Társbérlőink története

1955 elején, szüleim válását követően (vagy talán már korábban) társbérlőket kaptunk. Ez érthető, hiszen egy nagy, Rákóczi úti lakásban anyám lényegében egyedül élt. Apám már jóval korábban külön költözött, én pedig többnyire kollégiumban laktam, s csak hétvégére mentem haza. A személyzeti szoba ideiglenesen szintén megüresedett.

Egy négytagú családot költöztettek be hozzánk: egy középkorú házaspárt, 20 év körüli lányukat, valamint az asszony édesanyját. Ők szintén szovjet emigrációból érkeztek Budapestre, mint mi, s mivel ekkorra gyakorlatilag szétosztották a háború után megüresedett lakásokat, az újonnan érkezetteknek már nem jutott azonnal önálló lakás; osztozniuk kellett másokkal. S végül is, a lakást apám kapta eredetileg, ő pedig már nem lakott itt; anyám csak az elvált feleség volt.

Össze kellett tehát húzni magunkat – na, nem olyan borzasztóan, hiszen két szoba megmaradt nekünk, s a társbérlő-család egy szobában lakott, a nagymama pedig a személyzetit kapta meg. Még örülhettünk, hogy nem valami kellemetlen, ellenséges érzelmű embereket telepítettek hozzánk.

A házaspárra alig emlékszem. A férfi visszahúzódó volt, számomra jelentéktelennek tűnt. Az asszony elég terebélyes, nem túl barátságos, amolyan „kádernő” típus. Különösebben nem szerettük meg őket, de azért elég jól megvoltunk egymással. Lányuk viszont – Kátya – ma is előttem van. Szőke, kékszemű, vékony alkatú lány volt. Úgy emlékszem, tanult valahol (főiskolán vagy egyetemen). Kedves, derűs, okos teremtés volt. A „komszomolka” jelző jutott eszembe róla, jóllehet magyar volt. Mindkét nyelvet jól beszélte a család.

Jól emlékszem a nagymamára is. „Bábuska” (oroszul ez nagymamát jelent), így hívták a családban, s ezt a megszólítást idővel mi is átvettük. Bábuska fantasztikus szakácsnő volt – közös konyhánkból csodálatos illatok terjengtek, amikor ő főzött. Gyakran csorgott a nyálam, hiszen mi az anyám részére készült diétás, íztelen koszton éltünk: hajában főtt krumpli, tejbegríz, főtt tojás. Bábuska alföldi asszony volt – ahogy emlékszem –, s ezeket az illatokat már ismertem Mindszentről, Karkasék konyhájából. (Karkas Marica a barátnőm és iskolatársam volt, aki a nyári szünidőben meghívott a szüleihez.) Bábuska azonban nem az az asszony volt, aki legalább egy kóstolót adott volna nekem, a soványka kislánynak. Eléggé mogorva, magának való öregasszony volt. Gömbölyű alkatú, barázdált arcú, sötét, bizalmatlanul fürkésző szemű asszonyként emlékszem rá. Többnyire behúzódott kis szobájába, amikor éppen nem főzött.

Aztán észrevettük, hogy Bábuskának társasága akadt. Egy tömött, fehér, hetyke bajszú, katonás tartású idős ember. Mint megtudtuk, 75 éves volt. Egyre sűrűbben látogatta Bábuskát. Ilyenkor bezárkóztak a kis szobában, s csak jó másfél-két óra múlva jött ki onnan a hetyke bajuszú. Rögtön távozott is. Nem szólt senkihez.

Láttam, hogy a család tagjai összesúgnak, olykor kuncognak is egy-egy ilyen látogatás alkalmával. Anyám is tett néha megjegyzést, hogy „ilyen öregek, és nem szégyellik magukat” – vagy valami effélét. Egy idő után tehát kezdett leesni a tantusz, hogy itt miről is van szó. Ezen nagyon meglepődtem, hiszen el nem tudtam képzelni, hogy ilyen idős korban egyáltalán létezhet ilyesmi.

