egyéni tanulási útvonalak kialakításának lehetőségét, csökkentették a tankötelezettség idejét, lehetővé tették a legkisebb tanuló fegyelmi úton való kizárását az iskolából. Visszakapta a méltóságát? Vissza! Visszakapta az uralmat a tanítványok felett. Megjött a fizetség is. Gyakornok. Pedagógus I. Pedagógus II. Mesterpedagógus. Kutatótanár. Szép pályaív. Mindenki a startvonalhoz állhatott. A startvonalon a múlt nem számít. A megszerzett többlettudás nem számít. A lelkesedés nem számít. A többletmunka nem számít. Jól kell teljesíteni, amikor a tanfelügyelő ruhát vált és szakértőként látogatja meg a tanórát. Tudni kell a sablonszöveget a feltett kérdésekre. Időben ki kell tölteni a számítógépes programot, a portfóliót. S ami a legfontosabb, igazolni kell tudni, hogy minden az előírások, a kötelező tanterv, a kötelező tankönyv szerint halad. Akkor lehet ugrani egy fokozatot. Aki Mester, a hatalom részévé, tanfelügyelővé válik. Most már ő ellenőriz. Dupla méltósága van. Tőle kell félnie a tanártársainak.

Mára kiderült, az iskolát a börtöntől csak a bejárati kapu feletti tábla különbözteti meg. Az oktatásban a gyermek mindenek felett álló érdeke nem számít. Fontos a rend, a fegyelem, a következetes számonkérés, a szigorú büntetés. Aki lemarad, az kimarad. Az állami intézményfenntartó lenyelte az iskolákat. Az iskola a hivatal részévé vált. A hivatalvezető az intézményvezető felettese, utasíthatja, elszámoltathatja. Az igazgatónak jó. Csökkentek a feladatai. Nincs munkáltatói joga, nem gazdálkodhat. Csak lesnie kell a telefont. Jön a parancs. Megmondják fentről, mit kell tennie.

Az állam minden látni akar

Az állam mindenkin rajta tartja a szemét. A tanuló és a tanár össze van zárva egész napra. Lenin örülne: "tanulni, tanulni, tanulni", mondta. A hatéves gyermeknek akár huszonhat kötelező tanórája is lehet egy héten. Az egész napi iskolába zárás csökkenti a káros szülői hatásokat. Igaz pihenésre, szórakozásra, sportolásra általában nincs lehetőség. Nem is ez a lényeg. Fontos, hogy az állam üzenete eljusson a gyermekhez. Rajta keresztül a szülőhöz. A pedagógus sem hagyhatja ott a munkahelyét. Nem érdekes jut-e asztal, szék a részére. Fontos, hogy hivatásához méltó magatartást tanúsítson a hét minden napján, a nap minden percében. Erre pedig a legalkalmasabb hely a nevelőtestületi szoba. Ott szemmel tarthatja a miniszter által kinevezett igazgató. A pedagógus etikai kódex világosan fogalmaz: a pedagógus sem tetteivel, sem nyilatkozataival nem csorbítja saját intézménye és hivatása jó hírét; annak öregbítésére törekszik. Munkája során külső megjelenésével és megnyilvánulásával is kifejezi hivatása rangját. Példát mutat nemzeti jelképeink megbecsülésével. Mindent megtesz annak érdekében, hogy munkája megfeleljen a jogszabályok céljainak és erkölcsileg is helyes legyen. Döntéseit a józan ész, az emberiesség és a gyermekek, tanulók jogos érdeke határozza meg.

Ezek igazán pontosan, jól érthetően megfogalmazott elvárások. Mindenki tetszése szerint értelmezheti. Jó lesz pedig megtartani őket! Az etikai kódexben foglaltak megszegőivel szemben hivatalból kell megindítani az etikai eljárást. Az etikai kódex szabályai szakmai szabályok, amelyek megsértése megalapozza az állásvesztést.

A hatalom célja világos. Olyan oktatási rendszert kell fenntartani, amelyben ő mondja meg, hol lehet iskola. Mit taníthatnak az iskolában és miből. Ki taníthat és kiket. Ki tanulhat és hol. Mára jogilag minden összeállt. Mégsem stimmelnek a dolgok. Lehet, hogy a szülők mégis azt gondolják gyermekük sorsáról nekik, s nem az államnak kell dönteni? Lehet, hogy a pedagógusok mégis azt gondolják ők jobban tudják, mi szolgálja a gyermek érdekét? Lehet, hogy a pedagógusok nem hátra akarnak nézni, hanem előre, egészen pontosan a tanítványaik szemébe?

