Szombat este megelevenedett a budavári Magyar Nemzeti Galéria másnap záruló nagyszabású kiállítása, amely El Kazovszkij orosz származású magyar festőművész félelmetesen nagy munkásságának állított emléket. Persze különböző nagytestű állatok, dinoszauruszok és a történelem formálói nem keltek életre, mint Ben Stiller családbarát vígjátékában, az Éjszaka a múzeum című hollywoodi komédiában, de így sem maradtunk élmény nélkül.
A 2008-ban, néhány nappal hatvanadik születésnapja után elhunyt Kossuth-díjas képzőművész a 20. század második felének és az ezredfordulót követő éveknek egyik legeredetibb és legsokszínűbb alkotója volt, aki elsősorban - irányzat alá nehezen hajtható - festőművészként épített fel nagy életművet. A Galéria november 6-tól látogatható igazi életmű-tárlatán mintegy négyszáz művét állították ki az El Kazovszkij Alapítvány együttműködésével. A kiállítás kurátorai a komoly szakmai megbecsülésnek örvendő Jerger Krisztina, Rényi András és Százados László művészettörténészek voltak, munkájukat többek között a legendás festőművész barátai - többek között egykori szerelme és életen át barátja, Szilágyi Ákos Kossuth-díjas költő - is segítették.
Kazovszkij, aki külföldön is megbecsülésnek örvendett, több volt, mint briliáns festő: díszlettervezőként színpadi produkciókban vett részt, költőként számtalan verset hagyott az utókorra (ezek néhány éve, az orosz kiadás után a Magvetőnél, Homokszökőkút címmel jelentek meg), s évente látványos színpadi performanszokat rendezett. Mindezek az összművészeti hatások tetten érhetőek voltak ezen a tárlaton is; evidens döntés volt, hogy a kiállítás finisszázsán több kortárs művészeti ágazatnak is helyet biztosítsanak.
Az érdeklődők már az előtérben kipróbálhatták a műhelymunkát. Színes festékek, különböző méretű ecsetek és megrajzolt formákat tartalmazó fehér papírlapok fogadták az alkotókedvűeket. A mini panoptikummal, a térben mozgatható, híres kazovszkiji kutyákkal bíbelődők többsége felnőtt volt, de ezen semmi meglepő nincs. Gondoljunk csak az elmúlt évben nagy népszerűségre szert tett felnőtt színezőkre! Az egyik teremben fehér tütüt viselő csinos balerina mutatott be performanszot, a földszinten, a művész Dzsan-panoptikum nevű monumentális díszletének oldalában pedig Gergye Krisztián rendező, koreográfus kortárs táncprodukciója kelt életre.
A közönséget alaposan meghökkentő előadás szertartásszerűen kezdődött: az alkotó ünnepélyesen megvált ruháitól, amelyek alatt szakadt harisnyát és könnyű, táncos ruhát viselt, s belebújt egy vörös magassarkúba. Hattyú című, improvizációs elemeket sem nélkülöző tánca az alkotó iránti tiszteletről szólt, egyben megidézte a fétisközpontú El Kazovszkij híres panoptikumi játékait is. A tárlat záróhétvégéje olyan népszerűnek bizonyult, hogy a csütörtöktől vasárnapig tartó programsorozatra már a hét elején elfogyott az összes jegy.
"Fantasztikus, hogy még az utolsó alkalmakkor is nagy számban jöttek a látogatók. Sok kiállítás van a kurátori csapat mögött, de ehhez mérhető publicitást ritkán kapunk. Mindez azért különösen örömteli, mert El Kazovszkij esetében végül is ízig-vérig kortárs művészről van szó, aki még nem épült be a köztudatba, csak úgy, mint sok más nagyon jó művész. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért jöhettek ennyien, hiszen a kíváncsiság nagyon motiváló tud lenni" - mondta el lapunknak Jerger Krisztina művészettörténész, a tárlat egyik kurátora. Gondolatát kiegészítette azzal, hogy meglátása szerint a sajtónak komoly hatalma és felelőssége van, mert ha hírt ad valamiről, akkor az nagy hatással van az emberekre.
