Első megszólalásakor örült Mendrey László, örült a Hermann Ottó Gimnázium igazgatója is, hogy tabuk nélkül mindent elmondhattak a kerekasztal mellett a "felsőbbségnek", ráadásul még soha ilyen nyíltan. Miért kell ennek örülni? Ez lenne a természetes elvárható napi gyakorlat egy demokráciában. A két említett úr sajnos azt tette, amit a - csak azért is oktatási - kormányzat elvárt tőlük. Elmentek és olvadoztak a lámpák fényében. Az első ígéretek fokozták az egyébként teljesen megalapozatlan optimizmusukat (az igazgatók kártyával fizethetik ki a krétát, leváltották az államtitkárt, javítgatják majd annak az alapjaiban rossz rendszernek a működését, amelyet tudatosan tettek ilyenné.)
Ki tudja meddig tárgyalgatnak, miközben megemlítették, hogy egyetlen alapvető követelésnek sem fognak eleget tenni. Már a tárgyalások megszervezésének módja előrevetítette annak lehetséges kimenetelét, valós célját. Az történt, amit a kormány akart: ők választották meg a helyet, az időpontot, a résztvevőket, a metodikát, a napirendet: mindenről ők döntöttek. Ez nem tárgyalás volt, hanem annak álcázott eligazítás. A pedagógusok a szombati tüntetéssel fontos döntést hoztak, egységesen léptek fel. Majd meglátjuk, leülnek-e még a kormánnyal az út menti langyos sárba dagonyázni, vagy továbbhaladnak.