Igaza van a miniszternek, nem az aknamezőn kell visszamenni. Meg kell találni az utat egy olyan oktatási rendszerhez, amely mindenki számára biztosítja tehetsége, képessége legteljesebb mértékű kiteljesedését. Az országnak ez az érdeke.

A zsúrasztal mellett

A hatalom is érzi a bajt. A tüntetés bejelentésére azonnal megszületett a kormányzati válasz: köznevelési kerekasztal jön létre, feltárni a már egyébként ismert problémákat és olyan megoldásokat találni, amelyek a tűréshatáron belül maradnak. A kerekasztal, jobb találmány a zsúrasztalnál. A meghívottak körét és az étlapot a vendéglátó határozza meg. Legyen jelen mindenki, aki függ a hatalomtól. Vendégek lesznek a miniszter alárendeltjei, a "főkolompos" iskolaigazgatók. A meghívottak jegyzékén az állam által létrehozott és fenntartott nemzeti pedagógus kar, a Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézet, az Eszterházy Károly főiskola képviselője is jelen volt, három kivételével viszont nem kaptak meghívást az érintett szakszervezetek, köztük a sztrájkbizottság két tagja. Mellőzték a többi pedagógusképző felsőoktatási intézmény és a szakmai szervezetek meghívását.

A vendéglista nagyon fontos volt, mert a szavazás végkifejlete a hatalom számára nem lehetett kétséges. Hogy közben folynak a tárgyalások a Pedagógusok Sztrájkbizottságával? Kit zavar? A tárgyalások értelműket vesztik? A kerekasztal akaratával nem mehet szembe senki.

A kormányzati filozófia közismert: "majd hazamennek a tüntetők". Ez igaz. Nem mindegy azonban, hogy kapnak-e útravalót a szervezőktől. A szombati tüntetésen a pedagógusok mellett remélhetően ott lesznek az ápolok, az orvosok, a könyvtárosok, a szociális munkások, a mozdony-, busz- és villamosvezetők, a munkások és közmunkások, a zsellérek és kubikosok, a cselédek és szobalányok, az egykor jól élők és a jobb életre vágyók. Ha egyszerre marad zárva a tanterem, a kórterem, a műhely, s nem indulnak a kerekek, akkor világossá válik, hogy azért a víz az úr. Ezt kell tudatosítani szombaton a jelenlévőkkel.

A hatalom újra választásra készül. Ígéret szintjén mindent megold. De tudni kell: önként semmit sem ad.

Szerző

Naplókban a múlt század legsötétebb magyar évei

Publikálás dátuma
2016.02.13. 08:35
FOTÓ: FORTEPAN
Nehezen túlbecsülhető jelentőségű történelmi dokumentumot kaptunk kézhez azzal, hogy megjelent Zimándi Pius István premontrei szerzetes naplója, amelyet az ország német megszállásától (1944. március 19.) fogva egy éve keresztül vezetett. Érdemes összeolvasni az általa leírtakat Márai Sándor 1943-1944-es, az 1945-ös naplójával, valamint az 1945 és 1948 közötti időszakot felölelő önéletrajzi kötetével a Föld, föld!...-del. Sok esetben egetverőek a különbségek.

Nem "zsidó szemüvegen" keresztül olvastam az újraindított Tények és tanúk sorozat második darabját, Zimándi Pius naplóját, mégis számomra vitathatatlanul az első tanulsága a könyvnek, hogy az olvasottak alapján majdnem teljesen eredménytelennek nevezhető a magyarországi zsidók asszimilációja. Annak ellenére, hogy olyan, e tekintetben reményteljes korszak vezette be, mint a kiegyezéstől az első világháború elejéig-végéig tartó.