1956 elején különös dolog történt: társbérlő asszonyunknak egyszer csak megérkezett a férje. Mármint a másik, az eredeti törvényes férje. Bohózatba illő az ilyen szituáció, itt azonban szó sem lehetett tréfáról, a helyzet egyáltalán nem volt komikus, sokkal inkább tragikus.

Ugyanis a szerencsétlen ember nemrég szabadult Sztálin börtönéből, a Szovjetunió valamelyik zord, északi vidékéről. Természetesen igyekezett minél hamarabb kideríteni, hol élhet a családja – és most itt volt. Egyszerűen beállított. Hamuszürke arc, üres tekintet, kesernyés vonás a szája szegletében. Így emlékszem vissza rá évtizedek távlatából. 15 éves bakfis szívem mély szánalmat érzett iránta, különösen miután elmondta történetét, amely előttünk sem maradt titok. Ez a történet igen röviden összefoglalható: teljesen váratlanul letartóztatták, mint annyi mást, vallatták, kínozták, végül alá is írattak vele valamit, s 15 évig ült, teljes reménytelenségben.

Aztán meghalt Sztálin, s megkezdődtek a rehabilitációk. Sorra engedték ki a börtönök foglyait, s egyszer csak ő is sorra került. Közölték vele, hogy most már szabad, elmehet, s megkérdezték, van-e esetleg valami speciális kívánsága.

– Igen – mondta ő. – Szeretném, ha megmondanák végre, miért is ültem 15 évet.

És most itt volt. Megjelenése képtelen helyzetet teremtett, mert a felesége ezáltal két férfi törvényes hitvese volt, vagyis bigámiában élt.

Kíváncsian vártuk: mi lesz most? Mert így, ugyebár, nem maradhatnak a dolgok. Végül az asszony döntött: beadta a válókeresetet a vele mostanáig élő férje ellen, s odavette eredeti férjét, lánya édesapját, akivel nem kellett összeházasodnia, hiszen sosem váltak el. Egyszerűen csak nem tudott róla semmit a család ennyi éven át, és már rég halottnak hitték.

Nos, a társbérlői família összetétele változott tehát, de a régi-új férj jelenléte alig volt érzékelhető. Nála csendesebb, sőt hallgatagabb férfit nemigen ismertem. Olyan volt, mintha nem egészen volna élő ember. Valami összetört benne, és már nem lehetett összerakni – valahogy így éreztem akkor.

Néhány hónap telt el így, csendes jellegtelenségben. A férfi csak akkor szólt, ha kérdést intéztek hozzá, s lehetőleg tőmondatban válaszolt. Mosolyogni egyszer sem láttam. Nem baj, tárgyaltuk anyámmal az esetet, majd az idő lassan, fokozatosan kigyógyítja őt ebből a már-már tetszhalotti állapotból. Most még szoknia kell a normális, emberi életet. De nem így történt!

Közben a család egy másik, önálló lakásba költözött, mi pedig új társbérlőt kaptunk. A kapcsolat azonban nem szakadt meg velük, s főleg Kátya látogatott rendszeresen bennünket. Tőle tudtuk meg a tragédiát.

- Szegény édesapám igazán megérdemelte volna, hogy a hosszú szenvedés után végre élvezhesse az életet, a szabadságot, a családi együttlét örömét. Még kigondolni is nehéz ilyen, értelmetlen halált – mesélte sírva.

Az történt ugyanis, hogy október 23-án beindultak az ismert történelmi események. A város csatatérré vált. Felfordult villamosok, betört kirakatok, kifosztott üzletek, mindenfelé lövöldözés. Márpedig enni mégiscsak kellett. Egy alkalommal szerencsétlen volt társbérlőnk lemerészkedett az utcára, hogy ennivalót próbáljon szerezni a családjának. Egy eltévedt golyó eltalálta, és ott, a helyszínen meg is halt. Ennyi élet adatott neki a megpróbáltatások után.

Az asszony pedig ott maradt egyfelől özvegyen, másfelől elváltan – mindenesetre férj nélkül, és Kátya apa nélkül.

Hát ilyen őrült módon keveri a kártyákat a Sors.