Álhír

Egy nyolcszáz lakosú falu polgármestere levelet írt a kormánynak. Azt kérte, kaphasson bérleményként néhány márkás festményt az ország legrangosabb múzeumából a faluháza nagytermébe. Nem vagyunk gazdagok - írta - de szívesen hoznánk némi anyagi áldozatot azért, hogy a festészet nagyjait falunkban tisztelhessük. Hamarosan meg is jött a kormány válasza. Mindent a magyar emberekért - így a levél - a képkölcsönzés anyagi akadályba nem ütközik, az ár méltányos lesz. Csupán egy törvénymódosításra van szükség, de képviselői indítvány alapján ez is gyorsan elintézhető. Néhány nap múlva szállítókocsi állt meg a faluháza előtt.

Tíz gyönyörű festményt raktak le róla, és rögtön el is helyezték a nagyteremben. A képek azóta is ott vannak a falubeliek nagy örömére. Sőt! Még a szomszéd településről is csodájára járnak a kiállításnak… Az álhír persze akkor igazi, ha nem alaptalan. Ez sem az. A képkölcsönzés, a méltányos ár és az esetre szabott törvénymódosítás valódi. Mindössze annyi a különbség, hogy a magyar emberek helyébe a miniszterelnök közeli ismerősét, a faluháza helyébe pedig egy belvárosi magánlakást kell elképzelnünk. Ahogy a vicc mondja: nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.