Petőfi Sanyi kiköp

Akiben hat éve még munkált valamiféle lelkesültség, az hat év múltán a nemzeti letargiából ébredve keserűen állapíthatja meg: ennek a hatalomnak semmi köze sem 1956 októberéhez (amely nem a polgári restaurációért vonult utcára), de még 1848 márciusához sem (amely meg a polgári szabadságjogokért akarta volna felakasztani nem csak a Habsburg-királyokat). Zavarban is van a kormány, mert valamit mondani kell ilyenkor.

A kényszeres ünnepen láthatóvá válik az, ami a hétköznapokban még egy-egy szobor felavatásának szótlan, de akaratos erőltetésének, vagy fel nem avatása elsumákolásának leplébe burkolható. Ilyenkor tisztán megmutatkozik, ennek a hatalomnak is egyetlen célja van csupán: miután nem tudja saját értékeinek a hajdanvolt polgári forradalmi célokat, nem azonosul velük, így hát kínkeservvel valahogyan viszonyulni próbál hozzájuk. Mint állítólagos polgári hatalom, a szabadság, egyenlőség, testvériség polgári eszményéhez.

Nem megy. Mondhat bármi holnap a miniszterelnök a Múzeumkertben, e kormány normál zenei „A” hangját múlt pénteken megadta Balog Zoltán, akinek nem csak hivatalából (emberminiszter), hanem hivatásából (református lelkész) is a hatalom lelkiismeretének kellene lennie. Főként, ha olyanok előtt beszél - művészek, újságírók -, akiknek gondolkodói szabadságát, nem csak a hatalommal, hanem az egész társadalommal szembeni kritikáját nem korlátozhatná, befolyásolhatná semmilyen közhatalom sem.

A református lelkészséggel lelkiismeretét is szüneteltető emberminiszter civilben nyilván így is gondolja, hiszen múlt hétfő este Frankfurtban, a Hayek Club (!) zártkörű rendezvényén „szörnyűnek és butának” írta le a tavaly felhúzott déli gyodát. Annyira, hogy még az is felmerült benne, ebben már nem vesz részt. Aztán részt vett.

Hanem, vissza a múlt pénteki ünnepséghez, ahol az emberminiszter emelkedett beszédben állt ki 1848 márciusának 12 pontja mellett. Hiszen, mint mondta, „a béke, a szabadság, a felelős minisztériumok, a törvény előtti egyenlőség, a közös teherviselés lebeg ma is a szemünk előtt”. Amely lebegés dicséretes egy ellenzéki politikusnál, de nem egy kormányon lévő esetében, akinek mindezt hatalommal kibélelve kellene gyakorolnia. Nem teszi.

Az emberminiszter - mert muszáj az ünnepet aktualizálni - ezután elkezdett viszonyulni. „Öntudatos, nemzeti magyar cinkosság - ami a Landerer nyomdában 1848. március 15-én megvalósult, ez kellene újra, Brüsszelben, Moszkvában, Berlinben, Washingtonban és talán leginkább Budapesten. Sikerüljön gyakrabban, a köz érdekében, ezt kívánom mindannyiunknak”. Mert hát, Landererék „súgtak” a forradalmároknak, arra biztatván őket, hogy foglalják le a gépet a 12 pont és a Nemzeti Dal kinyomtatásához, minket is arra ösztönözhet, valami módon egyet gondoljunk mindannyian”.

Öntudatos, nemzeti magyar cinkosság! Ez az! Bár, mintha ismerős volna ez az összekacsintó egyet gondolás, legalább is azoknak, akik még emlékeznek Kádár János csippantására. Ami a mindig, mindenbe valamit belemagyarázók szerint azt jelentette: mi is tudjuk, ti is tudjátok, ez van, ezt kell szeretni, tesszük, amit lehet az oroszok árnyékában. Ami, ismerve Kádár kommunista elkötelezettségét, legfeljebb az éppen regnáló moszkvai vezetés utálatának szólhatott volna. Ettől az „apróságtól” eltekintve, az öntudatos, magyar, nemzeti cinkosság abban a világpolitikai helyzetben akár még indokolható is lett volna, bár erkölcsileg már nem, mint azt jó néhány példa igazolja. De mi indokolhatná ma? Amikor ezt a nemzetet semmilyen külső erő nem fenyegeti, amikor a regnáló hatalom tesz meg mindent azért, hogy mind kevesebbek fogyatkozó vágyává olvadjon a szabadság, testvériség, egyenlőség, a polgári lét eszménye.

