A Stuxnet háborúja

A berlini filmfesztiválon a játékfilmek hivatalos versenyében mutatták be a Zero Days (Nulla napok) című amerikai tényfeltáró dokumentumfilmet Alex Gibney rendezésében. A film a beharangozója szerint az internetes vírusokról, az úgynevezett „cyber térben” folyó hadviselésről szól. Bevallom, azzal ültem be a vetítésre, hogy néhány perc után fel is állok, hiszen számítógépes technikai ismeretek nélkül nyilván nehéz megérteni egy ilyen alkotást. Ehhez képest a két órás Zero Days szinte odaszögezett a zsöllyéhez. Régen nem láttam ennyire jól felépített, tényekben gazdag, igazi titkokat feltáró és felelős véleményt is megfogalmazó dokumentumfilmet. Csak remélni tudom, hogy a magyar nézőkhöz is eljut.

A Stuxnet nevű számítógépes vírust 2010-ben fedezték fel, és az informatikusok azonnal rájöttek, hogy a vírusoknak egy egészen új, minden addiginál veszélyesebb típusáról van szó. Mivel Washingtonban kevés titok marad feltáratlan, hamar kiderült, hogy a vírust az amerikai és izraeli titkosszolgálat fejlesztette ki, az iráni atomprogram szabotálására. Mivel a vírust sikerült bejuttatni az iráni nukleáris program számítógépes rendszerébe, az első hónapokban az urándúsító centrifugák jelentős része tönkrement, amit a nemzetközi megfigyelők a helyszínen tapasztaltak is. A siker azonban csak rövid ideig tartott, az irániaknak sikerült hatástalanítani a vírust. Közben azonban a Stuxnet, ahogy az történni szokott az igazi vírusokkal is, kiszabadult, és az egész világon elterjedt. A bosszúvágytól fűtött irániak ráadásul maguk is vírusokkal fertőzték meg az amerikai bankokat és olajcégeket. Ezt aztán az oroszok, észak-koreaiak és mások is követték támadó vírusokkal.

A film alapvetően a Stuxnet amerikai kifejlesztésének körülményeit kutatja. Az információk az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) munkatársaitól, a Moszkvába menekült Edward Snowden egykori kollégáitól származnak. Ők azonban nem kockáztatták meg a börtönt, vagy az oroszországi menedékstátuszt, ezért név és arc nélkül szivárogtatták ki a titkokat. Az iráni atomlétesítmények elleni vírus kifejlesztését akkor határozták el, amikor az Egyesült Államok kormánya visszatartotta Izraelt azok lebombázásától. Az amerikaiak attól féltek, hogy ha az izraeli bombázások nem érik el a céljukat, és Irán visszaüt Izraelnek, akkor az USA kénytelen lesz szárazföldi csapatokat küldeni Irán ellen. Az iraki és afganisztáni háború mellé egy hasonló kalandot még a Bush-adminisztráció sem kívánt magának, Obama elnök pedig végképp nem. A Stuxnet az előzetes elképzelések szerint vér és emberáldozat nélkül bénította volna meg az iráni urándúsítást, és egy katonai akcióval szemben kongresszusi felhatalmazás sem kell hozzá.

Az NSA hivatalukban maradt, névtelen munkatársai nem Amerika-ellenes szándékkal szivárogtatták ki az Irán elleni cyber támadás részleteit. A hozzá nem értő ember erkölcsileg akár helyeselheti is, hogy az Izraelre veszélyessé válható urándúsítást nem véres háborúval, hanem számítógépes vírussal akarták elérni. A kiszivárogtatók azonban attól félnek, hogy a Stuxnet bevetése más országokat is hasonló „fegyverek” kifejlesztésére ösztönöz, ami részben már meg is történt. Ahogy a filmben ki is mondják, a számítógépes hadviselés a huszonegyedik században ugyanúgy új dimenziót ad a háborúnak, ahogy a harci repülőgépek megjelenése tette a huszadik század elején. Az új vírusok ugyanis már messze nem csak kémprogramok. Felhasználásukkal meg lehet bénítani távoli országok áramszolgáltatását, vasúti hálózatát, bankrendszerét, fel lehet robbantani az erőműveket, gátakat, hidakat.

Az amerikai titkosszolgálat szakértői némi cinizmussal „Olimpiai Játékok” fedőnéven emlegetik azt a programot, amelyek célja ezeknek a vírusoknak a kifejlesztése. A Zero Days névtelen informátorai azt szeretnék elérni, hogy mindez ne titokban, az amerikai közvélemény háta mögött történjen. Hiszen ha a cyber hadviselés megindul, akkor más országok az Egyesült Államok ellen is bevethetnek hasonló fegyvereket, és minden eddiginél pusztítóbb háborúk is kitörhetnek. A filmet áthatja az a mélységes meggyőződés, hogy egy demokráciában a közvéleménynek joga van tudni az ilyen sorsdöntő kérdésekről, a kormányzatnak nem titkolhatja el a méregdrága és veszélyes programot a nemzet elől. Demokratikus vitára van szükség a cyber hadviselésről. Titkolódzni már csak azért sem érdemes, mert a számítógépes világban előbb-utóbb mindenki eltanulja a mások trükkjeit. A film ismét bebizonyította, hogy a média szabadsága a demokrácia legfontosabb értéke és jellemzője.

