Ahol az '56-osok emlékműve áll, valójában nem is tér. Inkább hosszan elnyúló sáv a Dózsa György út aszfaltja és a Városliget fakuló zöldje között. Vannak világhíres terek, és olyanok is, melyeknek a neve sem állandó. Ez a városligeti ilyen. Sétálók beszélgetnek: "Kisiskolás voltam, a közeli fasorban laktunk. A szemközti járdáig jöttünk a szüleimmel. Láttam az irdatlan magas szobrot. Szüleim szorosan fogták a kezem, éreztük, hogy valami készül." - így az egyik. "Én egy lánnyal keveredtem ide - mondja a másik. - . Már sokan voltak, és még jöttek, egyre jöttek. Az egyik tetőről egy reflektor vakító fehér fénye fókuszált a Sztálin szoborra.Tucatnyi ember s néhány teherautó mozgott körülötte. Drótkötél száron próbálták lehúzatni talapzatáról. De nem mozdult. Többszöri próbálkozás után abba is hagyták. Az emberek laza csoportokban ácsorogtak. Várták, mi lesz. Bizonytalanul, bizalmatlanul nézegették egymást, s ki-kinéztek a tömegen túlra is, a sötétbe: vajon jön-e a hatalom?
De nem jött. S ahogy telt-múlt az idő, lassacskán felfogtuk: azért nem jön, mert most mi vagyunk a hatalom. Helyette a hozzáértők jöttek, hozták a szükséges eszközöket és kékesen izzó, szúró lánggal elvágták a szobrot a térde alatt. Rendes szakmunka volt. A bronz-bálvány nehezen mozdult, azután, mint lassított felvételen, a térre borult. A sűrű, nehéz csöndben valaki beszólt: "Vigyázz, Joszip, üres a medence!". Derült a tér. S az akkortól már "Csizma-téren" késő este lett. Teherautók húztak át a Dózsa György úton, rajtuk zászlót lengető emberek, akik azt harsogták:“A Rádiónál lövik az egyetemistákat!“ S ekkor szétoszlott a tömeg. " A beszélgetők elköszönnek, mennek védeni a fákat. A tér fölött a bágyadt nap birkózik a felhőkkel. Fénye hol deríti, hol árnyékolja az emlékmű kemény élét. Mögötte megfáradva, rozsdától rőten, még ott sorakozik a fémoszlopokba öntött sokaság. Egy profi fotós és segítője állványos kamerával dolgozik. Állókép készül.