Tóth Antal, Hódmezővásárhely;
Szerintem;katonaság;bocsánatkérés;
2016-03-19 07:28:00
A legtöbbet az ember akkor tanulja, amikor még fiatal. A kamaszkortól a felnőtté válásig tart az az idő, amikor nem mindegy, hogy milyen példát lát. Valahogy így lehettem én is sorkatona koromban a vásárhelyi laktanyában. Fontos beosztást kapva, húszéves fejemmel, önbizalommal felvértezve vettem azt a bátorságot, hogy kitöltsek egy laktanya-elhagyási engedélyt, és aláhamisítsam Szitás János százados nevét. Rendje és módja szerint ki is mentem a laktanyából, az általam "engedélyezett" óráig. Másnap a századosnál kellett jelentkeznem, aki kezében a hamis kimaradási engedéllyel fogadott. Mindjárt a lényegre tért: elmondta, úgy buktam le, hogy ő nem a közvetlen parancsnokom, nem engedélyezhet számomra kimaradást. Elmagyarázta, hogy olyan súlyos vétséget követtem el, amiért szigorú büntetés járna. Bocsánatot kértem, megszeppenésemet látva eltekintett a következményektől, lelkemre kötötte, hogy soha ne tegyek ilyet. Tanultam az esetből, soha többet nem fordult elő velem ilyesmi. Azóta eltelt több mint ötven év, a 88 éves Szitás Jánossal ma is tartom a kapcsolatot. Ő már nem emlékszik erre a baklövésemre, de én igen. Sokat tanultam belőle, ezt a történetet okulásul azoknak szánom, akik képtelenek a bocsánatkérésre.