Pitti: maga alá gyűrnének mindent a NAV-reformmal

Az szja egykulcsossá tételével összességében az adóterhelés nem csökkent az elmúlt években - mondja Pitti Zoltán, az APEH egykori elnöke. Magyarországon a GDP arányában mért adóterhelés 2014-ben 38,4 százalék volt, a 2015-ös előzetes mérték pedig 39,2 százalék, ami jelentősen magasabb, mint a régió országainak átlaga. A Budapesti Corvinus Egyetem gazdaságpolitikai tanszékének tudományos kutatója az adóhatóság átszervezését az 1988 előtti időkhöz való visszatérésnek tartja, amely beleillik abba a filozófiába, hogy az állam mindent maga alá akar gyűrni.

- Orbán Viktor 2010-ben azt ígérte, hogy az adóbevalláshoz elegendő lesz egy söralátét is. Mekkora söralátétre gondolhatott?

- Ma már inkább egy söröskocsi kell az adóbevalláshoz. De a tréfát félretéve: értettem a kijelentés politikai motívumait, de nem értettem egyet ezzel a filozófiával. Egy olyan bonyolult szabályozási rendszerben, mint amilyen a magyar, a "söralátét" nem alkalmas az adóbevallásra.

- A kormányfő szerint 2014-ben már a négymilliót is meghaladta a személyi jövedelemadót (szja) fizetők száma, ami több mint bármikor korábban. Vagy ez is csak vágyálom?

- El kell oszlatnom egy téveszmét: 2010-ben is ugyanennyien voltak az szja-alanyok. Mégis történt egy jelentős változás, amit talán a miniszterelnök jelentésírói nem vettek figyelembe. Időközben módosult a munkáltatóval elszámolók, a Nemzeti Adó és Vámhivatal (NAV) egyszerűsített elszámolásával élők és az önbevallók aránya. Márpedig a munkáltatóval elszámolók helyébe egyre inkább az önbevallás lép, vagyis egyre többen nem csak főállásukból jutnak jövedelemhez.

- Ez mit jelez?

- Azt, hogy egyre többen kényszerülnek arra, hogy különböző kiegészítő foglalkozásokkal pótolják ki jövedelmüket, hogy megéljenek. A 400 ezer működő társas vállalkozás negyede egyetlen embert sem foglalkoztat, vagyis csak a kiegészítő jövedelem megszerzésére hozták létre, ezek az emberek a főállásuk mellett félállásban vagy mellékállásban dolgoznak még valahol. S akkor még nem említettük az egyéb, gyakran kényszerből igénybe vett jövedelemszerzési lehetőségeket. Ezekről a jövedelemforrásokról elszámolni önbevallással lehet.

- Hogyan alakulnak a hazai jövedelmi viszonyok?

- Sajnálatos, de közismert tény a nemzetközi átlagoktól való elmaradásunk, amit tovább súlyosbítanak az utóbbi években kirajzolódó "bérmegtakarító" törekvések. A KSH 1995-2014-re vonatkozó legújabb idősorai a "nem pénzügyi vállalatok" körében a bérek és keresetek GDP-hez viszonyított részarányának csökkenéséről szólnak. Ez sajnos a magyar gazdaságpolitika letükröződése: olcsó munkaerővel kívánják a gazdaságot működtetni, illetve a külföldi befektetőket hazánkba csábítani. Márpedig ez önmagában nem elégséges vonzerő, hiszen a kiszámíthatatlan szabályozási környezet, a jogbiztonság hiánya, valamint az egyéb közterhek is hatnak a befektetői döntésekre. Csak példaként, jelenleg hivatalosan 61-féle adónem létezik, amit tovább növelnek az időszakosra tervezett, majd "műemlékileg védetté váló" egyéb fizetési kötelezettségek. S akkor még nem beszéltünk a befektetőket riasztó állami beavatkozások gyakoriságáról, a korrupció magas szintjéről, a beszállítói háttér gyengeségeiről. Viszont a kiszámíthatatlan adórendszert nem lehet ellensúlyozni még az alacsonynak számító 10 százalékos társasági adóval sem. A befektetők figyelik a korrupció, az állami szabályozás szintjét, a jogbiztonságot. Egyikkel sem állunk jól. A leszakadásunknak ezek a fő okai.

- Az alacsony jövedelem is oka a nagyarányú kivándorlásnak. Hány magyar dolgozhat külföldön?

