Február utolsó napjának legfontosabb belpolitikai kérdése alighanem az volt: mentek-e aznap a diákok iskolába, vagy sem? Hányan igen, hányan nem? Melyik iskolában, melyik városban milyen volt ezen a napon a látogatottság? Az erre a napra meghirdetett, „Nem leszek suliban” akció részletei ismertek. A tiltakozásnak ezzel a formájával lehet egyet érteni, lehet elutasítani, lehet különvéleményt formálni. Megtörtént ez az akció előtti napokban és utána is. Mégis tény, hogy ezen a napon az alighanem leggyakrabban feltett kérdés az lehetett: ki volt suliban, és ki nem?
Hogy nyilvánosság dolgában hol tartunk, arról bőséges ízelítőt kaptam ezen a február 29-én. Nem mintha sok illúzióm lett volna korábban, de most mégis villámfénynél mutatkozott be, hogyan működne az elhallgatás technikája. Három városi tulajdonban lévő Békés megyei hírportált figyeltem ezen a napon. A békéscsabai, a gyulai és az orosházi önkormányzatét, amelyekről a legszelídebb észrevétel az lehet – mintha téren és időn kívül léteznének. Nem tartották közlésre érdemesnek, hogy városukban mennyien csatlakoztak a tanítási bojkotthoz. Szóra sem volt érdemes, mi történt ezen a napon az iskolák falai között.
Pedig nem alaptalanul gondolom, hogy a Viharsarok három legnagyobb városában (nem csak ott) ezen a napon a legfontosabb kérdés a „Nem leszek suliban” akcióhoz való csatlakozás, vagy annak elmaradása volt. Annak fejtegetésére nem sok időt vesztegetnék, hogy még taktikailag is mennyire elhibázott ebben az esetben, az „amiről nem számolunk be, az nincs” felfogása. A neten ugyanis ömlöttek az akcióról szóló hírek, amelyekből világos és elég egyértelmű képet lehetett kapni a tiltakozásban résztvevők számáról, területi eloszlásáról, korösszetételéről. Nem számított ritkaságnak, hogy az ország legnagyobb látogatottságú hírportáljai számoltak be a vidéki helyzetről, kivétel nélkül nevesítve, melyik iskoláról és melyik évfolyamokról igyekeztek összegyűjteni, hányan mentek február 29-én iskolába.
Az önkormányzati hírportálok a lehető legrosszabbul mérték fel a helyzetet. Tanulságos rövid lapszemlét tartani, mi kívánkozott a tiltakozóakció napján az említett hírportálok élére. Oda, ahol nem jutott hely a városonként több ezer diákot érintő akció megemlítésére sem. Orosházán a kéményseprési menetrendről, és arról kapunk átfogó ismereteket, hogy március 1-jétől tilos a süllő, a kősüllő, a sügér és a balin horgászata. A békéscsabaiak részletes beszámolót olvashattak a hódmezővásárhelyi úszóversenyen szerepelt úszóik eredményeiről, és arról, hogy egy, a városban tartózkodó külföldi showtáncos élménybeszámolót tartott pályafutásáról. Gyulán olyan nélkülözhetetlennek tűnő információkkal bombázták a helyieket, hogy „Sokan adományoztak szobanövényeket közművelődési intézményeknek” (és minthogy ez egyben az erről szóló cikknek a címe is volt, az újságírói kreativitás miben létéről is eltűnődhetünk néhány másodpercig), de megtudhatjuk azt is, hogy közterületi munkák kezdődtek a város területén.
Ha innen nézzük, akkor világos, hogy ebben a „gyilkos” hírversenyben nem tudtak helyet szorítani az önkormányzati hírportálok a tiltakozóakciónak.