Az emberminiszter kádárizmusra kacsintó szeme előtt tehát az öntudatos, nemzeti magyar cinkosság polgári Magyarországának képe lebeg, amiért a kitüntetettek is tevékenykednek. Aztán Balog Zoltán e lebegésben „kiemelkedő színvonalú munkájáért” átadja a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét Bencsik Andrásnak, a Demokrata főszerkesztőjének, fő-békemenetelőnek, szakszervezetis családfakutatónak, a népszavazás elkötelezett hívének, miközben másik kezével Táncsics Mihály-díjat akaszt a konzervatív polgári értékek fölött elkötelezetten őrködő Magyar Hírlap szerkesztőjének nyakába. Ebben kellene cinkosnak lennünk.

Petőfi Sanyi ilyenkor kiköp, szívében késsel Lamberg, nyakán kötéllel Latour meg tapsikol.

Szerző
Friss Róbert

Csak a Deutschok maradnak?

Ha az ember gyíkfűvel keni be a talpát, akkor kétszer olyan gyorsan lesz képes futni, mint gyíkfű nélkül. A kijelentés hitelességét némileg csökkenti, hogy a mondat A palacsintás király című magyar mesefilmben hangzott el. Mindez arról jutott eszembe, hogy néhány napja egy hosszabb interjúban Deutsch Tamás megosztotta mindazt, amit Pukli Istvánról, a Teleki Blanka Gimnázium igazgatójáról gondol. Hitelesség dolgában az ex-miniszter A palacsintás király szintjét sem üti meg, noha egy gyerekmese mércéje nem tűnik indokolhatatlanul szigorúnak ebben az összevetésben.

Deutsch Tamás politikusi szakmai teljesítménye nem egyszerűen nehezen értékelhető, hanem értékelhetetlen. Nem magányos jelenség ezzel idehaza, de ez aligha mentség. Mivel az elmúlt huszonöt évet a közéletben töltötte, az idő rövidsége nem akadályozta meg, hogy szakmai kiválóságát legalább megvillantsa. Akadályok nem tornyosultak előtte, mert a mögöttünk álló negyedszázadot képviselőként az Országház falai között töltötte. E mellett volt parlamenti bizottsági alelnök, vizsgálóbizottsági elnök, hosszú ideig a Fidesz országgyűlési frakciójának helyettes vezetője, sőt az Országgyűlés alelnöke is. De volt ő a fővárosi közgyűlés tagja, és az ottani Fidesz-MKDSZ-frakció vezetője is. Talán a legemlékezetesebb: az első Orbán-kormány idején ő volt az ifjúsági és sportminiszter. Ilyen tárca korábban nem létezett. Miniszteri belépőjéhez tartozik, hogy hiányzó államvizsgája miatt nem lehetett azonnal tárcavezető. Nevéhez nem kapcsolódik semmi, amire emlékezhetnénk: törvényjavaslat, koncepció, parlamenti felszólalás, miniszteri rendelet. Trágár mondat annál több.

A miniszter és a minisztérium pótolhatatlanságáról sokat elmond, hogy a második és a harmadik Orbán-kabinetben már nem létezett az ifjúsági és sportügyekért felelős tárca. Miniszteri munkájának maradandó lenyomata, az a stadionbeléptető-rendszer, amelyet ötmilliárd forintért vásároltak, amelyet soha senki nem használt, azóta is raktárban porosodik. Nem biztos, hogy egy ilyen eset Ausztriában megállna a politikai felelősség firtatásánál.

Mindezt azért muszáj felidézni, hogy tudjuk, milyen erkölcsi alapokra épül mindaz, amit a Népszabadságnak adott interjújában Deutsch kifejt Pukli Istvánról. Az igazgató – szerintem helyesen – beszélt a nyilvánosság előtt arról, ki volt a nagyapja, és arról is, hogy testvérbátya jelenleg börtönben ül. Ha ezt nem teszi, megteszik helyette mások. A fideszes politikus nem is érti, ki és hogyan gondolhatott egy Pukli ellen készülő karaktergyilkosságra, és ennek kapcsán azt kérdezi: „Mitől szállt meg mindenkit ilyen hiperérzékenység?” Ha hinnénk Deutschnak, akkor Ferenc pápáról hamarabb feltételezhetnénk, hogy ilyen ocsmány eszközhöz nyúl, mint az e tekintetben minden gyanú felett álló Fidesz-vezérkarról. Hogy is érhetné a karaktergyilkosság feltétezése azt a hatalmat, amelyik Pukli ügyében hirtelen Zuschlagot dobja be, mint csodafegyvert? – kérdezhetnénk gyermeki ártatlansággal.