Hozzátette, bár konkrét számot nem tud mondani, a kiállítást húszezer embernél többen tekintették meg, ami kortárs kiállításnál szép adatnak számít. "Az utolsó három napban úgy éreztem, mintha a Keleti pályaudvaron lennék" - mondta. Arra a kérdésünkre, hogy elsősorban melyik korosztályt tudta megszólaltatni a tárlat, Jerger azt felelte, hogy míg az általános tendencia az, hogy a kortárs kiállítások belterjesek (csupán pár ezer látogatójuk van), addig az El Kazovszkij-tárlat már az első idegenvezetésnél bizonyította, hogy képes szélesebb rétegeket mozgatni.
Csillogó szemmel hallgatták az óránként induló tárlatvezetést a szombat esti látogatók is. A Brian O'Doherty ír művész által megálmodott White Cube teremnek ténylegesen nem sok köze van Kazovszkijhoz, csupán arról van szó, hogy a kurátorok az ő képein is kipróbálták, milyen hatást vált ki az erős fény. A szűk helyiségbe beterelt kis csoport hunyorogva pillantott szét a színes festményeken: az egységes, erős fénnyel megvilágított terem hófehér falfelületére aggatott képek ebben a közegben élnek igazán. Itt semmi nem vonja el a figyelmet, magunk mögött hagyhatjuk társadalmi, politikai nézeteinket is, tehát egyáltalán nem az a fontos, hogy mit látunk a műalkotás körül. A tárlatvezető ezen a ponton megjegyezte, ha El Kazovszkij belépett valahova, ott nemre való tekintet nélkül mindenki beleszeretett. Valószínűleg az elérhetetlensége vonzott mindenkit maga köré, állapította meg.
Az est folyamán a Fölöspéldány avantgárd csoporttal is találkozhattak a hajnalig szórakozó látogatók. Az 1979-1982 között működő társaságot összeverbuváló Szilágyi Ákos költő és kritikus, az orosz avantgárd irodalom kutatója, Temesi Ferenc és Kőbányai János írók, valamint Szkárosi Endre és Györe Balázs költők vegyes műfajú műsorát azonban a közönségből sokan nem tudták hova tenni. Egy idős néni éppen ezért már az első negyedórában faképnél hagyta a koncertet és visszasétált a domináns színek, parallel szimbólumok és expresszív vetetett árnyékok által meghatározott festményekhez.
Szkárosi Endre József Attila-díjas költőt és intermediális művészt a Fölöspéldány hozta össze El Kazovszkijjal, ugyanis a festőművész is alapító tag volt. "A Fölöspéldány irodalmi, művészeti csoport baráti társaság volt, amiben mindenki az egyéni művészi identitásával volt benne. Nem volt feltétlen közös esztétikai alap, barátság tartott minket össze. A hetvenes évek végi kultúrpolitikához képest szabad és független, nem intézményesült csoportot alkottunk, amelynek El is tagja volt." A 63 éves költő kiemelte, keresték az olyan lehetőségeket, ahol az irodalom nem nyomtatott, felolvasott jelenség volt, hanem élő nyelven tudott megszólalni.
"Elt később saját performanszaimra is meghívtam, a Fiatal Művészek Klubjában kötetbemutatókon, rendezvényeken elsősorban zenészekkel együtt szerepelt. Nagyon érdekes személyiség maradt egy életen át. Szép arcú, fiatal nő volt. Talán ezért érdekes a többszörös identitás, amit magáénak tudott. Mindenesetre számomra és a feleségem számára kedves barátnő volt, aki ha valamiről beszélt, azt nagyon átérzően, precízen tette. Egy cseppet sem volt szószátyár, zárkózott személyiség volt" - mondta el Szkárosi a Népszavának. A Magyar Nemzeti Galéria nagyszabású kiállítása és a záróbuli igencsak sokat tett hozzá ahhoz a képhez, amely meghatározza az öntörvényű festőművésznőt.
