Gyönyörű, költői, filozofikus mélységekkel teli, alig játszható szövegáradat, vagy jól megeleveníthető, élvezetessé váló dráma Vörösmarty Csongor és Tünde című darabja, erre keresi a választ Vidnyánszky Attila is, aki a Nemzeti Színházban megrendezte. Előtte már sokan próbálkoztak vele és jobbára fél megoldással tudtak szolgálni. A Nemzeti korábbi két produkciója se jutott túl messzire. Valló Péter pedig még a nagy színpadra is felültette a nézőket a testközeli élmény reményében, mégsem hozott létre jó, sikeres előadást. Ahogy az Alföldi Róbert időszakának vége felé Tengely Gábor sem, aki bábokat is használt, és velük több mindent próbált megoldani, de részint nem mozgatták őket megfelelően a nem erre kiképzett színészek, másrészt valós megoldást a mű nem kellően drámai szituációra amúgy sem jelentettek volna, mert nem váltak tényleg mesei elemekké, ugyanúgy földhöz ragadtak maradtak, mint az emberek.
Volt viszont sokáig műsoron lévő Csongor és Tündéje az Állami Bábszínháznak, Szőnyi Kató rendezésében, Szilágyi Dezső adaptációjában. Ebben a drasztikusan húztak a szövegből, és a látványra helyezték a fő hangsúlyt. A bábok tényleg tudtak lebegni, repülni, eltűnni és a semmiből előbukkanni. Festői volt a látvány, tulajdonképpen megelevenedett festmények hömpölyögtek át egymásba, és ezek a sajátos, mozgó élőképek költőiséget, filozófiát is hordoztak magukban, így bizonyos tekintetben pótolták a kimaradt szövegrészeket.
Érezhetően hasonlót akart Vidnyánszky is, akitől egyáltalán nem áll távol a grandiózus látvány. Jó partnerre talált Nagy Viktória díszlet- és jelmeztervezőben. Felépített egy magasba törő spirálszerkezetet, ami a világmindenséget jelképezi. Forgatható, remekül világítható, önmagában is különböző hangulatok kifejezésére alkalmas. Az aljában tanyázhat Mirigy, a földhöz tapadt boszorkány, ott rakoncátlankodhatnak a nyughatatlan ördögfiak is, a tetejében lehet tündérhon.
Mirigy, Nagy Mari alakításában, központi figurává, főszereplővé válik. Ő mozgatja a láthatatlan szálakat, nagy energiákkal gonoszkodik. Lényegében játszik. Ha úgy tetszik, az emberiséggel, amelyik azért nem ritkán úgy táncol, ahogy ő fütyül. Humorosabban, sőt mókásabban szokták felfogni ezt a szerepet, most olykor egyenesen démoni. A leginkább filozofikus tartalmú szerepet, az Éjt, Vidnyánszky kihúzta. Helyette ott vannak az éjszakai képek, temérdek csillaggal, rejtélyességgel, kiismerhetetlenséggel.
Az első részben még nem dominál eléggé a látvány. Így előjönnek a típushibák, hogy például éppen Csongor és Tünde nem elég érdekes szerepek, bánatból szőtten egysíkúak, nem érződik az a nagy szerelmi lángolás, mint Rómeó és Júlia esetében; viszonylag komótosan belesápítoznak a világba. Bármennyire is próbál ez ellen tenni Fehér Tibor és Ács Eszter, hogy aztán azért csak eljátsszák, hogy két fiatal holtodiglan holtomiglan egymásnak teremtetett. Szűcs Nelli Ilmaként, illetve Szarvas József Balgaként kellően tenyeres-talpasan-bumfordiak. Olt Tamás, Rácz József, Bakos-Kiss Gábor ördögökként rosszcsontoskodnak, ahogy kell. Tóth Auguszta kívánatos Ledér. Az Ivaskovics Viktor által megformált Kalmár, a Rubold Ödön alakította Fejedelem és a Blaskó Péter játszotta Tudós triumvirátusából az utóbbi emelkedik ki. Blaskó megmutat egy pokolian csalódott embert, aki szűklátókörűen azt hitte, hogy tudományán és rajta múlhat a világ sora, de most már látja, hogy megy az a maga útján és nem feltétlenül jó irányba.
Vidnyánszky az első részben kissé üres, de aztán érzésekkel is feltöltődő, a látvány által közlendőt is hordozó, olykor kimondottan szép előadást rendezett.
