Főszerepben a boszorkány

Publikálás dátuma
2016.03.26. 08:14
Csongor és Tünde a magaslatokban (Fehér Tibor, Ács Eszter) FOTÓ: MTI/KALLÓS BEA

Gyönyörű, költői, filozofikus mélységekkel teli, alig játszható szövegáradat, vagy jól megeleveníthető, élvezetessé váló dráma Vörösmarty Csongor és Tünde című darabja, erre keresi a választ Vidnyánszky Attila is, aki a Nemzeti Színházban megrendezte. Előtte már sokan próbálkoztak vele és jobbára fél megoldással tudtak szolgálni. A Nemzeti korábbi két produkciója se jutott túl messzire. Valló Péter pedig még a nagy színpadra is felültette a nézőket a testközeli élmény reményében, mégsem hozott létre jó, sikeres előadást. Ahogy az Alföldi Róbert időszakának vége felé Tengely Gábor sem, aki bábokat is használt, és velük több mindent próbált megoldani, de részint nem mozgatták őket megfelelően a nem erre kiképzett színészek, másrészt valós megoldást a mű nem kellően drámai szituációra amúgy sem jelentettek volna, mert nem váltak tényleg mesei elemekké, ugyanúgy földhöz ragadtak maradtak, mint az emberek.

Volt viszont sokáig műsoron lévő Csongor és Tündéje az Állami Bábszínháznak, Szőnyi Kató rendezésében, Szilágyi Dezső adaptációjában. Ebben a drasztikusan húztak a szövegből, és a látványra helyezték a fő hangsúlyt. A bábok tényleg tudtak lebegni, repülni, eltűnni és a semmiből előbukkanni. Festői volt a látvány, tulajdonképpen megelevenedett festmények hömpölyögtek át egymásba, és ezek a sajátos, mozgó élőképek költőiséget, filozófiát is hordoztak magukban, így bizonyos tekintetben pótolták a kimaradt szövegrészeket.

Érezhetően hasonlót akart Vidnyánszky is, akitől egyáltalán nem áll távol a grandiózus látvány. Jó partnerre talált Nagy Viktória díszlet- és jelmeztervezőben. Felépített egy magasba törő spirálszerkezetet, ami a világmindenséget jelképezi. Forgatható, remekül világítható, önmagában is különböző hangulatok kifejezésére alkalmas. Az aljában tanyázhat Mirigy, a földhöz tapadt boszorkány, ott rakoncátlankodhatnak a nyughatatlan ördögfiak is, a tetejében lehet tündérhon.

Mirigy, Nagy Mari alakításában, központi figurává, főszereplővé válik. Ő mozgatja a láthatatlan szálakat, nagy energiákkal gonoszkodik. Lényegében játszik. Ha úgy tetszik, az emberiséggel, amelyik azért nem ritkán úgy táncol, ahogy ő fütyül. Humorosabban, sőt mókásabban szokták felfogni ezt a szerepet, most olykor egyenesen démoni. A leginkább filozofikus tartalmú szerepet, az Éjt, Vidnyánszky kihúzta. Helyette ott vannak az éjszakai képek, temérdek csillaggal, rejtélyességgel, kiismerhetetlenséggel.

Az első részben még nem dominál eléggé a látvány. Így előjönnek a típushibák, hogy például éppen Csongor és Tünde nem elég érdekes szerepek, bánatból szőtten egysíkúak, nem érződik az a nagy szerelmi lángolás, mint Rómeó és Júlia esetében; viszonylag komótosan belesápítoznak a világba. Bármennyire is próbál ez ellen tenni Fehér Tibor és Ács Eszter, hogy aztán azért csak eljátsszák, hogy két fiatal holtodiglan holtomiglan egymásnak teremtetett. Szűcs Nelli Ilmaként, illetve Szarvas József Balgaként kellően tenyeres-talpasan-bumfordiak. Olt Tamás, Rácz József, Bakos-Kiss Gábor ördögökként rosszcsontoskodnak, ahogy kell. Tóth Auguszta kívánatos Ledér. Az Ivaskovics Viktor által megformált Kalmár, a Rubold Ödön alakította Fejedelem és a Blaskó Péter játszotta Tudós triumvirátusából az utóbbi emelkedik ki. Blaskó megmutat egy pokolian csalódott embert, aki szűklátókörűen azt hitte, hogy tudományán és rajta múlhat a világ sora, de most már látja, hogy megy az a maga útján és nem feltétlenül jó irányba.