Hiány és hiányérzet

Az első világégés (magyar) drámája, a Tanácsköztársaság hamis interpretációja és a trianoni trauma külön-külön és együtt is odavezettek, hogy az azt megelőző félévszázad asszimilációjának eredményei pillanatok alatt semmivé váltak. Egy vesztes nemzetnek ellenséget kellett találnia. És tudjuk, aki keres…

A két világháború között a Monarchia arany évtizedeihez mérten már sokkal rosszabb körülmények között folytatódhatott a megakadt asszimilációs folyamat. Ezt egyszerre jellemezte a numerus clausus és az a tény, hogy a hazai gyáripar, jogász-, újságíró-, orvos- és bankszakmában, valamint az alkotóművészek körében nagy számban képviseltették magukat a zsidók. Mindez a visszaszorításukra tett erőteljes kísérleteket igazolta. Mégis alapvető hibája az ilyen típusú gondolatmeneteknek, hogy zsidó és magyar kettősségben láttatja a vélt és valós társadalmi folyamatot. Holott mindazok jelentős része, akiket a zsidó kisebbséghez soroltak, szinte teljesen elvesztette ez irányú identitását. Nem lehet ott kisebbségi és többségi társadalomról beszélni, ahol a kisebbség nem tartja magát kisebbségnek. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a nacionalista hangszerelésű ideológiák ezt adottságnak tekintik. A helyzet alighanem ennél is súlyosabb: a többségi társadalom mindig és folyamatosan számon tartotta, ki a zsidó, és ki nem. Ez is vezetett oda, hogy a legkiélezettebb helyzetben a zsidókat kitessékelték a nemzetből. Hogy mindez hova vezetett, ismeretes.

Aligha az utólagos történelmi tudás miatt maradt bennem komoly hiányérzet Zimándi Pius könyvét olvasva a holokauszt magyarországi ábrázolásának elmaradásában. A jelenséghez két irányból közelíthetünk. A naplóíró azt jegyzi fel magának, amit látott, megélt és megtapasztalt, ezek között osztályoz és válogat. Az általa fontosnak vagy fontosabbnak tartottakat feljegyezte, a kevésbé lényegeseket nem. A huszadik századi magyar történelem infernóját nagyobb részt Gödöllőn átélő tudós szerzetes nem vagy alig érzékelt valamit az összegyűjtött és gettóba zárt vidéki zsidóság szenvedéseiből és megaláztatásából. Olyan élménye sem volt, amilyen Márainak, aki vonatról látta azokat a Budapest környéki téglagyárakat, ahol a haláltáborokba vagonírozás előtt összegyűjtötték a zsidókat.

Az 1943-1944-es naplóban leírtak különös irodalmi utóélete, hogy e táborok egyik foglya, az akkor kamasz Kertész Imre hálás szívvel gondolt arra évtizedekkel később olvasva e sorokat („A deportálások színhelye nem Mezopotámia, hanem a környékbeli téglagyárak (…)”, hogy Márai legalább látta őket. Vele szemben Zimándi, bár tud a vidéki zsidóság deportálásáról, humanizmusa csak addig terjed, hogy helyteleníti az eljárást, és nem ért egyet a zsidó vagyonok kisajátításával. Márai ugyanebben az időben ugyanarról egészen másként fogalmazott. „Szégyen élni. Szégyen a napon járni. Szégyen élni.” Vagy így:„(…) a magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől.” A legkeserűbben: „Az ember, ez a járvány.” Az utóbbi megfogalmazásban ott lappang Vörösmarty az „emberfaj sárkányfog-vetemény” meghatározása, aligha véletlenül. A fenti mondatokat Márai egymást követő napokon jegyezte le. Vagyis nem egy közel ötszáz oldalas kötet innen-onnan összegereblyézett idézeteivel kívánom alátámasztani, hogyan reagált a polgáríró az akkor már zajló deportálásokra.

Elfogultság és kritikátlanság

A másik közelítési irány, hogy Zimándi Pius felháborodása visszafogott maradt a zsidók tömeges jogfosztásának apokaliptikus kiteljesedésekor. Tudott a vidék előbb gettókba zárt, majd néhány hét alatt elszállított zsidóikról. Különös naivitás kellett ahhoz, hogy arra gondoljon, ez a több százezer ember valaha is visszatérhet otthonába. Itt a kognitív disszonancia tartományába érkezünk, ahol a megmagyarázhatatlan is megmagyarázhatóvá válhat, ha úgy akarjuk.

