Előfizetés

Zavaros a Gál Roland-ügy, törvényt módosítana az MSZP

Az MSZP az önkormányzati törvény módosításával jogszabályba foglalná, hogy a gyilkossággal gyanúsított képviselők mandátuma automatikusan szűnjön meg.

Márton Roland, a szocialisták alelnöke szombati budapesti sajtótájékoztatóján Gál Roland, az emberöléssel gyanúsított dunaújvárosi, volt fideszes önkormányzati képviselő esetével indokolta kezdeményezésüket. Kiemelte, a kormánypárttól nem várható a helyzet megoldása, ezért az MSZP-nek kell lépéseket tennie a köznyugalom és az emberek igazságba vetett hitének visszaállítása érdekében. Azt szeretnék elérni, hogy már a meggyanúsításkor szűnjön meg az emberöléssel gyanúsított önkormányzati képviselők mandátuma, amit a közgyűlés a következő ülésén kötelezően mondjon is ki.

Márton Roland kérdésekre válaszolva azt mondta, nem gondolják, hogy indítványuk ellentétes lenne az ártatlanság vélelmének elvével. A gyilkossággal meggyanúsítottak előzetes letartóztatásukkal többet is vesztenek, mint önkormányzati mandátumok, a nyomozóhatóság tévedése esetén pedig az állam kártérítéssel tartozik, aminek figyelembe kell vennie minden jogtalan sérelmet - fejtette ki a szocialista politikus.

Legyen szabadabb a sztrájk - Módosítaná a törvényt az LMP

Az LMP a sztrájktörvény módosítását kezdeményezi, hogy a munkavállalók könnyebben gyakorolhassák sztrájkjogukat - jelentették be az ellenzéki párt társelnökei szombati budapesti sajtótájékoztatójukon. Schiffer András kiemelte: a kormány még a médiatörvény elfogadásának árnyékában szavaztatta meg azt a sztrájkellenes jogszabályt, amely gyakorlatilag ellehetetleníti a munkabeszüntetést.

A politikus hangsúlyozta: a magyarországi bérek csak akkor emelkedhetnek, ha a munkaerő képzettségének növelése mellett feléled a szakmák között a szolidaritás. Utóbbihoz erős szakszervetekre és széles körű sztrájkjogra van szükség. Schiffer örömtelinek nevezte, hogy a közelmúltban továbbterjedt az elégedetlenség az alacsony bérek és az irracionális túlközpontosítás miatt. Szerinte az emberek 25 év után kezdik kidugni a fejüket a "hűbéri hurokból", ami alapfeltétele a tisztességes béreknek.

Szél Bernadett, az LMP másik társelnöke arról beszélt, hogy a párt ezt a folyamatot a sztrájkjogot erősítő törvénymódosítással próbálja segíteni. Példaként említette, hogy javaslatuk szűkítené azon szolgáltatások körét, amelyeket a munkavállalóknak sztrájk idején is biztosítaniuk kell. Jelenleg ugyanis ezt olyan széles körben határozzák meg, hogy egy sztrájk gyakorlatilag észrevehetetlen lenne - fejtette ki. Kitért arra is: kezdeményezik, hogy a bíróság helyett a munkaügyi közvetítői és döntőbírói szolgálat döntsön az elégséges szolgáltatások köréről. Ezzel elérhető lenne, hogy a hosszú bírósági perek helyett akár öt nap után életbe lehessen léptetni a sztrájkot - tette hozzá Szél Bernadett.

A Brexit és a populisták

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2016.02.20. 08:26
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Mi történik tulajdonképpen? Hogyan lehetséges, hogy az Európai Unió egyik gazdasági haszonélvezője, Anglia – a visegrádiak sunyi politikai támogatása mellett – élen jár az integráció jogi és intézményi alapjainak a szétverésében? Kizárólag a 2015-ös választás megnyerése érdekében ígérte meg, hogy a britek népszavazni fognak az uniós tagságról. Ezen a héten pedig Cameron az Európai Tanácstól várta, hogy az ő felelőtlensége miatt kezdjék el bontani az Unió – amúgy düledező – épületét. Mindezt tehetetlenül nézzük.