A Zero Days optimista üzenettel zárul. Hosszú viták után, de sikeres nemzetközi egyezményekkel sikerült betiltani a vegyi és biológiai fegyvereket, korlátozni a nukleáris fegyverkezést. Olyannyira, hogy 1945 augusztusa óta senki sem vetett be atombombát. Ha a cyber fegyverekről őszintén beszélünk, ha mindenki kirakja a kártyáit az asztalra, akkor remélhetőleg azok felhasználására is sikerül hasonló nemzetközi korlátozást elfogadni.

A névtelen hősök tragédiája

Publikálás dátuma
2016.02.23. 06:45
Tarnak azért emblematikus a története, mert ő mélyen szembenézett a bűneivel FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Keresztury Tibor író első színpadi darabját Tar Sándor és a saját novelláiból állította össze. A te országod című előadást a Trafó tűzte műsorára, ma és holnap este is játsszák. Keresztury szerint Tar mindig a vesztesekről írt, a kisember vesztesekről, akikkel nem törődnek a nagy ellátórendszerek. Az író úgy véli, ha valakit a történelem felültett erre a csúszdára, akkor ebből nem nagyon lehet önerőből kimászni. Az újdonsült drámaíró hozzátette: a magyar politikai elit, illetve a vállalkozói réteg ma semmit sem tesz érdemben azért, hogy a kiszorított rétegeket méltó életkörülményekhez segítse.

- Tar Sándor és ön is kötődött Debrecenhez. Ott ismerkedtek meg?

- Húsz évet éltem Debrecenben, oda jártam egyetemre. Tar Sándort a helyi irodalmi életből ismertem meg. Az Alföld című folyóiratot szerkesztettem, melynek a szerzője volt. Ekkor kerültünk jó személyes viszonyba.

- Hogyan látja ma Tar Sándor figuráját?

- Tar óriási tragédiája, hogy ő volt a rendszerváltás után az első neves lelepleződött ügynök. Ebbe bele is rokkant, nem tudott erkölcsileg jó válaszokat adni erre a helyzetre. A személyes tragédiáját csak fokozta, hogy a lelepleződése akkor történt, amikor az írói pályája csúcsára ért, hiszen 1999-ben akkor indult volna el éppen a nemzetközi karrierje a Frankfurti Könyvvásáron, amikor Magyarország volt a rendezvény díszvendége. Ez a tragédia szellemileg és morálisan is teljesen tönkre tette őt, de mindez az írásainak a minőségén semmit sem változtat, azt gondolom.

- Mikor figyelt fel Tar Sándor írásaira?

- Egyetemista koromban fedeztem fel az írásait és hasonlóan döbbenetes hatással voltak rám, mint Bodor Ádám, vagy Krasznahorkai László művei. Tar Sándor életműve ma is érvényes, sőt azt állítom, hogy a huszadik század második felének egyik legkiemelkedőbb epikai teljesítménye.

- Tar írásai egyedülállóságának egyik oka a szerző önazonossága lehet?

- Az is, hiszen belülről ábrázolta a munkások világát, nála ez nem külső írói szemszögnek számított, egy volt közülük. Nem részvéttel, sajnálattal, vagy együttérzéssel kezelte a hőseit, hanem természetesen viszonyult hozzájuk. A novellái túlélik a korukat és ez döbbenetes. A te országod szövegkönyvénél főként a Vízipók, a Csóka, A te országod és a Lassú teher című novelláira támaszkodtam, ezek mind a rendszerváltás időszakának a történetei. Amikor újraolvastam ezeket a szövegeket, megdöbbentett, hogy ma is mennyire aktuálisak. Nem kötődnek korhoz, vagy valamilyen történelmi pillanathoz. Ezek a térkép szélére sodródott, lenézett, megalázott, megnyomorított, kihasznált kisember történetei.

A Forte előadásában az üzemi környezethez kapcsolódó tárgyak is megjelennek FOTÓ: MÓNUS MÁRTON

A Forte előadásában az üzemi környezethez kapcsolódó tárgyak is megjelennek FOTÓ: MÓNUS MÁRTON

- Sajnálatos, hogy ez a réteg ma is, nem hogy szűkülne, vagy eltűnne, hanem épp ellenkezőleg...