A saját verbális nagyszerűségét soha kétségbe nem vonó Deutsch Tamás laza és logikátlan mondatai fogócskáznak a valósággal, és csak arra példák, hogy aki nem keresi az igazságot, az nem is fogja megtalálni. „Kommunikációs baklövésnek” tartja az igazgató kitárulkozó szavait, noha arra meg sem próbál válaszolni, mi történik akkor, ha a tanár a családi múlt elhallgatása mellett dönt. De itt nem áll meg. Rögtön a fenti minősítés után butaságnak nevezi Pukli István coming out-ját, de annak részletezésével már nem fárad, hogy elmagyarázza, miért butaság az, amit ő annak lát.

Úgy tűnik, egy készülőben lévő, de elmaradó karaktergyilkosság lehetősége nagyon tud fájni azoknak, akik már fejben lejátszották, hogyan szerették volna sárba döngölni a pedagógus tüntetések emblematikus alakját. Deutsch interjújának ez a legvalószínűbb lehetséges olvasata. Ha fel se merült volna a karaktergyilkosság, mint elintézési mód, akkor miért foglalkozott legalább két alkalommal saját Facebook-oldalán Deutsch az igazgatóval, miért „börtöntöltelékezte” le az igazgató testvérét? Pukli vallomása után ez már felesleges és ízléstelen. A politikus ezt másként ítélte meg. Vajon miért?

A szellemi romlottság – Deutsch minden szavából ez árad – nem ismer határokat. Szerinte Pukli „az ellenzék nettó töketlenségét szimbolizálja”, az igazgatót „szuboptimális (vezér)alaknak látja” az a politikus, akinek teljesítménye alapján nagyjából 1994-ben el kellett volna hagyni a politika világát. Aki kizárólag az Orbán Viktorhoz fűződő barátságának köszönheti, hogy olykor egy új minisztérium kreálásával, olykor egy brüsszeli állással tartják a felszínen.

Ha Pukli személye annyira jelentéktelen, minek rá annyi szót vesztegetni? Miért kell egy szakmai tiltakozó akciót azonnal politikai térbe helyezni? Ha az igazgató annyira csereszabatos, ahogyan a kormánypárti politikus látja („A Puklik jönnek, mennek”), akkor miért nem vár a lelépéséig?

A Deutschok maradnak - sajnos. De egyszer ennek is vége lesz.

Szerző
Bod Péter publicista

Csak a Deutschok maradnak?

Ha az ember gyíkfűvel keni be a talpát, akkor kétszer olyan gyorsan lesz képes futni, mint gyíkfű nélkül. A kijelentés hitelességét némileg csökkenti, hogy a mondat A palacsintás király című magyar mesefilmben hangzott el. Mindez arról jutott eszembe, hogy néhány napja egy hosszabb interjúban Deutsch Tamás megosztotta mindazt, amit Pukli Istvánról, a Teleki Blanka Gimnázium igazgatójáról gondol. Hitelesség dolgában az ex-miniszter A palacsintás király szintjét sem üti meg, noha egy gyerekmese mércéje nem tűnik indokolhatatlanul szigorúnak ebben az összevetésben.

Deutsch Tamás politikusi szakmai teljesítménye nem egyszerűen nehezen értékelhető, hanem értékelhetetlen. Nem magányos jelenség ezzel idehaza, de ez aligha mentség. Mivel az elmúlt huszonöt évet a közéletben töltötte, az idő rövidsége nem akadályozta meg, hogy szakmai kiválóságát legalább megvillantsa. Akadályok nem tornyosultak előtte, mert a mögöttünk álló negyedszázadot képviselőként az Országház falai között töltötte. E mellett volt parlamenti bizottsági alelnök, vizsgálóbizottsági elnök, hosszú ideig a Fidesz országgyűlési frakciójának helyettes vezetője, sőt az Országgyűlés alelnöke is. De volt ő a fővárosi közgyűlés tagja, és az ottani Fidesz-MKDSZ-frakció vezetője is. Talán a legemlékezetesebb: az első Orbán-kormány idején ő volt az ifjúsági és sportminiszter. Ilyen tárca korábban nem létezett. Miniszteri belépőjéhez tartozik, hogy hiányzó államvizsgája miatt nem lehetett azonnal tárcavezető. Nevéhez nem kapcsolódik semmi, amire emlékezhetnénk: törvényjavaslat, koncepció, parlamenti felszólalás, miniszteri rendelet. Trágár mondat annál több.

