Persze az egyén, miután sokkolódott a fotóktól, vagy megnézte a legújabb epizódott a ránk, emberi fajra váró kataklizmáról valamelyik tudományos csatornán, arra gondol: mit is tehetne ő, a porszem, hogy javítson a helyzeten, vagy legalább fékezze a pusztítást. Majd többnyire oda lukad ki, hogy semmit, hiszen földnyi léptékben mit is jelent, hogy elhatározza: nem pazarolja a vizet, az áramot, az élelmet, egyáltalán semmit, amivel növeli az "ökológiai lábnyomát" a bolygón.
A helyzet az, hogy mindez igenis sokat jelent, jelentene.
Ahogy az is, ha az emberek felismernék, mi az igazán fontos, valóban a legújabb kütyü-e az, amivel ezzel a felnőtt-homokozóban eljátszadozhatunk, vagy inkább az, hogy milyen világot hagyományozunk az utódainkra. És, ha ez utóbbi felelős gondolkodás eljuttatja odáig az egyént (porszemet) hogy ebbe az irányba gyakoroljon nyomást a hatalmon, döntési helyzetben lévőkre, akkor pláne sokat jelenthet.
Alighanem egyébként valami hasonló történik azokkal, akik most a Városligetben küzdenek pár nyamvadt fáért, miközben irdatlan mértékben pusztulnak az erdők a Földön. De hát biztosan ismerik: a legnagyobb, legpusztítóbb áradat is vízcseppekből állt össze. Úgyhogy még mindig nem teljesen reménytelen. A képek láttán tehát ne a letargia jöjjön, hanem a cselekvésvágy. Nem hagyhatjuk cserben a saját gyerekeinket, unokáinkat, utódainkat.