- Hát igen. Tar mindig a vesztesekről írt, a kisember vesztesekről, akikkel nem törődnek a nagy ellátórendszerek. Novelláinak figuravilágát a névtelen hősök adják, a névtelen kisemberek sorsában tárul fel valami örök, ami az emberi létezés általános kérdéseiről szól.

- Ugyanakkor nagyon keserű hangulatúak, nem látszik belőlük a kiút.

- A te országod című darabom is azt hangsúlyozza, hogy nem létezik olyan eszköz, amellyel megállítható ez a lecsúszási folyamat. Nem működnek azok az állami ellátó eszközök, amelyeknek erre a rétegre kellene figyelniük. A darabban majdnem mindenki meghal, aki pedig nem, az iszonyúan mélyen végzi. A darabot a Sipos nevű rokkant brigádvezető lineáris történetére fűztem fel. Ez egy fokozatosan lecsúszó ember sorstörténete. Először az állását, a barátait, majd a feleségét, később a gyerekét is elveszíti. Egyre lejjebb csúszik és ez a folyamat a darab és a Tar-novellák állítása szerint megállíthatatlan. Ha valakit a történelem felültett erre a csúszdára, akkor ebből nem nagyon lehet önerőből kimászni.

- Elég nehéz tudomásul venni azt, hogy a Tar-novellák születése óta szinte semmi sem változott, sőt ma mintha még könyörtelenebb lenne ez a folyamat.

- Erről is próbál a darab szólni. Éppen azért építettem be a szövegkönyvbe a korban közelebb játszódó tárcanovelláimból is ötöt-hatot, hogy oldjam a retró hangulatot, illetve felhívjam a figyelmet arra, hogy ez a jelenség nem csak a szocializmus, vagy a rendszerváltás jelensége volt.

- Ma is csak a győztesek számítanak?

- Mondhatni, hogy övék a világ.

- De kik a győztesek? A politika, vagy a gazdaság szereplői?

- A győztesekről elmondható, hogy egyáltalán nem szolidárisak a lecsúszottakkal. Ugyanúgy a térkép szélén élnek sokan egy szabolcsi faluban, vagy egy budapesti nyolcadik kerületi lakásban. A térkép széle persze elsősorban nem földrajzilag, hanem lelkileg vagy sorstörténetileg értendő.

- Ön évekig élt Németországban ott például ezt másként csinálják?

- Németország tele van olyan magánalapítványokkal, szociális intézményekkel, amelyek figyelnek ezekre a rétegekre. Ott az együttélés, a kultúra része a szolidaritás. A magyar politikai elit, illetve a vállalkozói réteg ma semmit sem tesz érdemben azért, hogy méltó életkörülményekhez segítse a kiszorított rétegeket.

- Mi lehet ennek a folyamatnak a vége?

- Nem vagyok jós, de az biztos, hogy nem jó felé mennek a dolgok.

- Említette Tar ügynöki lelepleződését, de mintha ugyanígy járnánk ezzel is, mint a kiszorítottakkal. Ma sem látszik az ügynök-történetek megoldása, sőt mintha egyre távolabb kerülnénk tőle.

- Valóban. Tarnak azért emblematikus a története, mert ő mélyen szembenézett a bűneivel. Igaz, ő sem magától ismerte be, hogy besúgó volt. Amikor viszont kiderült, gyakorlatilag belehalt. Nem adott kegyelmet magának. Levonta a konzekvenciát a saját sorsát illetően. Bármennyire keserűen, vagy tragikusan hangzik, gyakorlatilag ezzel hitelesítette utólag a műveit.

- Sokan azt mondják, hogy az ügynökkérdést a rendszerváltás környékén kellett volna tisztázni és ennek elmulasztása olyan történelmi vétség, amit utólag már nem lehet helyrehozni.

- Ezzel egyetértek. Valószínűleg ez már így is marad. Németországban rendezték a Stasi-ügynökök kérdését időben és össztársadalmi szinten. Ez lehetett volna számunkra is a minta, de úgy látszik, a a rendszerváltás idején magyar társadalom nem volt erre sem érett, sem eléggé felkészült.

- A másik fontos kérdés, hogy az áldozatok, a besúgottak, illetve a besúgók környezetéhez tartozók miként reagálnak. Lehet-e megbocsátani?

- Sándort nem is az irodalomból való kirekesztettsége roppantotta össze igazán, hanem az, hogy a kocsmában a hasonszőrű barátai közölték vele: besúgóval nem iszunk. Nem tudta feldolgozni, hogy az övéi is elítélték, megbélyegezték. Az élete vége előtt teljesen magára maradt. Folyamatos bűntudattal élte az utolsó éveit, többnyire a pszichiátrián, illetve a lakásában, ahol korábban az összekötőjével találkozott éveken át. A végén már nem is akarta, hogy segítsenek rajta. Igaz kevesen is voltak, akik ezt megtették volna.

