Előfizetés

A tanárok a hibásak?

Klinghammer István, volt felsőoktatási államtitkár interjút adott az egyik szalonképtelen nézeteiről elhíresült tévécsatornának, és ebben a nyilatkozatban, mint erről több hírportál is beszámolt, sértegette a pedagógusokat, mondván: „a pedagóguslázadás megmondóemberei annyi dologhoz nem értenek az életben, hogy már sokoldalúnak tekinthetők”; „sok pedagógusból az önképzés igénye is hiányzik; ők csak szakmának tekintik a munkájukat, nem hivatásnak, nem akarnak mintát adni a fiataloknak, legfeljebb valamiféle tudást”, továbbá „baj van az oktatás minőségével, márpedig ezt a tanári kar minősége határozza meg”.

Klinghammer István nem először sértegeti a tanárokat, a kockásinges tiltakozást is az ő egyik, lebecsülő, vállveregető mondata váltotta ki. Ezúttal azonban az ELTE volt rektora, térképész professzor, az MTA tagja, csakugyan lényegre törően fogalmazta meg a jobboldal fenntartásait, érdemes odafigyelni rá. Először is: lehet, hogy kontraszelektált a pedagógustársadalom, de erre vonatkozóan semmiféle bizonyíték, adat, vizsgálati eredmény nincs. Arra persze vannak adatok, hogy mennyire elnőiesedett ez a pálya, és mennyivel kevesebbet keresnek a tanárok, mint a más szellemi foglalkozási ágakban dolgozó értelmiségi kollégáik. Ezek csakugyan figyelmeztető adatok, de ezekből nem vonható le a fenti következtetés. Hogy csak szakmának és nem hivatásnak tekintik a pedagógusi munkát? Bizonyára van ilyen ember is a tantestületekben, de ezt az összefüggést sem mérte meg senki, mert igazából fogalmunk sincs, hány kiló vagy hány centi a hivatás, és miképp lehetne ezt egyáltalán megmérni.

Amit tényekkel alátámasztva hitelesen állítani lehet, az mindössze annyi, hogy a tanárok alacsony fizetésért végeznek nehéz munkát. Pszichológiailag megterhelő, jelentős szakmai tudást feltételező munkát: és ez a tény inkább azt látszik igazolni, hogy hivatástudattól vezetve dolgoznak. Számomra ezt a következtetést sugallja az a tény is, hogy már sokadik alkalommal nem azért demonstrálnak a pedagógusszervezetek, hogy emeljék fel a tanárok fizetését – pedig jogosan demonstrálnának ezért is –, hanem a gyerek sikeres nevelését, oktatását ellehetetlenítő kormányzati intézkedések érdekében álltak ki. Ez a tény sem azt látszik alátámasztani, hogy a magyar tanártársadalom felelőtlen elemekből állna.

De tételezzük fel, csak a logikai játék kedvéért, hogy Klinghammer Istvánnak igaza van, és mint mondta, „a mai tanárok jelentős része nem hivatástudatból jelentkezett annak idején a főiskolára, és nem is a legkiválóbb képességű diákok voltak”, továbbá hiányzik belőlük az „önképzés igénye” és az egész „tanári kar minősége” problematikus. Ha így áll a helyzet (de nem így áll), ki tehet akkor róla? Nem éppen az oktatáspolitika tehet róla? Amelyik százmillió számra vonja ki az oktatásügyből a költségvetési forrásokat? Amelyik megfosztja az igazgatót, a tantestületet, a pedagógust a minőség legfontosabb feltételeitől, a döntési szabadságtól, a teljesítményorientált bérezéstől, a kreativitás kibontakoztatásának lehetőségétől? Amikor a kutatók, a szaksajtó és a tanári szervezetek tiltakoztak például a tankönyvkiadók szellemi műhelyeinek szétrombolása, illetve a titokban legyártatott, akkreditációs eljárás nélkül, de kötelezően a diákokra rázúdított tankönyvek bevezetése ellen, meghallotta ezt a kritikát a politika?

