Az utóbbi időben jeles közéleti szereplőktől olyan vészjósló aggodalmakat olvashatunk országunk jövőjével kapcsolatban, melyek alapján egyre szélesebbé válik a félelem. Olvashattunk arról, hogy „szakadék felé robogunk”, vagy „a katasztrófa benne van a levegőben”, illetve „a felfordulás elkerülhetetlen”, továbbá „kataklizma lesz”, aztán „nekünk Mohács kell”, de azt is, hogy „egyszerűen befagyott Magyarország”. A baljóslatú jövőképek mögött egyöntetűen az a régóta velünk élő dilemma rajzolódik ki, hogy meddig hordozzuk a feudális Magyarország jellemzőit, illetve mikortól válnak dominánssá a modernizált Magyarország értékei.
Úgy tűnik, hogy a két felfogás képviselői a társadalmi alrendszer szinte minden területén kiépítették állásaikat, létrehozták szervezeteiket, megtalálták ideológusaikat, megerősítették szövetségesi viszonyaikat. Gondoljunk csak a hazai és az európai képviselőkre, a megkettőzött számtalan szakmai szervezetre, például az újságírói-, színházi-, pedagógiai egyesületekre és szakszervezetekre, az egyértelmű irányultságú médiumokra. Sajnálatos módon – jelentős közpénzek felhasználásával - rendkívül aszimmetrikus erőviszonyok alakultak ki, hiszen a kormány törekvéseit nyíltan, vagy burkoltan támogatók jelentős anyagi-, jogi-, szervezeti-, és személyi támogatásban részesülnek, míg a másik oldal „csak” az öntevékenységre, az innovatív kezdeményezésekre, a megmaradt szervezeti erőforrása mobilizálására támaszkodhat.
A társadalmi feszültség kiéleződése azóta vált tapinthatóvá, amióta a jelenlegi kormánypártban azok a tanácsadók váltak meghatározóvá, akik „gyökeresen eltérő, egymást kizáró társadalomalakítási koncepcióról”, valamint „élet-halál harcról” beszéltek (Tellér Gyula) illetve a negatív és gyűlölködő kampány hasznosságáról, az előítéletek felszításáról (Arthur Finkelstein) győzködték a párt vezetőit. Amikor az általuk adott tanácsok mindennapi gyakorlattá váltak, akkor alakult ki a napjainkban is fokozatosan mélyülő árok a két társadalomalakítási elképzelés között. Elegendő itt most arra a gyakorlatra utalni, aminek következtében napi rutin lett a névlegesen független közhatalmi intézményeknek a kormánypárt érdekében való tevékenykedése. Igazából nincs is érdemi párbeszéd a két szekértábor között, eltekintve az egy-egy frontvonalon átnyúló barátkozó gesztusoktól, illetve a kollaboránsoktól. Az így kialakult gyűlölködő állapot, társadalmi frusztráció, illúzióvá teszi a nemzeti erőforrások egyesítésére, a nemzeti minimum kialakítására irányuló törekvéseket.
A közélet törzsi megosztottsága felszámolásának egyik lehetséges útja az, ha a majd mindent átható és mérgező személyi függőségi viszonyok lebontása után visszatérünk az intézményi garanciák, az intézményi kiszámíthatóság, az intézményi átláthatóság rendszeréhez. Szakmai kérdések eldöntésének esetében szakítani kellene a ma jellemző politikai logika – azaz a használ vagy árt megközelítés - alapján működő döntéshozatali mechanizmussal. Ma már szinte minden szakmai ügykörben nem a szakracionalitás – azaz az igaz vagy hamis mérlegelés – figyelembe vételével születnek a döntések. A politikai lojalitás felülír minden ésszerűséget. Legyen szó például akár az olimpia megrendezésének lehetőségéről, a Városliget felújításáról, a közszolgálati média kialakításáról, a közintézmények működéséről, vagy a preferált sportágak támogatásáról. A döntéshozók szinte minden esetben a kialakult személyi függőségi viszonyok fogságában, a megcsontosodott politikai elit túszaként hozzák meg határozataikat. Döntéseikben elsősorban az a meghatározó, hogy „mit vár el tőlem a főnök”. Persze a vazallusoknak nem csak tartalmilag kell a „főnöknek” megfelelni, hanem anyagilag is ki kell szolgálniuk azok telhetetlen étvágyát. Ezért vált az ország a korrupció mértékét tekintve Európa szégyenévé. A közhatalom felső szintjén az elmúlt években kialakult egy személyi kör, amely több évtizede monopolizálja a vezető pozíciókat, és úgy a látható mint a rejtett csatornákon keresztül érvényesíteni tudja akaratát. Ez az akarat ejtette túszul a társadalom szinte minden alrendszerének működési gyakorlatát. A társadalmi viszonyokat elemzők körében ma már szakmai konszenzus van abban, hogy a mai viszonyokra jellemző „a feudalizmus tovább élése Magyarországon” (Szelényi Iván).
A parlamentben jelenleg nyolc olyan képviselő tevékenykedik, aki már hetedik ciklusban (26 éve) részese a politikai elitnek, és csaknem ötvenen vannak, akik tíz–tizennégy éve építgetik a személyüktől függő, számukra előnyt biztosító pénzügyi-, gazdasági-, közhatalmi-, nyilvánossági- és közéleti kapcsolataikat. Azok, akik legrégebben országgyűlési képviselők, mindannyian a Fidesz padsoraiban ülnek.
Úgy vélem, hogy ameddig ezeket a „hűbéri” viszonyokat nem sikerül megtörni, ameddig a személyi függőség helyett a parlamenti munkát nem sikerül a teljesítmények alapjára helyezni, és ameddig a politikai logikát nem lehet visszaszorítani a saját alrendszerébe, addig az ország kettészakadtságát, a tömeges szorongást, és a gyűlölködést nincs esély megszüntetni. Szerintem pozitív fordulat akkor következhetne be, ha törvényileg szabályoznánk azt, hogy pártlistáról bekerülve senki ne lehessen két cikluson túl képviselő. A két ciklus alatt aligha alakíthatnának ki a képviselők - a törvények betartása mellett - személyükhöz kötődő udvartartást, hozzájuk és nem a jogszabályokhoz lojális alkalmazotti hálózatot. Most itt nem térek ki a politikai elit szükségszerű cseréjének igényére. Ez a korlát nem elvi megközelítésből vezethető le és nem is örök időre szólna, hanem csak az aktuális negatív állapot megszüntetéséig. Amikor a túszok, azaz a társadalom kiszabadulna a jelenlegi politikai elit fogságából, akkor az ideiglenes korlátot is le lehetne bontani.