- Ami a KSH adataiból látható, hogy 2014-ben 918 milliárd forint értékben utaltak haza külföldről munkajövedelmet. Ha ezt elosztjuk az átlagos munkavállalói jövedelem nettó értékével, akkor ez minimum 440-450 ezer ember külföldi munkavállalását jelenti. De nyilvánvalóan nem a teljes jövedelmüket utalják haza, és nem is mindenki utal haza, emiatt reálisnak gondolom, hogy legalább félmillió magyar állampolgár vállal külföldön munkát. Ha ez a trend folytatódik, azt a hazai munkaerő-állomány sínyli meg.

- A miniszterelnök többször is elmondta, ők az adócsökkentés kormánya...

- A kormány egyik lépése az szja-csökkentés, illetve az egykulcsos szja bevezetése volt. Ez a megoldás a magas jövedelemmel rendelkezőket többletbevételhez juttatta, ami mintegy 400 milliárd forintot jelentett. Az így kieső bevételek egy részét a kormány azzal igyekezett pótolni, hogy megszüntették az alacsony jövedelműek adójóváírását és őket is bevonták a közteherviselésbe. Más megfogalmazással ez azt jelenti, hogy a magas jövedelműek terheinek könnyítését az alacsony jövedelműek kárára oldották meg. (A hivatkozási jogcím az volt, hogy mindenki azonos arányban fizessen adót, miközben az alacsony jövedelműek ki vannak zárva a magasabb szintű közszolgáltatások használatából.) A magas jövedelműeknek így gyakorlatilag a nettó jövedelme emelkedett, ami további előnyt jelent majd a nyugdíj kiszámításakor. Az alacsony jövedelműek viszont még ezen a téren is kedvezőtlenebb helyzetbe kerülnek. Eközben a munkáltatói terhek nem csökkentek; utoljára a Bajnai-kormány csökkentette 2010-ben a társadalombiztosítási (tb-) járulékot. Azóta a tb-fizetési kötelezettség alapját még ki is terjesztették. A közszolgáltatások tartalmi szűkítése is megtörtént. Ennek legnagyobb kárvallottjai az oktatási és az egészségügyi rendszer, melyekből igen jelentős összegeket vontak ki. Ez ma az ellátás minőségi romlásával jár, hosszabb távon azonban a működőképességet veszélyezteti.

- Akkor mégis mit kell adócsökkentésen érteni?

- Az szja csökkentése egy adónem csökkentését jelenti, de az adóterheket nem egy-egy adónemnél kell nézni, hanem az adóterhek összességénél. Márpedig itt igen drasztikus intézkedést hozott a kormány: bevezetett egy társadalmilag igazságtalan egykulcsos szja adórendszert, ám a kieső bevételek pótlását a különadók számának gyarapításával, illetve az áfakulcs 27 százalékra emelésével kívánta biztosítani. Utóbbi Európában a legmagasabb szint. Így összességében az adóterhelés nem csökkent. Magyarországon a GDP arányában mért adóterhelés a 2014. évben 38,4 százalék s a 2015. évi előzetes mérték 39,2 százalék ami jelentősen magasabb, mint a régió országainak átlaga.

- Ez milyen következményekkel járt?

- Például azzal, hogy az szja-csökkentés és a munkáltatói tb-járulékok változatlanul hagyása nem javított a foglalkoztatási hajlandóságon. Nem következett be az az alkalmazotti létszámnövekedés, amit szeretnénk. Kényszermegoldásként vetették be a közmunkát. Először csak azoknál, akiknek tartósan nem volt munkaviszonyuk, de ma már kreatív módon az is gyakorlat, hogy az alacsony jövedelmű foglalkoztatási formákat kiváltják közmunkával. Elküldik a munkavállalót, majd visszafoglalkoztatják közmunkásként.

- Kormánypolitikusok gyakran emlegetik exportsikereinket és a gazdaság bővülését. Ennek felhőtlenül örvendezhetünk?

- Az öröm vitathatatlan, ám vannak hátulütői. Egyik gond, hogy az exportteljesítményünk importigényes. Másik gond, hogy a hazai kivitel 80 százaléka a multinacionális cégektől származik. Az atomizált szerkezetű hazai vállalkozások többsége közvetlenül nem exportképes. Így a hazai cégek számára az egyedüli piac a belső fogyasztás. Ha nem nő - márpedig csak a válság miatti rendkívül alacsony bázishoz képest mutatkozik némi bővülés -, az korlátozza a gazdasági növekedést is. S ha a hazai fizetőképes keresletet meghatározó bérek továbbra is nyomott szinten maradnak, akkor nemzetközi felzárkózásunk is hiú ábránd marad.