Évek óta rendszeresen olvasom a tankönyveket, mint egy olyan munkacsoportnak a tagja, amelyik azt próbálja megakadályozni, hogy explicit rasszista szövegek a diákok elé kerüljenek. Erről a munkáról most nem kívánok részletesen beszélni, legfeljebb annyit mondanék el, hogy az elképesztően problematikus kéziratok korrigálásában bizonyos mértékig partner a kormányzat. Úgy tűnik, a legsúlyosabb antiszemita rágalmakat sikerült a szövegből eltávolítani. A tankönyvszövegek így sem lettek jók, de legalább kevésbé mérgezőek, mint eredeti, kéziratos formájukban voltak. Tehát van az oktatási kormányzat részéről együttműködési szándék, de az a baj, hogy nem lehet csodát tenni. Nem lehet ezektől a gyakran a teljes szakmai ismeretlenségből felbukkant, tájékozatlan szerzőktől elvárni, hogy két-három hónap alatt olyan színvonalas, modern szemléletű, az internetet is felhasználó, munkáltató tankönyveket készítsenek, amilyenekre a szétvert tankönyvkiadók szellemi műhelyei, szakmai szerkesztőségei (többéves munkával!) képesek voltak. Az egész struktúra rossz, ezt mondtuk az első pillanattól kezdve, és nem azért mondtuk, mert politikailag szemben állunk a jelenlegi kormánnyal (ez más kérdés), hanem mert évtizedek óta ebben a szakmában dolgozunk és vannak tapasztalataink.

Ha az oktatásügy vezetői, ahelyett, hogy belátnák, az eleve elhibázott és ráadásul rosszul végrehajtott centralizáció a problémák fő oka, és ahelyett, hogy követnék az oktatási szempontból sikeres országok gyakorlatát (nemcsak Hollandiáét, Svédországét, hanem például Lengyelországét), ha felismerve a magyar fiatalság iránti felelősségüket, végre megpróbálnának érdemben változtatni. Ám ehelyett sértegetni kezdik a pedagógusokat, akik még ebben a képtelen helyzetben is megpróbálnak hivatásuknak megfelelően viselkedni.

Így nincs esély semmiféle párbeszédre. Mert kivel is folytassanak párbeszédet?

Egy bűne van: a neve

Ez a mondat fog elhangozni ma délelőtt a Markó utcában, a Pesti Központi Kerületi Bíróság 369. számú tárgyalótermében. Védőbeszédem utolsó mondata lesz ez, olyan, amihez úgy vélem, már nincs mit hozzátennem, amit követően csupán picit meghajolni és leülni lehet.

Ami e mondat előtt elhangzik, az akár szokásos ─ a bírósági tárgyalás-sorozatot lezáró ─ védőbeszédnek is lenne tekinthető, ha nem kényszerülnék annak során is néhány olyat mondani, aminek hallásához e sokat tapasztalt falak nincsenek szokva. Például, hogy ebben a perben nem az ül a vádlottak padján, akinek ott a helye. Mivel sor került erre az eljárásra, a vádlottak padján a vádlónak kellene ülnie. Annak a vádlónak, akinek volt mersze végigcsinálni ezt a büntető eljárást ─ annak dacára is, hogy az eleje óta pontosan tisztában volt azzal, hogy vádjainak az égadta világon semmi valós alapja nincs. Annak a vádlónak, aki tehát ─ ne habozzunk kimondani! ─ konstruált, koncepciós pert vitt végig.

Éppen három évvel ezelőtt, 2012 januárjában kapta meg a nyomozást végző rendőri szervezet beadványomat, „észrevételek a nyomozás eddigi adataira, javaslat a nyomozás megszüntetésére” címmel. Ebben ezt írtam: „Összességében tényként megállapítható, hogy a gyanúsításban szereplő tények mindegyikét a nyomozás teljes egészében megcáfolta. A nyomozó hatóságnak semmilyen bizonyítéka nincs és nem is keletkezett, amely arra utalna, hogy a gyanúsításban szereplő cselekmények megvalósultak, illetve, hogy azok bármelyike bűncselekmény megállapítására alapot adna. Ellenkezőleg: bizonyítást nyert, hogy sem védencem, sem a másik két gyanúsított semmiféle bűncselekményt nem követett el. Az alábbiakban ennek részleteit adom elő.”

És előadtam. Indokolva, dokumentálva, tényekkel. Ezt az iratot ─ a büntető eljárás előírásainak megfelelően ─ az ügyészség is megkapta, lévén ő a nyomozás ura. Válasz helyett vádat emelt.

Hűtlen kezelés miatt, kicsivel több mint 5 millió forintra. Egy olyan intézményben, amelynek akkor 28 milliárd volt az éves forgalma. Mondván, hogy valójában nem végzett ott munkát az a kutatóorvos, akinek öt nagy nemzetközi szaklapban megjelent cikkét csatoltuk be, mindegyiken az intézmény nevével együtt. Akinek munkájáról és annak sikereiről tanúk sora számolt be a nyomozás során. Mondván továbbá, hogy valójában nem végzett ott munkát az a pénzügyi tanácsadó cég sem, amelynek tulajdonosa az intézmény vezetői értekezletén vagy éppen a miniszterelnöknél folyt megbeszélésen képviselte a változtatások sorának szükségességét a gazdálkodás terén. Akinek munkájáról és annak sikereiről szintúgy tanúk sora számolt be a nyomozás során.

