Részt vettem a március 15-i tüntetésen, felemelő érzés volt. Hosszabb ideje kísérem figyelemmel a pedagógusok és a diákok küzdelmét, a jelenlegi oktatás rendszer megváltoztatása érdekében. Ez hol intenzívebb, hol lanyhább. Véleményem szerint a korábbi, felsőoktatással kapcsolatos megmozdulások sem jártak igazán eredménnyel. Közel egy éve tettem szóvá a fogyatékos sportolók háza táján kialakult anomáliák kapcsán, hogy a hatalomnak hányszor sikerült megosztania az elégedetlenkedők táborát. A jelenlegi megmozdulások a miskolci Herman Ottó gimnázium „körlevelével” kezdődtek, majd a tömeges aláírások és a miskolci tüntetés következményeként leváltották a köznevelési államtitkárt és létrehozták a köznevelési kerekasztalt. A kormány ezekkel az intézkedésekkel akarta érdektelenné tenni a február 13-ra Budapestre meghirdetett nagy tömegdemonstrációt. Nem sikerült. Azon is részt vettem. A csend hangja megható volt. Közben megalakult a Civil Közoktatási Fórum a maga 12 pontos követeléseivel, már élt a Tanítanék Mozgalom 4 pontja, végül a pedagógus sztrájkbizottság 25 pontja is nyilvánosságra került. Tudunk a Független Diákparlamentről és kitudja még hány, általunk nem ismert szervezet létezik, mind más-más követelménnyel. A február 13-i tüntetést a szakszervezetek szervezték, míg a március 15-i megmozdulást a Civil Közoktatási Platform Pukli István vezetésével. Ennek ellenére a kormány csak látszatintézkedésekkel és ígéretekkel közelít a problémához, bízik abban, hogy a sok külön álló szervezetet megtudja ismét osztani. Sajnos nem alaptalanul. A pártok rendszeresen "ki vannak tiltva" az ilyen megmozdulásokról, de szimpatizánsaikat „inkognitóban” szívesen látják. A márciusi 15-i tüntetés után Pukli István egyik nyilatkozatában nagy büszkén jelentette ki, hogy most már nem nekik kell a szakszervezetek mögé állni, hanem fordítva. A tüntetés másnapján Kósa Lajos azt nyilatkozta, hogy az ellenzéki pártok rendezvényein alig volt látogatottság. Igaza van, nem lehettek sokan, hiszen a kormánnyal nem szimpatizáló tömegek a délutáni tüntetésre mentek el. De Puklinak sem volt igaza, amikor arról beszélt, hogy az ő szervezésük eredménye a tüntetés sikere, fel sem tételezve, hogy az általuk kitessékelt pártoknak mily nagy szerepe volt ebben. Összegezve; félek, hogy a „sok bába közt elvész a gyerek” és a hatalom kis „cukorkákkal” megint megosztja a kialakulóban lévő óriási közösséget.