A miniszter és a minisztérium pótolhatatlanságáról sokat elmond, hogy a második és a harmadik Orbán-kabinetben már nem létezett az ifjúsági és sportügyekért felelős tárca. Miniszteri munkájának maradandó lenyomata, az a stadionbeléptető-rendszer, amelyet ötmilliárd forintért vásároltak, amelyet soha senki nem használt, azóta is raktárban porosodik. Nem biztos, hogy egy ilyen eset Ausztriában megállna a politikai felelősség firtatásánál.

Mindezt azért muszáj felidézni, hogy tudjuk, milyen erkölcsi alapokra épül mindaz, amit a Népszabadságnak adott interjújában Deutsch kifejt Pukli Istvánról. Az igazgató – szerintem helyesen – beszélt a nyilvánosság előtt arról, ki volt a nagyapja, és arról is, hogy testvérbátya jelenleg börtönben ül. Ha ezt nem teszi, megteszik helyette mások. A fideszes politikus nem is érti, ki és hogyan gondolhatott egy Pukli ellen készülő karaktergyilkosságra, és ennek kapcsán azt kérdezi: „Mitől szállt meg mindenkit ilyen hiperérzékenység?” Ha hinnénk Deutschnak, akkor Ferenc pápáról hamarabb feltételezhetnénk, hogy ilyen ocsmány eszközhöz nyúl, mint az e tekintetben minden gyanú felett álló Fidesz-vezérkarról. Hogy is érhetné a karaktergyilkosság feltétezése azt a hatalmat, amelyik Pukli ügyében hirtelen Zuschlagot dobja be, mint csodafegyvert? – kérdezhetnénk gyermeki ártatlansággal.

A saját verbális nagyszerűségét soha kétségbe nem vonó Deutsch Tamás laza és logikátlan mondatai fogócskáznak a valósággal, és csak arra példák, hogy aki nem keresi az igazságot, az nem is fogja megtalálni. „Kommunikációs baklövésnek” tartja az igazgató kitárulkozó szavait, noha arra meg sem próbál válaszolni, mi történik akkor, ha a tanár a családi múlt elhallgatása mellett dönt. De itt nem áll meg. Rögtön a fenti minősítés után butaságnak nevezi Pukli István coming out-ját, de annak részletezésével már nem fárad, hogy elmagyarázza, miért butaság az, amit ő annak lát.

Úgy tűnik, egy készülőben lévő, de elmaradó karaktergyilkosság lehetősége nagyon tud fájni azoknak, akik már fejben lejátszották, hogyan szerették volna sárba döngölni a pedagógus tüntetések emblematikus alakját. Deutsch interjújának ez a legvalószínűbb lehetséges olvasata. Ha fel se merült volna a karaktergyilkosság, mint elintézési mód, akkor miért foglalkozott legalább két alkalommal saját Facebook-oldalán Deutsch az igazgatóval, miért „börtöntöltelékezte” le az igazgató testvérét? Pukli vallomása után ez már felesleges és ízléstelen. A politikus ezt másként ítélte meg. Vajon miért?

A szellemi romlottság – Deutsch minden szavából ez árad – nem ismer határokat. Szerinte Pukli „az ellenzék nettó töketlenségét szimbolizálja”, az igazgatót „szuboptimális (vezér)alaknak látja” az a politikus, akinek teljesítménye alapján nagyjából 1994-ben el kellett volna hagyni a politika világát. Aki kizárólag az Orbán Viktorhoz fűződő barátságának köszönheti, hogy olykor egy új minisztérium kreálásával, olykor egy brüsszeli állással tartják a felszínen.

Ha Pukli személye annyira jelentéktelen, minek rá annyi szót vesztegetni? Miért kell egy szakmai tiltakozó akciót azonnal politikai térbe helyezni? Ha az igazgató annyira csereszabatos, ahogyan a kormánypárti politikus látja („A Puklik jönnek, mennek”), akkor miért nem vár a lelépéséig?

A Deutschok maradnak - sajnos. De egyszer ennek is vége lesz.

Szerző
Bod Péter publicista