A rendőrségnek és az ügyészségnek ugyan semmit, de semmit nem sikerült bizonyítania, mi viszont bebizonyítottuk e vádak teljes alaptalanságát ─ nem mintha normális országban ennek így kellene történnie. Majd ugyanezt kénytelenek voltunk megismételni a bíróság előtt is. Megtörtént.

S ma ítélet születik első fokon. Hiszek benne: fölmentő ítélet. Hiszen mindhiába erőlködik Polt Péter ügyészsége, Orbán Viktor kormánya és parlamentje vállvetve ─ a bíróságok döntő részét (egyelőre?) nem tudják letiporni. A bírók nagyobbik része kizárólag lelkiismerete, önálló és független mérlegelése alapján dönt. És megállapítja például ebben az esetben, hogy védencemnek más bűne tényleg nincs, csak egy: a neve. Szilvásy Istvánnak hívják.

Szigorúbb ügymenet

Lehetne élcelődni a jelenségen. Hogy miket hord össze, ha felszólal a parlamentben, vagy ha sajtótájékoztatót tart. De a fő kérdés mégis csak az, komolyan kell-e venni? Hiszen a Fidesz frakcióvezetőjéről van szó. Egy "régi motorosról".

Annyi bizonyos, hogy nem szerepet játszik. Nem bízták meg azzal, hogy fontos ügyekből csináljon show-műsort, lényeges problémákról a maga bumfordi módján terelje el a figyelmet. Meggyőződéssel beszél, legyen szó bármiről. Akkor is, amikor azt mondja, most már tegyenek fel egy másik kérdést, mert ez meghaladja az értelmi képességeit. Akkor is, amikor azt kéri, olyant kérdezzenek, "amire pozitívan lehet válaszolni”. Akkor is, ha arról értekezik, már csak udvariasságból is felel mindenre. És midőn afelől érdeklődnek, milyen minőségben ad neki tanácsot Habony Árpád, nem poénból válaszolja, hogy "jó minőségben".

Csoda-e, ha időnként belezavarodik a mondandójába? Hiszen provokálják őt. Mint általában a politikusokat. És ezekből nem jönnek ki egyformán jól. Lázár János elegáns és képes úgy szőni a szavait, mintha összekacsintana a kérdezővel. Néha össze is kacsint. Kósa Lajos soha. Ő annál komolyabban veszi a feladatát. Így aztán elérte, hogy a kancelláriaminiszter is megsajnálja. Vagy le, eldönthető. Hiszen azt mondta, mindannyiunknak van annyi baja a magyar nyelvvel, mint a frakcióvezetőnek. Ez tény. De nem mentség, persze.

Különösen akkor, ha a frakcióvezető kissé elveti a sulykot. És azzal áll elő, hogy az állandó provokációk miatt "szigorúbb ügymenetre" térnek át. Ami azt jelenti, hogy ezentúl csak akkor lehet majd a Fidesz politikusait a megadott témán túl másról is kérdezni, ha általános sajtótájékoztatót tartanak. Vagyis nem lehet arról érdeklődni, ami éppen a levegőben van. Tessék példát venni a pénteki miniszterelnöki rádiószózatokról, ahol a mikrofonállványnak kinevezett hölgy még véletlenül sem tesz fel oda nem illő kérdést. Sőt, kérdést is alig. Mert ugye nem utánozhatja mindenki a kormányszóvivőt, aki egyszerűen kisétált a teremből, amikor a kormány és Habony Árpád kapcsolatáról akarták faggatni.

És ne tessék olyan idejétmúlt fogalmakkal jönni, mint sajtószabadság, vagy azzal, hogy az újságírók és riporterek eleve kíváncsiak, ráadásul feladatuknak vélik a közönség informálását. Hiszen köztudott - a Fidesz kommunikációs igazgatója meg is erősítette -, hogy ezek a sajtómunkások többnyire gúnyolódnak, cinikusak, kötekedők. Nem is csodálkozhatnak, ha folyamatosan rendszabályozzák őket. Minthogy pedig mindenünnen nem tudják kitiltani őket - mint az RTL Klub stábjait a parlamentből -, hát más módon kell felelős magatartásra kényszeríteni valamennyiüket.

Kósa Lajost komolyan kell venni. Jelképes, amit csinál, még ha a "szigorúbb ügymenetet" nem is olyan egyszerű bevezetni.