Valamikor a „múlt század” hatvanas éveinek végén Algériában jártam egy sportegyesület színeiben. A látogatás végén néhányunkat az ottani klub Párizsban tanult elnöke - aki mellesleg a Sorbonne-on végzett korábbi évfolyamtársnőjét vette feleségül -, meghívott a lakására. Teázgattunk, beszélgettünk, a csinos fiatalasszony a szoba sarkába húzódva csendesen gitározott. Minden nagyon kellemes volt, míg a csapatunk vezetője meg nem dicsérte a háziasszony gitártudását. Ez vendéglátónk szemében mérhetetlen bunkóságnak számított, ott és akkor véget ért a szívélyes vendéglátás. Egy életre megtanultam, hogy az idegen kultúrájú népek szokásait – akár tetszenek azok nekünk, akár nem –, illik tiszteletben tartani.
Nem biztos, hogy a keresztény-zsidó kultúrkör családfelfogását nekünk kellene számon kérni az iszlám világon; aligha nekünk kellene kikövetelnünk a nők egyenjogúsítását; nem gondolom, hogy az európai-amerikai demokrácia-felfogást kellene megkövetelni egyes arab vezetőktől, amikor nálunk is éppen az illiberalitás felé tendál az orbáni demokrácia. Nem biztos, hogy ezeket az „európai elveket” tűzzel-vassal kellene terjesztenünk a Közel-Keleten, mint ahogyan azt a középkorban tették a keresztes lovagok. Tekintettel kellene lennünk a síiták és a szunniták érzékenységére egyaránt.
Hatás – ellenhatás, ahogyan a fizika tanítja. Mi pedig csodálkozunk, hogy a szíriai háború nyomán az Európában nevelkedett, de a társadalomtól elidegenedett, utcai erőszakon felnőtt arab fiatalok lettek a szélsőséges iszlám exportált „harcosai”. Ők próbálnak zavart kelteni az európai társadalmakban; kilátástalan gettóéletüket nem sajnálva ők erősítenek magukra robbanó övet, ragadnak gépkarabélyt, az Iszlám Állam biztatására ott okoznak nekünk sebeket, ahol az a legjobban fáj. Amíg mi középkori eszméikkel hadakozunk, addig ők hétköznapjaink békéjét, biztonságérzetünket rombolják. Fenyegetnek, ellenőrizhetetlen nyilatkozatokkal riogatnak, okkal-ok nélkül igyekeznek pánikot kelteni Európában.
A nyugat-európai mecsetekben elégedetlenséget szító imámok pontosan tudhatják, akkor lehetne jogalapjuk az iszlám tradíciónak elfogadtatására, ha ők is arra biztatnák híveiket, kövessék ugyan Mohamed tanításait a lakás falai között, őrizzék akár az ezeréves hagyományokat is, de kilépve a hétköznapok világába alkalmazkodniuk kell Európa szokásaihoz. A nyugati féltekén lelkiismerete szerint gyakorolhatja mindenki a vallását, de ahogyan a keresztyéneknek a templomaik, a zsidóknak a zsinagógáik, úgy a muszlimoknak a mecseteik falai közé kellene visszaszorítaniuk a hitéletet.
Nem véletlenül keltett Németországban és Franciaországban egyaránt heves vitákat a nők fejkendő viselete a munkahelyeken, az iskolákban. Amit az elkülönülés, a női jogok csorbításaként értelmezték, akik a tiltását szorgalmazták. Azt akarták, hogy akik a világnak ezen a fertályán élnek, kénytelenek legyenek elfogadni a nők közéleti egyenjogúságát, a világi bíráskodás törvényeit. Általában az európai népek törvényeit.
Meg kell ezt érteniük a belga és a francia gettókban felnevelkedett, "börtöniskolákba" járt, radikális fiataloknak, és azoknak a százezreknek is, akik a háború elöl menekülve új hazát keresve csak most érkeztek közénk. Ha erre képtelenek, aligha fogják megtalálni a helyüket Európa demokratikus országaiban.
