Azokban az években Nancy Storace neves énekesnő ismeretlen kórtól sújtva súlyosan megbetegedett, az orvosok már lemondtak róla. Aztán hamarosan mégis talpra állt, és hálaképpen, örömittasan készült ebből az alkalomból a kantáta. De a muzsikát nem egy komponista szerezte hozzá, hanem közösen három. Mozart, még valaki, a harmadik pedig Salieri, akit akkor sokan Mozart engesztelhetetlen ellenfelének tartottak. Elterjedt még az a hihetetlen sztori is, hogy Mozartot Requiemjének sikeres bemutatója után Salieri gyűlöletében megmérgezte.
Már pedig, vonta le a következtetést Herrmann, a fölfedező, ha a két komponista óriás közösen vállalt részt egy mű megteremtésében, nem lehettek „halálos ellenfelek”, legföljebb vetélytársak. A művésznő a súlyos kórból olyannyira talpra állt, hogy később ő énekelte a Figaro házasságában Suzanne szerepét, a bécsi kritika szerint nem csupán csodálatos muzikalitással, hanem bűbájos alakítással is. Ugyancsak a gyógyulás örömére Salieri is írt új operájába szerepet a szopránnak.
Nos, hogyan lett ebből az „örök haragból” mára csaknem baráti vetélkedés? Úgy, hogy ez a szembenállás egyáltalán nem volt gyűlölet, csupán versengés. Olyannyira az volt csakugyan, hogy amikor hamarosan, a Figaro bemutatása után fölújították a remekművet, nem más, mint Salieri volt egyike azoknak, akik szorgalmazták az ismételt műsorra tűzést. Viszont részben annyi idő után kapiskálják azt is, vajon hogyan és miért terjedt el az olyan sokáig elhitt gyűlölködés híre. Úgy vélik, a terjesztője nem volt más, mint Leopold Mozart, az édesapa, aki maga volt féltékeny fia vetélytársára, féltette tőle a sikereit. Herrmann fölfedezése önmagában is örömteli, viszont megcáfolta a vélekedést, amelyre a világhódító Amadeus film sztorija is épült.
