„Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” – szól Orbán kérdésének furmányos megfogalmazása, amelyre csak két válasz lehetséges: igen, vagy nem. Az immár egy éve folyó uszítás ismeretében nyilvánvaló, hogy a rezsim névadója saját xenofób politikájának, végső soron pedig politikai bázisának megerősítését várja a népszavazástól.
De vajon valóban csak az Orbán kommunikációs gurui által kifundált két alternatíva közül kell-e választanunk akkor, ha humánus és felelős megoldásokat keresünk a menekültválságra? Nem inkább az kellene széleskörű társadalmi vita tárgya legyen, hogy milyen elvek, értékek, megfontolások és szempontok alapján lehet és kell segítséget nyújtanunk az életüket mentő szerencsétleneknek? Valóban az a legfontosabb dilemmánk, hogy ki döntsön a menekülők befogadásáról és megsegítéséről? Vajon tényleg az kérdése, hogy támogassuk-e „Brüsszel diktátumát” – valójában a közös megoldás lehetőségét –, aminek alapján 1294 (!) menekült települne be Magyarországra? Vagy pedig kizárva a szövetségi rendszer bárminemű állásfoglalásának jogosultságát, a kérdést csak és kizárólag a magyar Országgyűlés kompetenciájába tartozónak tekintjük-e; mely utóbbi esetben ez a Fidesz-Jobbik politikai alliance kompetenciáját jelenti? Orbán Viktor rafinált kérdése úgy van megfogalmazva, hogy fel sem merülhet a problémának sem a demokratikus ellenzékkel, sem pedig az európai szövetségeseinkkel közös, a szolidaritáson és együttműködésen alapuló megoldási lehetősége.
Negyed évszázaddal ezelőtt a fiatal magyar demokrácia meghatározó pártjai egyetértettek az Európai Unióhoz való csatlakozás kérdésében. Minden párt és politikai irányzat számára világos és egyértelmű volt, hogy a csatlakozás nem csupán nemzetközi egyezményekben, okmányokban és dokumentumokban rögzített politikai-gazdasági szövetséget jelent Európa legfejlettebb régiójával, hanem egyúttal értékválasztást is: a felvilágosodás, a szabadság-egyenlőség-testvériség szellemén alapuló, a modern humanizmus értékrendjét képviselő nemzetek közös jövőjének vállalását is.
Az akkortájt még európai liberális értékrendet valló Fidesz is „unionista” volt és a csatlakozás pártján állt, ám örökös első embere már adta bizonyos jelét saját különutasságának. De 2004-ben Orbán már nem fogadta el Medgyessy Péter miniszterelnök és Kovács László külügyminiszter meghívását, és más útvonalon, külön utazott Athénbe a csatlakozási egyezmény ünnepélyes aláírására. Több mint szimbolikus üzenete volt ennek, különösen azt követően, hogy Orbán már korábban is elszólta magát, amikor azt találta mondani, hogy „van élet az EU-n kívül is”.
A 2010-es kétharmados parlamenti többséget eredményező „fülkeforradalom” után Orbán látványosan szembefordult az EU szervezetével és normáival, szakított értékrendjével, és figyelmen kívül hagyja nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeinket is. A közös menekültügyi politikára vonatkozó előírást a Lisszaboni Szerződés tartalmazza; a szerződés ratifikációját Orbán Viktor megszavazta. 2010 óta a miniszterelnök már egészen más célokat követ, s az egykori Magyar Köztársaság romjain csak saját klikkjének hatalmát és gazdagodását szolgálja.
Ha az otromba kérdéséről lesz népszavazás, a hatalmas kormányzati kampányokkal már eddig is félrevezetett honfitársaink közül várhatóan nem kevesen a „szuverenisták” táborát fogják gyarapítani és Orbán ízlése szerint fognak szavazni, s ezzel végső soron a fideszbolsevik állam politikai foglyaivá válnak; s valójában ez Orbán kezdeményezésének az igazi célja.
2010 óta hazánk a szövetségi rendszer nehezen megtűrt szégyenfoltja lett, politikailag elszigetelődött, miközben a magyar gazdaságot csak és kizárólag az EU-országokból érkező sok milliárd eurós források tartják életben. Az európai eszmékkel, elvekkel és normákkal való szakítás következtében Magyarország ma már csak nehezen megtűrt idegen, „megélhetési bevándorló” lett az Európai Unióban.
Épp oly idegen, mint amilyen befogadásra alkalmatlan, veszélyt jelentő idegeneknek tekintik Orbánék az Iszlám Állam borzalmai és esztelen háborúja elől menekülőket, akik semmiféle könyörületet nem ébresztenek a magát kereszténynek hazudó rezsim uraiban. Ők nem a segítség lehetőségét, módjait, és esetleges kockázatait mérlegelik, és semmi módon nem is kívánnak részt venni valami közös, koordinált megoldásban sem.
Orbán kérdése, amelyet népszavazással kíván eldönteni, hamis, félrevezető alternatívát jelent: nem az a kérdés ugyanis, hogy „Brüsszel” vagy „Budapest” döntsön a segítségnyújtás módjáról és terheinek megosztásáról, s természetesen a menekültek elhelyezéséről is, hanem az, hogy miképpen tudunk humanista értékrendünk és szerződéses kötelezettségeink alapján segítséget nyújtani a rászorulóknak. Erről azonban Orbán nem nyit társadalmi vitát.
Könnyen előfordulhat, hogy a miniszterelnök be fogja nekünk bizonyítani korábbi tézisét, amely szerint „van élet az Unión kívül is”. Hát van élet, persze. És reális veszély, hogy hamarosan megtudjuk azt is, milyen.
