Törököt fogtunk

Bizarr belegondolni, hogy egy esztendővel ezelőtt a görög dráma jelentette a legnagyobb kihívást az Európai Unió számára. Akkor a pesszimista forgatókönyv arról szólt, hogy Görögországnak valamilyen módon távoznia kell az eurózónából, s ez károsan befolyásolhatja az egész unió megítélését a pénzügyi világban. Egy évre rá a menekültválság kapcsán már az egész EU felbomlásáról, de legalábbis a schengeni rendszer széthullásáról szólnak az aktuális rémhírek.

A média mindig hajlamos a katasztrófa-hangulat keltésére, és az unió nehézkes válságkezelési mechanizmusa fel is erősíti az ilyen hangokat. De azért kár lenne megfeledkezni arról, hogy az Európai Uniót – és elsősorban annak nyugati magját – kőkemény gazdasági, politikai és stratégiai érdekek miatt hozták létre. Angela Merkel egyszer úgy fogalmazott, hogy az uniós együttműködés egyetlen alternatívája egy újabb európai háború lenne. És ha a schengeni rendszer összeomlása nem is vezetne fegyveres konfliktushoz, a határellenőrzés újbóli bevezetése súlyos csapást mérne a nyugat-európai gazdaságra, közlekedésre, több tízmillió ember mindennapi életvitelére.

Ezért a vész-forgatókönyveket továbbra is érdemes fenntartással fogadni. Az érdek és a történelmi tapasztalat egyaránt azt diktálja, hogy Németország, Franciaország, a Benelux államok, Olaszország és az Ibériai félsziget országai kitartsanak az egységes valuta, a nyitott határok és a szoros gazdasági együttműködés mellett. A pesszimista, euroszkeptikus hangulat vesztesei elsősorban azok a kelet-európai országok lehetnek, amelyek rá vannak szorulva a fejlettebb tagállamok anyagi segítségére, és állampolgáraik nyugati munkavállalására.

Sajátos módon éppen ezekből az országokból kerülnek ki azok a politikusok – élükön Orbán Viktorral -, akik ott szállnak szembe az uniós összetartozás szellemével, ahol csak tudnak. Így gyengítve nemzetük legfontosabb érdekét, az Európa nyugati részéhez való történelmi felzárkózást. Az Orbán- és Kaczynski-félék egyéni karakterén, belpolitikai haszonlesésén túl ez nyilván az új demokráciák természetéből is következik. Egy bejáratott demokráciában a gazdasági és politikai elit egyszerűen nem engedi meg, hogy a kormány, akárcsak középtávon is, az ország elemi geostratégiai érdekei ellen cselekedjen. Berlusconi dicstelen bukása pontosan jelezte, hogy erre megvannak a mechanizmusok, és nem feltétlenül csak a szavazócédulák formájában, hanem az éppen kormányzó párton belül is.

A múlt pénteki brüsszeli csúcs a menekült-válság kezelésébe főszereplőként vonta be Törökországot. A török kormány sokáig aktívan támogatta az Iszlám Államhoz köthető fegyvereseket, azóta is bombázza az autonómiáért küzdő kurdokat, otthon pedig sokféle módon korlátozza a szabadságjogokat. De másfelől otthont ad legalább kétmillió szír menekültnek, és módjában áll akár felerősíteni, akár mérsékelni ezek Görögországba áramlását. Ráadásul az Oroszországgal való, új keletű konfliktusa miatt felértékelődik azok szemében, akik mindent az orosz-ellenességen keresztül közelítenek meg. Így az EU vezetői most a törökökre tolják át a menekültek erőszakos visszatartását, azt, amit kényes emberi jogi megfontolásból maguk nem szívesen tennének meg. Ezt lehet morális alapon támadni, és lehet pragmatikusan elfogadni. Az igazi baj az, hogy az EU ettől kezdve még inkább Törökország és személy szerint Erdogan elnök jó szándékára van utalva.

A „törököt fogtam, nem ereszt” régi magyar mondása így most új értelmet kap. A menekült-válság első számú európai sorskérdéssé emelésével, majd a probléma Törökországra való áttolásával az EU jelentős mértékben kiszolgáltatja magát Ankarának. A menekültválság túldramatizálása egyébként egyáltalán nem szükségszerű, elég arra gondolnunk, hogy az Egyesült Államokban (amelynek lakossága fele az Európai Unióénak) tizenegy millió illegális bevándorló él, és sokak szerint nyerő választási ígéretnek látszik a státuszuk legalizálása. Ezzel nem akarom lebecsülni a váratlan migráns-özön sokkoló hatását az európai politikára. De ezt elsősorban nem az egymillió bevándorló okozta, hanem az a tény, hogy az EU képtelen saját határai védelmére, az egységes és gyors cselekvésre, egyáltalán arra, hogy államok egységes szövetségeként viselkedjen.

Ha nem lenne olyan tragikus, akár mulatságosnak is nevezhetnénk, hogy az unió vezetőinek tehetetlenségét azok emlegetik a leghangosabban, akik minden módon akadályozzák az EU egységes fellépését, a föderációs folyamatok megerősödését. Az Egyesült Államokon, Indián, de még Kínán belül is érvényesülnek a regionális érdekek, de kifelé egységes kül- és kereskedelempolitikát érvényesítenek. Ezért tudnak igazi nagyhatalomként viselkedni, ezért nem szorulnak rá arra, hogy belső gondjaikat egy kisebb, külső ország bevonásával, annak tett elvtelen engedményekkel oldják meg. Törökország a nyugat fontos szövetségese és az EU régi partnere. De arra mindmáig nem volt példa, hogy az uniós tagállamok közti feszültséget Ankara jóindulatával próbáljuk meg feloldani. Nagy adag optimizmus kell ahhoz, hogy a pénteki brüsszeli alkut tartósnak és hasznosnak reméljük.