Zimándi Pius István jászóvári premontrei szerzetes művelt, széles látókörű, sváb gyökerei ellenére teljes mértékben asszimilálódott (ha erőltetjük ezt a fogalmat, ha nem), meggyőződéses jobboldali, konzervatív, Horthy feltétlen híve, akinek éppen a felsoroltak miatt más a nézőpontja, mint a korszak olyan krónikásainak, amilyen Márai Sándor, Fenyő Miksa vagy Gyarmati Fanni. Vitathatatlan, amit a kötet utószavában Ungváry Krisztián állít: a felsoroltak vagy „baloldali indíttatásúak, vagy a ’keresztény középosztály’ kultúrájával szemben komoly kritikát megfogalmazó személyek”. Zimándi Pius tőlük való különbözősége, egyedisége főként ebben ragadható meg.

Világlátásából és politikai meggyőződéséből vajon mennyire következik, hogy kritikátlan Horthy politikai teljesítményével szemben? Nem könnyen megválaszolható kérdés. Olvasás közben világossá válik, hogy kritikátlansága nem hermetikus, de rendkívül óvatosan adagolt. Horthy személyét érintő bírálatot hiába is keresnénk a kötetben. Zimándi Pius keserűséggel a hangjában szűrte le, hogy az egykori német csatlósállamok kiugrási kísérletei többnyire sikeresek voltak (a legdöntőbb ebből a szempontból a román), ellentétben a magyarral. Sejtetni engedi, hogy ennek a fajta politikai és hatalmi tehetetlenségnek (hozzátehetnénk: tehetségtelenségnek) bizonyára mélyebb mentális és kulturális okai is lehetnek.

A kortárs számára – és a naplóíró szerzetes is számba vette – a románok sikeres és a magyarok sikertelen akciója előrevetítette, hogy a bécsi döntések nyomán visszacsatolt országrészekből egyetlen négyzetcentiméter megtartására sem lehet remény, noha a területi osztozkodás forgatókönyvei ekkor még lezáratlanok voltak. A második világháború vége felé ez központi kérdés volt. Ebből az is következhet, hogy nem eleve elrendelésként kellett tekinteni a korábban megszerzett területek elvesztésére. A „győztes mindent visz” logikája attól lett érvényes, hogy a románok 1944 nyarának végétől a szovjet, a magyarok 1945. április elejéig a német oldalon harcoltak. A Szovjetuniónak ilyen körülmények között nem lehetett indoka nagyvonalúnak lenni Magyarországgal.

A szerzetes-naplóírónak az utolsó háborús év legelején (1944. január 3-án) egy hosszabb elmélkedő bejegyzésében kérdő mondat formájában veti fel a Horthy-rendszerre vonatkozó legfontosabb dilemmát: „Sőt, talán maga a Trianon-elleni politikánk sem volt reális?” A mögötte álló negyedszázad politikájának egészét meghatározó fundamentumára kérdez rá, és megsejti, hogy a határrevíziós politika kiindulópontja maga volt a tévedés. (Nem az a kérdés, hogy volt-e benne igazság.) Döbbenten szemléli Szálasi országlásának mindennapjait, szomorúan konstatálta, hogy bár a többség nem ért egyet a hungarista-nyilas uralommal, de nem tesz semmit ellene, hanem hallgat. Legjobban – ezt éppen maga emeli ki – a hadseregen csodálkozik: „Fegyver van a kezében, és meggyőződése ellenére hagyja magát a vágóhídra vitetni” – írta le. Kétségbeesett higgadtsággal állapította meg, hogy egységes magyar közvéleményről beszélni sem lehet ezekben a „sorsdöntő időkben”, amely a németekkel és a Szálasival szembeni szembefordulás kiindulópontja lehetne. A nyilas vezető a konzervatív naplóíró számára megvetett politikus, akivel a legcsekélyebb együttműködés is képtelenség. Nem lát benne mást, mint az elhúzódó magyarországi harcok miatt újabb tízezrek haláláért felelős embert, akinek a pillanatnyi hatalom megtartásáért semmi sem drága.