FOTÓ: Tóth Gergő/Népszava

- A propaganda szerint jelentősen emelkedett a beruházások aránya. Ez nem lendíthet a gazdaságon?

- Az elmúlt években - az EU támogatások ellenére - rendkívül alacsony beruházási ráta alakult ki Magyarországon. A versenyszektorban az üzembe helyezett beruházások még az elhasználódott vagyon pótlását sem voltak képesek fedezni. Ráadásul strukturális gond, hogy a megvalósuló beruházások nem a termelő szektor működési feltételeit javítják. A különböző településfejlesztések, új intézmények esetében az ünnepélyes átadást követően a finanszírozásáról, fenntartásról is gondoskodni kell(ene). Ilyen célra viszont már nem lehet uniós támogatást igénybe venni. Az alacsony beruházási szint a bővített újratermelést is veszélyezteti. Ezért is nagy érdeklődéssel várom a gazdasági tárca által meghirdetett Irinyi János Tervet, amiben hét ágazat kiemelt támogatását ígérik.

- Mi a terv lényege?

- Annyit lehet tudni, hogy a támogatásra méltónak tartott ágazatok összhangban lennének a világ korszerű fősodrával. A gond csak az, hogy a kiemelésre érdemesített ágazatokban a hazai hozzáadott érték igen alacsony, amin változtatni kellene. Ennek azonban igen sokrétű feltételei vannak.

- Milyen kérdésekre kellene választ adni a siker reményében?

- Például arra, hogy ki fogja finanszírozni ezeket a fejlesztéseket (állam, külföldi befektetők, magánvállalkozók). Legalább ennyire fontos, hogy mit fognak termelni majd ezek a korszerű vállalkozások. Alapvető fontosságú kérdés, hogy hol találunk biztos piacot a magyar termékeknek.

- A finanszírozásba bekapcsolódhat az állam is?

- Egy nullás költségvetési hiánycél és államadósság-leépítési program mellett? És akkor még nem szóltam a kormányzat budai várba költözése, a Városligetbe szánt múzeumi negyed, az olimpiai előkészületek, az úszó világbajnokság, a stadionok, a megyeközpontok autópálya bekötései, illetve az iskolai tornaterem- és uszodaépítési program költségeiről.

- Egyáltalán megvalósulhat az Irinyi-terv?

- Azt nem tudom, de az tény, hogy az elmúlt hat évben több terv is a feledés homályába veszett. Ilyen volt az Új Széchenyi Terv, a Széll Kálmán Terv 1.0, a Széll Kálmán Terv 2.0, majd ezeket követték a nemzetgazdasági fejlesztési programok, a Darányi Ignác Terv. Ki emlékszik ma ezekre? A papíron megfogalmazott célok mögül hiányoztak a gazdaságfejlesztési eszközök, illetve a következetes akarat. Márpedig ha állami pénz nem lesz az Irinyi-tervre, s továbbra is folytatjuk a multiellenes propagandát, úgy külföldi tőkebefektetésekre sem számíthatunk. A versenyképesség javítását célzó Irinyi-tervhez következetes állami akaratra, konvertálható tudású munkaerőre, valamint a hazai kutatási és fejlesztési (k+f) tevékenység felfuttatására is szükség lenne. Sajnálatos, hogy a jó szakemberek jelentős része már külföldön dolgozik, k+f-re pedig a kormány a GDP 1,3 százalékát költi. Az uniós átlag ennek éppen a kétszerese, de a svédeknél, finneknél eléri a 4 százalékot - egy jóval magasabb GDP-vel számolva. Új termék nélkül nem lehet piacot nyerni. Ha az összeszerelésnél maradunk, abból nem lesz növekedés.

- Mint egykori APEH elnök, hogyan értékeli a Nemzeti Adó és Vámhivatal (NAV) átszervezését?

