Akiben hat éve még munkált valamiféle lelkesültség, az hat év múltán a nemzeti letargiából ébredve keserűen állapíthatja meg: ennek a hatalomnak semmi köze sem 1956 októberéhez (amely nem a polgári restaurációért vonult utcára), de még 1848 márciusához sem (amely meg a polgári szabadságjogokért akarta volna felakasztani nem csak a Habsburg-királyokat). Zavarban is van a kormány, mert valamit mondani kell ilyenkor.
A kényszeres ünnepen láthatóvá válik az, ami a hétköznapokban még egy-egy szobor felavatásának szótlan, de akaratos erőltetésének, vagy fel nem avatása elsumákolásának leplébe burkolható. Ilyenkor tisztán megmutatkozik, ennek a hatalomnak is egyetlen célja van csupán: miután nem tudja saját értékeinek a hajdanvolt polgári forradalmi célokat, nem azonosul velük, így hát kínkeservvel valahogyan viszonyulni próbál hozzájuk. Mint állítólagos polgári hatalom, a szabadság, egyenlőség, testvériség polgári eszményéhez.
Nem megy. Mondhat bármi holnap a miniszterelnök a Múzeumkertben, e kormány normál zenei „A” hangját múlt pénteken megadta Balog Zoltán, akinek nem csak hivatalából (emberminiszter), hanem hivatásából (református lelkész) is a hatalom lelkiismeretének kellene lennie. Főként, ha olyanok előtt beszél - művészek, újságírók -, akiknek gondolkodói szabadságát, nem csak a hatalommal, hanem az egész társadalommal szembeni kritikáját nem korlátozhatná, befolyásolhatná semmilyen közhatalom sem.
A református lelkészséggel lelkiismeretét is szüneteltető emberminiszter civilben nyilván így is gondolja, hiszen múlt hétfő este Frankfurtban, a Hayek Club (!) zártkörű rendezvényén „szörnyűnek és butának” írta le a tavaly felhúzott déli gyodát. Annyira, hogy még az is felmerült benne, ebben már nem vesz részt. Aztán részt vett.
Hanem, vissza a múlt pénteki ünnepséghez, ahol az emberminiszter emelkedett beszédben állt ki 1848 márciusának 12 pontja mellett. Hiszen, mint mondta, „a béke, a szabadság, a felelős minisztériumok, a törvény előtti egyenlőség, a közös teherviselés lebeg ma is a szemünk előtt”. Amely lebegés dicséretes egy ellenzéki politikusnál, de nem egy kormányon lévő esetében, akinek mindezt hatalommal kibélelve kellene gyakorolnia. Nem teszi.
Az emberminiszter - mert muszáj az ünnepet aktualizálni - ezután elkezdett viszonyulni. „Öntudatos, nemzeti magyar cinkosság - ami a Landerer nyomdában 1848. március 15-én megvalósult, ez kellene újra, Brüsszelben, Moszkvában, Berlinben, Washingtonban és talán leginkább Budapesten. Sikerüljön gyakrabban, a köz érdekében, ezt kívánom mindannyiunknak”. Mert hát, Landererék „súgtak” a forradalmároknak, arra biztatván őket, hogy foglalják le a gépet a 12 pont és a Nemzeti Dal kinyomtatásához, minket is arra ösztönözhet, valami módon egyet gondoljunk mindannyian”.
Öntudatos, nemzeti magyar cinkosság! Ez az! Bár, mintha ismerős volna ez az összekacsintó egyet gondolás, legalább is azoknak, akik még emlékeznek Kádár János csippantására. Ami a mindig, mindenbe valamit belemagyarázók szerint azt jelentette: mi is tudjuk, ti is tudjátok, ez van, ezt kell szeretni, tesszük, amit lehet az oroszok árnyékában. Ami, ismerve Kádár kommunista elkötelezettségét, legfeljebb az éppen regnáló moszkvai vezetés utálatának szólhatott volna. Ettől az „apróságtól” eltekintve, az öntudatos, magyar, nemzeti cinkosság abban a világpolitikai helyzetben akár még indokolható is lett volna, bár erkölcsileg már nem, mint azt jó néhány példa igazolja. De mi indokolhatná ma? Amikor ezt a nemzetet semmilyen külső erő nem fenyegeti, amikor a regnáló hatalom tesz meg mindent azért, hogy mind kevesebbek fogyatkozó vágyává olvadjon a szabadság, testvériség, egyenlőség, a polgári lét eszménye.
Az emberminiszter kádárizmusra kacsintó szeme előtt tehát az öntudatos, nemzeti magyar cinkosság polgári Magyarországának képe lebeg, amiért a kitüntetettek is tevékenykednek. Aztán Balog Zoltán e lebegésben „kiemelkedő színvonalú munkájáért” átadja a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét Bencsik Andrásnak, a Demokrata főszerkesztőjének, fő-békemenetelőnek, szakszervezetis családfakutatónak, a népszavazás elkötelezett hívének, miközben másik kezével Táncsics Mihály-díjat akaszt a konzervatív polgári értékek fölött elkötelezetten őrködő Magyar Hírlap szerkesztőjének nyakába. Ebben kellene cinkosnak lennünk.
Petőfi Sanyi ilyenkor kiköp, szívében késsel Lamberg, nyakán kötéllel Latour meg tapsikol.