Kísértet járja be Európát, a nacionalizmus és a vezérelvű populizmus kísértete. A földrészünk jövőjéért aggódók elsőként Putyin elnököt szokták emlegetni, aki 2016-ban már az orosz falinaptárakról is atyaian tekint le az alattvalókra. Erős második a sorban a magyar miniszterelnök, aki – immár hatodik éve – sorban egymás után győzi le az ország külső és belső ellenségeit, most éppen a pedagógusok következnek. Jó helyezésre számíthat még a lengyel Kaczynski is, aki a vallási küldetéstudat rabja, vagy a török Erdogan, aki viszont az őt bírálni merészelő újságírókat rabosítja. Érthető, hogy akik még hisznek az egyesült Európa demokratikus alapértékeiben, csak kapkodják a fejüket. Ezért nem veszik észre, hogy David Cameron, brit miniszterelnök már tavaly csatlakozott a fenti díszes társasághoz.

Mi mennyi?

A brit euroszkeptikusok nem elsősorban a kelet-európai munkavállalók „jóléti turizmusát” tartják sérelmesnek, pedig a politikai viták jórészt erről szólnak. David Cameron láthatóan azoknak a régóta ismert kottájából énekel, akik szerint Nagy-Britannia szuverenitását a brüsszeli bürokraták fenyegetik. Donald Tusk, az Európai Tanács jelenlegi elnöke érthetetlen módon komolyan is veszi ezt a populista demagógiát. Csakis ezzel magyarázható, hogy az idén, február 2-án nyilvánosságra hozott levelében azt javasolta „kompromisszumként”, hogy az EU ismerje el Nagy-Britannia különleges státuszát az Unió szerződési rendszerében. Eszerint az Egyesült Királyságnak nem kellene elköteleznie magát a további politikai integrációban. Sőt! Tusk levele szerint a tagállamoknak figyelembe sem kellene venniük azokat az uniós jogszabálytervezeteket, amelyeket néhány nemzeti parlament a szubszidiaritás elvére hivatkozva ellenez.

Az Európai Unió jogalkotó hatásköreit köztudottan a szubszidiaritás és az arányosság elvei szabályozzák. Ez azt jelenti, hogy azokon a területeken, ahol az EU nem rendelkezik kizárólagos szabályozási hatáskörrel (ilyenek például a vámügyek, vagy a versenyszabályok), csak korlátok között lehet a tagállamokat kötelező uniós jogot alkotni. Nevezetesen csak akkor, ha a tervezett intézkedések célkitűzései tagállami szinten nem, vagy nem megfelelő mértékben valósíthatóak meg. E látszólagos jogászi szőrszálhasogatásnak a valóságban óriási jelentősége van. Tusk ugyanis lényegében vétójogot javasol biztosítani a tagállami parlamenteknek, miután jelenleg az európai jog még elsőbbséget élvez a nemzeti törvényekkel szemben. A tisztelt olvasó fantáziájára bízzuk, hogy e javaslat elfogadása esetén mi maradna az EU-ból, ha néhány – mondjuk a mai magyar Országgyűléshez hasonló – „szuverén” és „felelős” parlament dönthetne Európa jövőjéről?