Vidnyánszky az első részben kissé üres, de aztán érzésekkel is feltöltődő, a látvány által közlendőt is hordozó, olykor kimondottan szép előadást rendezett.

Szerző

Emberek maradunk az új embertelenségben?

Publikálás dátuma
2016.03.26. 08:07
Hanti Vilmos: civilek, civil szervezetek, több ellenzéki párt mutatott példát emberségből FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

„A valóság, mint megrepedt cserép, nem tart már formát, és csak arra vár, hogy szétdobhassa rossz szilánkjait” – írta 1944-ben Radnóti Miklós néhány nappal Magyarország náci német megszállása után. Mi, utódok, akár szerencsések is lehetnénk, hiszen tudhatjuk, mennyi borzalom következett később, de sajnos nagyon sokan mégsem okulunk múltunkból.

A diktatúra kapujában

Három éve a washingtoni kongresszus épületében felszólalhattam egy civil konferencián, ahol többek között elmondtam: úgy tűnik, a magyar társadalom összetartó ereje nem elég ahhoz, hogy megakadályozza az átfordulást az autoritárius politikai rendszerbe. Az erősebb diktatúra bevezetésének még nincs meg a társadalmi elfogadottsága, de az egymással versengő politikai értékek helyett mind több emberben válik egyre természetesebbé az uralkodó véleményhez való elvtelen igazodás. A megfélemlített, megvásárolt sajtóban mindinkább erősödik a kormányzati akaratot is túlteljesítő öncenzúrázás. A polgári demokrácia hívei nem ismerik el sajátjukként a kialakuló tekintélyelvű rendszert. Ebben a szorító helyzetben össze kell fogniuk egymással a politikai bal- és jobboldalhoz tartozó demokrata értelmiségnek, hogy közösen megfelelhessenek társadalmi felelősségüknek és figyelmeztethessenek az erősödő demokrácia-deficitre.

Arról is beszéltem akkor, hogy a magyar rezsim önmagát „nemzeti oldalnak” nevezve kisajátítja a nemzeti gondolatot, miközben nacionalista politikát folytat. Retorikájában antikapitalistának látszó kifejezéseket használ, miközben semmibe veszi a szegénységben élők millióit. Ez a hangvétel nem áll messze a második világháborút megelőző nemzeti szocialista, fasiszta eszmeiségtől. Magyarország a diktatúra, a náci diktatúra kapujában áll. Közös felelősségünk, hogy ne lépjünk be azon a kapun!

Ma, három évvel később, már ki kell jelentenünk: a korábbi jogállam, annak valamennyi intézménye szinte teljesen kiüresedett, a hatalom maga alá gyűrte a korábbi demokratikus jogállami pilléreket. Magyarország már-már belépett a diktatúra kapuján.

Jó lesz nekünk - üzenik

Mi antifasiszták régóta hangsúlyozzuk: a totálissá vált fasizmust (s tekintsük ezt a szót gyűjtőfogalomnak) csak katonailag győztük le ’45-ben. Eszméje újból és újból megjelenik a különböző társadalmakban, az adott viszonyokhoz igazodva más és más formában. Napjainkban a legtöbb ország vezetése igyekszik fellépni a fasizmus embertelen eszméje ellen. Magyarországon is ezt kellene tennie, ehelyett azt látjuk, hogy a mai kormány a szélsőjobb kottájából játszik. Ha folyamatosan a szélsőjobb programja valósul meg, az ebből származó gondolatok elöntik az országot, észrevétlenül mételyezik lelkünket. S tudjuk, a gondolatok után a tettek következnek.

Néhány éve jártam az ausztriai Hartheimben, ahol a becslések szerint 30 ezer embert öltek meg a náci eutanáziaprogram keretében. Az áldozatok koncentrációs táborok foglyai voltak, sokan betegek és fogyatékosok. A békés kis településen a totális diktatúrát szolgáló náci kormányzati média elhitette a lakosság nagy részével, hogy akiket odavittek elpusztítani, azoknak úgy lesz jó.