- Ön eddig nem írt színpadi művet, ez volt az első alkalom, ráadásul rögtön egy speciális színházi nyelvet használó társulattal találkozott.

- Horváth Csabának, a Forte Társulat vezetőjének a felkérését nagyon megtisztelőnek éreztem. Már akkor tudtam, ami aztán úgy is történt, hogy ők ebből a realisztikus, szociografikus alapanyagból a fizikai színház eszközeivel egy költői víziót fognak megálmodni. Tudtam, hogy ez csak akkor működik, ha az általam megírt szövegkönyv, illetve maga a dráma ezzel a teljesen másmilyen, radikális színházi formanyelvvel élesen ütközik. A kritikusok szerint ennek az előadásnak épp az a fő erőssége, hogy ez az említett feszültség működik. Számomra nagy élményt jelentett, hogy együtt dolgozhattam a Forte Társulattal: régi tisztelőjük vagyok. Az egyik legprogresszívebb magyar társulatnak tartom őket.

- Részt vett a próbafolyamatban?

- Nem rendszeresen, de az előadás dramaturgjának kérésére ahol kellett, belenyúltam a szövegbe. Sőt írtam bele még női szerepeket is. Nagyon jól együtt tudtunk gondolkodni. A kritika azt is pozitívumnak tartotta, hogy a szövegnek vannak leíró, epikus részei is, kvázi „narrációs szigetek” a drámában, amiket Földeáki Nóra mond el szenvtelenül, tárgyilagosan.

- De fontos eszközként jelennek meg a mozgás mellett a kellékek, a zörejek is.

- Egészen lenyűgöző, hogy például a pévécé csövekből egy érzékeny rendező mi mindent képes kreálni, a távcsőtől, a dobverőn és a vonatsínen át a hímtagig. A fantasztikus fizikai akciókról, mozgássorokról nem is beszélve.

- Kedvet kapott egy újabb színházi munkára?

- Nem tagadom, velük szívesen együttműködnék egy újabb munkában is.

- Úgy tudom, felvetődött, hogy elvigyék az előadást Debrecenbe. Történt ebben előrelépés?

- Nincs erről tudomásom. Viszont próbálok erőfeszítéseket tenni azért, hogy Németországba eljusson az előadás. Amikor a Stuttgarti Magyar Intézetet vezettem, az általunk „kiközvetített” Pintér Béla társulatának a vendégjátéka frenetikus siker volt. Úgy érzem, A te országod is érdekelné a német publikumot.

Bihari színre lép a Katonában
A Katona József Színház Sufni játszóhelyén mutatják be február 27-én a Bihari című darabot, amely szintén Tar Sándorral, illetve az ügynöki beszervezésével foglalkozik. A dráma szerzője Ménes Attila, akinek, akárcsak Keresztury Tibornak, ez az első színpadi műve. Ménes Attila lapunknak elmondta, hogy elsősorban Tar figurája érdekelte, de a darab főszereplőjének történetét Tar és több saját személyes barátjának a sorsa alapján írta meg. Ménes Attila kutatott is a témában és ennek eredményét is felhasználta a drámában.
A szerző szerint elképesztő história kerekedett a történetből, Tarról például Ménes állítása szerint kiderült, hogy éveken át szorgosan, olykor túlbuzgóan jelentett. A történet visszanyúlik Tar lipcsei éveire is, ahol „otthonnevelőként” tevékenykedett és hangulatjelentéseket írt az ottani munkásfiatalokról, és ez előjátéka volt az itthoni beszervezésének. A Bihari című darabot Máté Gábor rendezi, Sándort Mészáros Béla játssza, partnerei: Kovács Lehel, Takátsy Péter, Pelsőczy Réka és Dér Zsolt.

Szerző

Elveszik a babákat a drogozó anyáktól

Egyelőre egyik törökszentmiklósi nő sem kaphatja vissza csecsemőjét, akiket azért kellett császármetszéssel világra hozni, mert a kismamák ismeretlen szerektől rosszul lettek – írja a Velvet. 

A történtek után a rendőrség azonnal jelzett az illetékes járási hivatalnak, ahol elindították a gyerekek nevelésbe vételét. A jogszabály szerint a gyámhatóság többek között akkor veheti nevelésbe a gyereket, ha gyám rendelésére nem kerülhet sor, és a gyermek fejlődését családi környezete veszélyezteti, továbbá, ha a gyermek megfelelő gondozása a családján belül nem biztosítható. A csecsemők állapota stabil és nem változott – vagyis az egyiké jobb, a másiké súlyosabb –, de van rá esély, hogy teljesen felépüljenek. Mint ismert, január végén a két kismamán kívül négy férfi került kórházba a veszélyes drogoktól.

Szerző