- Beleillik abba a filozófiába, hogy az állam mindent maga alá akar gyűrni. Ez visszatérés az 1988-elötti időkhöz. Akkor vált el egymástól az adójogi szabályozás és a jogalkalmazás. Így jött létre a Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatóságából egy önálló adóhivatal. 30 év után most visszatérünk a gyökerekhez. Az pedig szervezéselméleti nonszensz, hogy az NGM adóügyekért felelős államtitkára, mint miniszterhelyettes felelős vezetője az adóügyekért, illetve a vámügyekért felelős helyettes szakállamtitkároknak. Csakhogy a két beosztottja, mint a két területért felelős szakpolitikus, egyben főnökei is a NAV vezetőjének, aki nem más mint saját államtitkáruk. Ezt már csak tetézi, hogy az intézmény beolvasztásával a jogszabály-előkészítő és a jogalkalmazói munka is egy kézbe kerül, ami szakmai szempontból rendkívül aggályos. Az átszervezések előkészítése és végrehajtása rendkívül rövid idő alatt történt, s ennek meg is lett az ára. A gyorsaságra jellemző, hogy tavaly decemberben hozták meg azokat a jogszabályokat, mindenféle szakmai egyeztetés nélkül, amelyek idén januártól már életbe is léptek. Sok ember helyzete máig nem rendeződött, s ahogy ez lenni szokott, a hivatal energiáit még ma is leköti a különböző szervezeti egységek munkájának összecsiszolása. Ez gyengíti a szervezet működési hatékonyságát, miközben az államháztartás bevételeinek 80 százaléka adóból és járulékokból származik. Egy ilyen volumenű intézmény életével nem szabad játszani. Különösen nem olyan körülmények között, amikor a "kreatív állam" működését - és ezt nem dicséretnek szánom - az adóalanyok is nagyon kreatívan követik, ami a bevételek biztonságát veszélyezteti. Az előrelépéshez szükség lenne az állami szerepvállalás tisztázására, mert csak úgy lehet a bevállalt feladatok finanszírozási hátterét megteremteni. Ehelyett teremtették meg most a központosítási káoszt. Az adózásban is közgazdasági szemléletet kellene érvényesíteni, szorosan követni, hogy az adóknak melyek a munkát, a foglalkoztatást terhelő, a tőkehasznosítást érintő következményei, illetve melyek a fogyasztást érintő hatásai. Az adózási szabályokkal a mikrogazdasági döntéshozók gondolkodását lehet befolyásolni. Ezt azonban tartós adózási szabályokkal kellene elősegíteni. Ehhez az is kellene, hogy az adózási szabályokat ne "hirtelen felindulásból elkövetett" egyéni képviselői indítványokkal módosítsák, főleg ne visszamenőleges hatállyal. Szélesebb szakmai egyeztetéssel kellene előkészíteni a jogszabályokat.

- Minden gond ellenére mégis nagyon jók az ország makrogazdasági mutatói. Mégis működnek a reformok?

- A költségvetési és a külkereskedelmi egyensúly, az infláció, a kamatszint, vagyis a makrogazdasági mutatók valóban elismerésre érdemesek. Csak az a gond, hogy ennek alapja külföldi forrásokból származik évek óta. Korábban a külföldi működő-tőkéből, ma pedig uniós pénzekből. Ám a mikrogazdaság nem támasztja alá a tetszetős makromutatók hosszú távú fenntarthatóságát. Atomizált vállalkozási szerkezettel rendelkezünk: 25 százalék nem foglalkoztat senkit, ugyanekkora hányad az 1-9 foglalkoztatottal dolgozó vállalkozás és ezek nem exportképesek. Alacsony a kisvállalkozások, a 10-49 foglalkoztatottal tevékenykedő cégek aránya és hasonlóan kevés a középvállalkozás, ám ezek többnyire külföldi tulajdonban vannak. Ettől fölfelé a döntéseket már nem tudja a magyar gazdaságpolitika befolyásolni, legföljebb alkalmazkodhat hozzá. Ha a gazdálkodási formát nézzük, akkor az a gond, hogy alig van részvénytársaság, tőzsdeképes cég. Az unióban 267 régió van. Magyarországon ebből 7 régió található. Az unióban 21 régió nem éri el az európai átlag felét és ebből 4 Magyarországon található. Hát ezt sem szabadna elfelejteni. A mindenható állam és a centralizációs programok híveinek egy régi, de napjainkra is érvényes közmondást szeretnék a figyelmébe ajánlani: Ne annyit markolj, amennyit szeretnél, hanem amennyit kézben tudsz tartani!