Itt Magyarországon is elhitetik velünk – szerencsére még nem élet-halál kérdésben –, miközben a szabad, tiszta választás, a szabad, tiszta népszavazás lehetősége nem biztosított, hogy akkor lesz jó világ, ha állami ellenőrzés alá vonják a médiát, ha felszámolják az önkormányzatokat, ha államosítják az iskolákat és a kórházakat, ha központosítják a közösségi közlekedést, a turizmust és mindent, amit csak lehet, miközben a közpénz felhasználását eltitkolják a polgárok elől, Tudjuk, a diktatúra velejárója a túlzott központosítás. Ebből nem kérünk! Akkor lehetünk igazán boldogok, ha szabadon kibontakozhatnak emberi képességeink, s az élet naposabb oldalára kerültek segítik a többieket.

Régóta mondjuk: a rasszizmus a fasizmus előszobája. Az elmúlt évben a menekültügy kezelésében a magyar kormány hatalma megtartására sok magyar ember lelkében több évtizedre elültette a gyűlölködést, s ennek káros következményeit unokáink is érezni fogják. Tudjuk, hogy a menekültek, a bevándorlók ügye minél hamarabbi, átfogó, érdemi, elsősorban transz-atlanti kezelést sürget. A tehetetlenség, a cselekvőképtelenség a szélsőjobb malmára hajtja a vizet. Közös európai fellépésre volna szükség. Eközben a magyar kormány terroristának bélyegezte a szerencsétlen embereket, így az ellentéteket végzetesen kiélezte. Magyarországon 2016-ban a kormány számottevő menekült nélkül is képes volt kihirdetni a migrációs válsághelyzetet. Mindnyájan tudjuk, a terrorveszélyre hivatkozás az emberekben félelmet kelt, a félelemben élő ember pedig visszahúzódik, képes akár önként lemondani a szabadságjogairól. Intésül hadd mondjam el itt is: 1933-ban a német parlamenti képviselők kétharmada elfogadta a felhatalmazási törvényt, amivel átadták hatalmukat Hitler kormányának, amely megígérte, mindenről tájékoztatni fogja a parlamentet. Így törvényes úton szüntették meg az alkotmányt és vezették be a náci diktatúrát.

Példa emberségből

A menekültek tavalyi megjelenése vízválasztó volt életünkben. Kiderült, ki maradt ember az újabb kori embertelenségben: a Magyarországra érkezett menekülteket több tízezer honfitársunk segítette. Közvetlenül élelemmel, ruhával, szállással látták el őket, gyógyítottak, gyógyszereket adtak, de azok is közéjük tartoztak, akik gyűjtötték, küldték a csomagokat, akik hírt adtak az eseményekről, akik bármilyen támogató akciót szerveztek.

Civilek, civil szervezetek, több ellenzéki párt mutatott példát emberségből. De meg kell említenünk azokat a katolikus és nem katolikus egyháziakat is, akik Ferenc pápa szellemében megnyitották intézményeiket. Így tett a Radnóti-díjas Pannonhalmi Apátság is. Sok megható történetet hallottam a szívből jövő segítségről, magam is átéltem néhány találkozást a Keleti-pályaudvarnál. Úgy vélem, ezzel mindnyájan nemesebbekké váltunk.

Idén 16. alkalommal adtuk át a MEASZ Radnóti Miklós Antirasszista Díját, ismét tudatosíthattuk magunkban: mi is, mindnyájan, hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy csökkenjen hazánkban a gyűlölet és végre békességben tudjunk élni egymással. Ez a Radnóti-díj üzenete.

*

(A 16. Radnóti-díj átadási ünnepségen elhangzott beszéd szerkesztett változata)

Szerző

Agárdi Péter 70 éves

A magyar szellemi életnek az a szereplője, akit az Agárdi Péter név jelöl, a közeli napokban ünnepli 70. születésnapját. Nehezen definiálható ki is ő valójában. Irodalomtörténész? Kultúrakutató? Ex-politikus? Alighanem mindegyik, de ezen felül más, több is.

Ő maga egyszer azt mondta nekem, önmagáról szólva, hogy „népművelő”. Az önmeghatározás meglepett, de lehet benne valami. Egész pályája szerepek között mozgott, folyamatos határátlépésben, és sokféle, de mindig teljes intenzitással végzett munkájának közös nevezője valamiképpen a magyar kultúra szolgálata volt. Dolgozott az Irodalomtudományi Intézetben, a rádióban (két periódusban is, a második alkalommal alelnökként), szemléző folyóiratot szerkesztett, részt vett – horribile dictu! – a kulturális politika irányításában, majd, a rendszerváltás után rövid időre egy könyvkereskedelmi cég beosztott alkalmazottja lett, majd archívumi tudományos munkatárs, végül – pedagógiai hajlamainak is engedve – a pécsi egyetem professzora.