Ha a brit szuverenitást fenyegető állítólagos veszélyeket a számok nyelvére is lefordítjuk, akkor még inkább látható lesz Cameron tavalyi választási demagógiája. Csak a nagyságrendek érzékeltetésére: a 28 tagú Európai Unió éves büdzséje kevesebb mint egyhatoda Nagy-Britannia költségvetésének. A britek hozzájárulása például az EU évi 150 milliárd eurónyi kiadásaihoz kevesebb mint a brit GDP 1 százaléka. Ha ezt a terhet egyenlően osztanák szét a lakosok között, akkor naponta és fejenként mindenkinek 40 pennyvel kellene hozzájárulnia a brüsszeli bürokraták költségeihez (ez az EU összes kiadásának mintegy 6 százaléka) és a többi uniós kiadáshoz. Ez más összefüggésben azt is jelenti, hogy a britek közel ezer milliárd eurót kitevő éves költségvetésének 99 százalékáról a parlament, illetve felhatalmazása alapján a mindenkori kormány szabadon dönthet. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a mostani vitákban főszerepet játszó, úgynevezett jóléti kiadások (állami nyugdíjak, munkanélküliségi és egyéb szociális juttatások, egészségügyi ellátás, oktatás) ma is kizárólagos nemzeti hatáskörbe tartoznak, akkor a brit konzervatívok EU-ellenes szabadságharca csak egyetlen dologgal magyarázható: a szélsőjobb és az euroszkeptikusok politikai nyomásának engednek, amikor – az európai jogot nyilvánvalóan sértő módon – korlátozni akarják a munkaerő szabad áramlását, ami 1957 óta az integráció valamennyi államának munkavállalóit megilleti. Ráadásul a számok azt is mutatják, hogy a Nagy-Britanniában dolgozó uniós állampolgárok adó- és járulékként átlagosan többet fizetnek be a brit költségvetésbe, mint amennyit a különböző jóléti támogatások címén kapnak belőle. Ezért demagóg érv, hogy az EU-ból érkező munkavállalók túl nagy terhet jelentenek az Egyesült Királyság szociális ellátórendszerének, és egyúttal jelzi a „jóléti turizmussal” kapcsolatos vádaskodások primitív, választási politikai jellegét.

Egy esetleges kilépés

A londoni székhelyű Allen and Overy egyike a legtekintélyesebb nemzetközi ügyvédi irodáknak. A világcég szakértői a napokban átfogó tanulmányt jelentettek meg a Brexit várható gazdasági következményeiről. A dokumentumból kitűnik, hogy az Európai Unióból való esetleges kilépés nemcsak az integrációnak, hanem főleg Nagy-Britanniának okozna – ma még beláthatatlan – gazdasági károkat. Lényegesen nagyobb ugyanis a tét annál, hogy távozásuk esetén a britek nem kapnának több agrártámogatást és a kevésbé fejlett régióikról is maguknak kellene gondoskodniuk. Talán a magyar szabadságharcosoknak is illene néha arról beszélniük, hogy a sokat kárhoztatott EU költségvetési kiadásainak közel 80 százalékát e két tétel teszi ki.

A legnagyobb problémát a britek számára az jelentené, hogy felszámolnák azokat a bonyolult gazdasági kapcsolatokat, amelyek évtizedek alatt, ráadásul egy szerves fejlődés eredményeként, épültek ki Európában. E kapcsolatok Nagy Britanniát (is) elsősorban az Unión keresztül kötik össze a rohamosan globalizálódó gazdasággal. A „hanyatló” Európa ugyanis változatlanul a világ legfejlettebb gazdasági régiója, amely a globális GDP 24 százalékát állítja elő, szemben az amerikaiak 22, illetve a kínaiak 11 százalékával. Emellett az EU a termékek teljes világkereskedelméből is mintegy 20 százalékkal részesedik.

Miután az Egyesült Királyság külkereskedelmének nagyjából a felét uniós tagállamokkal bonyolítja le, a kilépés az egységes belső piac előnyeinek azonnali elvesztését jelentené számára. Emellett a briteknek újra kellene tárgyalniuk azokat a szabadkereskedelmi megállapodásokat is több tucatnyi országgal, amelyek hasznaiból jelenleg még részesednek. Értelemszerűen kimaradnának a most folyó – világtörténelmi jelentőségű – tárgyalásokból is, ami Földünk két legnagyobb gazdaságát, az Európai Uniót és az Egyesült Államokat tervezi szorosabban összekötni.