A nyilas paranoia fogságában

Egészen erős kontúrokkal rajzolta meg – ezért is fontos kordokumentum a könyv – a Szálasi nevével fémjelezhető időszak eszement mindennapjait. Ez a politikai garnitúra az elkerülhetetlenül bekövetkező bukásig tartó nyúlfarknyi időszak alatt úgy tette-vette az ország ügyeit, mintha legalább ezer esztendőre rendezkedne be. A politikai paranoia egyik formája ez. Ahogyan a kor rádiójának és újságainak ténykedése is. A napló segít megidézni ezeknek az időknek a sajtótörténetét. (Életrajzi érdekesség: Szálasi ugyanúgy Kassán született, mint Márai, és abba a kőszegi katonai alreáliskolába járt, amelyikbe Ottlik Géza. Előbbi esetében három, utóbbinál tizenöt évvel korábban. Márai a nyelvi töredezettségre épülő, egyik legborúlátóbb művében, az 1947-ben megjelent Európa elrablásából egy idevágó idézet: „Ez a nyelv, amelyen Arany írt és Szálasi beszélt.” Nem igényel kommentárt.)

„Úgy érzem magam, mint Josephus Flavius, mikor Titus és Vespasianus elküldték Jeruzsálem falai alá, hogy lássa és írja le Jeruzsálem pusztulását. Ha túlélem, megírom” – fogalmazott naplójában 1944-ben Márai. Zimándi Pius István is ezt az utat választja, még akkor is, ha a megvalósítás némileg különbözik az íróétól. Márai hosszú évekkel később gyűjtötte össze és adta közre idevágó emlékeit, és ebből született meg a Föld, föld!... A szerzetes tanár Budapest utcáit rótta a szövetségesek bombázásai után. Leírta a pusztítást. Utcákat, épületeket nevezett meg, amelyek romba dőltek, emberi-családi tragédiák távirati stílusú megörökítője lett. Testközelbe hozta a bombázások nyomán összeomló fővárosi tömegközlekedést (villamos sínek rongálódtak meg), a pályaudvarok pusztulását. A lőporszagú budapesti levegőben azonban mást is meglátott: így az 1944 június elsején nyílt Könyvhetet, ahol Nyírő József Néma küzdelem című friss munkája a legkelendőbb, és látta a tömegben a „mosolygós gyermekarcú” Németh Lászlót, aki – tehetjük hozzá – az 1942-ben kiadott Kisebbségben című kötetével és a második szárszói konferencián (1943) elmondott előadásával olajat öntött a magyar-zsidó együttélés kérdésének tüzére. A „gyújtogató, csóvás ember” mintha mit sem sejtett volna arról, hogy ez a viszony a történelmi tragédia előszobájában toporog. A pokol kapui 1944 tavaszán megnyíltak.

Hatszázezren vesztek oda

A rettegett és várt oroszok Márai és Zimándi Pius egyaránt törekedett elfogulatlanul tekinteni a Magyarországra érkező szovjet katonákra. A huszadik századi magyar emlékezésirodalom egyik legjelentősebbjében, a Föld, föld!.. első száz oldalán foglalkozik szorosan ezzel a témával. Az évtizedes rémhírek ellenére a háború mihamarabbi befejezése miatt mindketten várták az oroszokat, akikről eleinte kellemes tapasztalatokat gyűjtöttek. Ez az élményanyag az eltelt idővel arányosan mélyült, rétegződött, és olyan egyenlegbe rendeződött, amely egyszerre foglalta magába a nagylelkűséget, a segítőkészséget, az erőszakot, a rablást, a kulturálatlanságot.

A naplóírók pontosan tudták, hogy háborús helyzetben nem lehet erkölcsi patikamérleget használni az ítélet-, de legyünk szerényebbek: a véleménymondáshoz. Jellemző esetet idézett fel Zimándi Pius az egri érsekről, Czapik Gyuláról, aki elment az orosz városparancsnokhoz, kérve „kíméljék meg a várost a fosztogatástól és a nők meggyalázásától. Erre állítólag a városparancsnok elővett egy fényképet: 16 éves lányt ábrázolt. Azt állította, hogy a lánya volt, akit a magyar és német katonák meggyaláztak, és aki ezért öngyilkos lett.”

A többi néma csend. A naplóírásnak is megvan a maga csendje. A városparancsnoknál tett látogatás utóéletéről nem szólnak a feljegyzések, mégis átkozottul könnyű kitalálni, mi történhetett ezek után az érseki városban.

Szerző