Írásai, amelyek elvileg közelebb vihetnének pontos definiálásához, maguk is sokfélék. Irodalomtörténeti tanulmányok és irodalmi kritikák éppúgy vannak köztük, mint művelődéstörténetiek, de írt publicisztikát is, hatalomban és hatalmon kívül, a margón is. Folyamatosan önmaga korlátait feszegette, nem engedte beskatulyázni magát. Érdeklődése és tájékozottsága széleskörű, egyetlen, mégoly tágas diszciplínába sem szorítható bele.

Ez hiba vagy erény? – alighanem nézőpont kérdése. Ha valamely szakterület specialistája kívánt volna lenni, ez hibának számítana. Pályája ismeretében azt kell mondanunk: a folyamatos határátlépés nála nemcsak természetes, de alighanem éppen igazi szellemi alkatának szükségképpeni kifejeződése. Minden jel szerint ugyanis érdeklődésének és felkészültségének - mi több: a világra való reagálási módjának - leginkább testhez álló terepe a kultúrpolitika, szabatosabban szólva a kultúra feltételeinek gyakorlati alakítása. Írásban, szóban és adminisztráló, pragmatikus szervezőmunkában egyaránt. S ha e területen nem is futhatta ki magát, emiatt a legnagyobb vesztes nem ő, akiből (bár minden kvalitása meglett volna hozzá) végül is nem lett kulturális miniszter. A magyar kultúra nem tudott élni azzal a lehetőséggel, amely Agárdi Péterben öltött testet.

Agárdi Péter nemcsak széleskörűen tájékozott szakember, aki több szakterületen is magas szintű teljesítményre képes, hanem ennél több is. A kultúra egészére reflektáló gyakorlati ember. Az emberi önemancipáció föltétlen híve, szocialista, a szó igazi, mélyebb értelmében, de nem záródik be önköreibe. Nem csak saját preferenciái logikáját követi, a másféle törekvésekben is felfedezi a valódi teljesítményt, amely előrébb visz, elfogadja azokat, anélkül, hogy alapelveit föladná. Elvhű, de nem doktriner.

Ez a mi körülményeink között tiszteletre méltó erény. A magyar társadalomfejlődés alapvetően ütközésekre építő, ahol mindig minden összetorlódik, „rendhagyó” szerkezetet vesz föl. Itt a dogmakövető gyakorlat, legyen bármilyen színezetű, életveszélyes. Itt csak a szó jó értelmében vett pragmatizmus az egyedüli célravezető, az olyan pragmatizmus persze, amely a nagy célt, az ember önemancipációját semmiféle „gyakorlatiasság” oltárán nem áldozza föl, de képes a saját lába elé nézni. Agárdi Péter ilyen ember, rendhagyó, de számunkra elengedhetetlenül fontos kvalitások birtokosa.

Egyik legfontosabb (vagy legalábbis szakmailag leginkább akceptált) könyvét, Fejtő Ferenc-monográfiáját „pártközpontos” munkatársként írta. Van ebben valami szimbolikus. Valóságtisztelet, önkorrekció és kvalitásérzék együtt jelenik meg benne, s ez, sajnos, ma sem általános, sőt mondhatnánk úgy is, meglehetősen ritka erény.

Hogy Agárdiból mindennek ellenére nem lett az a kultúrpolitikus, aki kedvezőbb körülmények között lehetett volna, nem meglepő. Élete hetven éve jórészt a magyar történelem – a mi történelmünk – nagy, kontraszelektáló törései között zajlott, s ezek a törések nem utolsó sorban éppen abban mutatják meg romboló és dezintegráló erejüket, hogy nem engedik meg az embereknek, hogy az igazi helyükre kerüljenek, s ott fejtsék ki aktivitásukat.

Számomra azonban ő a magyar kultúra virtuális minisztere marad, s ezen az sem változtat, hogy tudom, esélye sem volt e szerep realizálására.

Szerző