Jelentős költségmegtakarítások és egyéb brit előnyök származnak abból is, hogy az uniós jogszabályok korlátozás nélküli szabad mozgást biztosítanak az európai pénzpiacokon. London köztudottan a világ egyik legnagyobb pénzügyi központja, de a tőkevonzó képessége jórészt azon is múlik, hogy az itt bejegyzett óriásbankok, biztosítótársaságok korlátozás nélkül hozzáférhetnek az 500 millió lakosú európai piachoz. Ha a pénzügyi világcégek a kilépést követően a székhelyüket mondjuk Frankfurtba vagy Párizsba helyeznék át, ez – többek között – komoly adókiesést okozna a brit államkincstárnak, s a jelentős tőkekivonást vélhetően a miniszterelnök hangzatos szólamai sem tudnák megakadályozni.

Sajnos éppen Magyarországon illene tudni, hogy az angolok jelenleg éppen hogy nyertesei az európai munkaerő szabad áramlásának. Az orvosok, a szakápolók, a műszaki végzettségűek, az informatikusok és más keresett szakmák művelői előszeretettel választják a ködös Albiont a nemzeti együttműködés rendszere helyett, de a harcos visegrádi partnereknél is hasonló a helyzet. A Brexit viszont értelemszerűen szűkítené a brit munkáltatók lehetőségeit, hogy egy óriási szakember-kínálatból tetszésük szerint válogassanak.

Cameron populista szónoklatainak egyik kedvenc témája az EU-bürokrácia és a jogi túlszabályozás ostorozása is. Az Allen and Overy szakértői szélesebb összefüggésben vizsgálják a kérdést és adatokkal bizonyítják, hogy a jogi szabályozás terjedelme elsősorban a gazdaság fejlettségétől függ. Döbbenetes a pozitív kapcsolat a lakosság száma, a GDP-növekedés, az iparosodottság foka, a városiasodás mutatói és a jogszabályok mennyisége között. A nem jogászok számára is nyilvánvaló lehet ugyanis, hogy a globalizáció szempontjából legfontosabb gazdasági ágazatokat (pénzügyek, környezetvédelem, energia, telekommunikáció, versenyjog, fogyasztóvédelem stb.) nemzetállami szinten egyszerűen lehetetlen szabályozni.

A Brexit esetén a britek persze próbálkozhatnak ezzel is, csak éppen elölről kell kezdeniük azt a hatalmas jogharmonizációs munkát, amit az Európai Unióban évtizedek óta végeznek, s amelyet – például a gazdaság digitalizációja miatt – a jövőben is folytatni kell. Jóllehet Nagy-Britannia ezer szállal kötődik az európai gazdasághoz, többé nem vehetne részt a nemzeti érdekeit érintő fontos szabályozási döntések meghozatalában sem.

Józanok kontra populisták

Talán e néhány felvetés alapján is feltehetjük a kérdést: vajon miről beszélnek Cameron-ék és a hozzájuk hasonló populisták? Azok a vezető politikusok pedig, akik állítólag elkötelezettek az egységes Európa iránt, vajon miért nem leplezik le a Brexit-ről szóló népszavazás valódi indokait?

A migrációval, az állandósuló görög válsággal és hasonlókkal küzdő Európai Unió 2016 elején érthetően nem a saját intézményi reformjával van elfoglalva. Pedig ideje lenne az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács befolyását jogi eszközökkel is korlátozni, amely amúgy nem rendelkezik jogalkotói hatáskörrel. Alternatívaként megfontolható például, hogy a közvetlenül választott Európai Parlament kapjon több hatalmat, amikor az Unió jövője a tét. Az állam- és kormányfők ugyanis – nemcsak a Brexit esetében – már kizárólag az otthoni karzatuk közönségének beszélnek.

Eljött az idő, hogy a józan többség végre fellépjen az egymást bátorító populistákkal szemben. Nagy-Britannia Európához kötődő gazdasági érdekei eléggé jelentősek ahhoz, hogy David Cameron idővel a londoni City véleményére is hallgatni fog. Ezért semmi nem indokolja az integráció gyengítését éppen egy olyan időszakban, amikor a nagy régiók versenye zajlik az új, digitális világgazdasági pozíciók megszerzéséért.

A „visegrádiak” harcos kritikája pedig biztosan sokat enyhülne az Európai Unióval szemben, ha a pénzügyi támogatások megvonásáról nem csak szónoklatokat hallanánk.