Előfizetés

In memoriam Kertész Imre

Publikálás dátuma
2016.03.31. 20:30

Életének 87. évében elhunyt Kertész Imre Kossuth-díjas író, hazánk egyetlen Nobel-díjas szerzője. A világhírű szerzőt csütörtökön hajnali 4 órakor budapesti otthonában érte a halál. Kertész évtizedek óta hosszas betegségben szenvedett, de súlyos fájdalmai ellenére – az utolsó időkben is – több ízben megjelent a nyilvánosság előtt. 
Egy sors beteljesült - Kavics Kertész Imre sírjára

Kertész Imre 1945-ben halt meg először, jelen elhunyta egy kölcsönbe kapott élet befejezése volt. Aznap hiányzott az iskolából, amikor elvitték. Így kezdődik a Sorstalanság, a múlt század példázatos regénye, melyet Heller Ágnes a Holokauszt egyetlen méltó ábrázolásának nevezett.

Auschwitzot ugyanis nem lehetett túlélni – ezt éppen a túlélés nagy műve bizonyítja. Hiszen a könyv a hazatérést is megfogalmazza. A visszatérő egyik első élménye a Holokauszt-tagadóval történő találkozás volt. A makacs kételkedő azt firtatja, hogy járt-e az elbeszélő a gázkamrákban. Akkor nem lennék itt, feleli a túlélő. Tehát nem járt benne, nem látta.

Kertész Imre, a túlélő, azzal szembesült, hogy a megtörtént szörnyűségek valóságában kételkedtek, az európai kulturális tudat a második világháború után feledni, vagy félre- magyarázni igyekezett a történteket.

Kertész életműve a feledés elleni tiltakozás. Érvelése méltóságteljes. Távolról a népirtás részben csak egyik epizódja a fel feltörő barbárságnak, másfelől történelmi kisiklás, mely nem magyarázható előzményeiből, így tanulsága is alig lehetséges. Kertész Imre, személyes tapasztalatait kitágítva nemcsak az egykori deportált, a fogoly szemszögéből vizsgálta az „eseményt”. Nagy tanulmányának már a címében is érzékeltette, milyen tág keretben fogta fel a húszadik század botrányát.

„A holokauszt, mint kultúra”, adta egyik előadása címéül, ironikusan és kétségbeesve. Segített-e a kultúra a koncentrációs táborok világában a túléléshez? Jean Améryre hivatkozva Kertész bizonyítja, hogy nem. Ennek a példázatnak a nyomán Kertész a genocídiumban, a népirtásban a reneszánsz óta kibontakozott humanista európai kultúra válságát és csődjét pillantotta meg. Az európai zsidóság többségének megsemmisítésével a kulturális folyamatosság megszakadt. Thomas Mann, a nagy német író azt mondta a világégés után, hogy zsidók nélkül Európát elképzelni se tudja, mert az már nem Európa.

Kertész kegyelmesebb volt. A megváltozott Európa létformáit vizsgálta, poszt-traumatikus állapotában. Elsőnek fedezte fel ez a férfikoráig mellőzött és partra-szorított író, hogy a feledés gonosz eszköze a diktatórikus államok veszteségeinek méricskélése. A Gulag és Auschwitz összehasonlítása csak az ellenfél arcának elmosására szolgál. Nincs olyan, hogy totalitárius uralmak. Más volt az egyik és gyökeresen különböző a másik. Kertész egy kommunista diktatúrában dolgozta fel Auschwitzot, s arra döbbent rá, hogy éppen a diktatúra érdeke Auschwitz feledése.

Korábban is megdöbbentem azon, milyen páratlan érzékenységgel fedezte fel író-sorstársait Kertész Imre. Példaképe az osztrák származású, belga ellenállóként a koncentrációs táborokba került Jean Améry volt. Ez az életében gyakran félreértett szerző legjobb művében a kínzásról írt, arról a megaláztatásról, amelyben része volt. A sajgó sebek sohasem gyógyultak.

Améry emberöltőig nem tette be lábát Ausztria földjére. Csak egyetlen egyszer. Amikor ott, azon a földön öngyilkos lett.

Kertész jól ismerte a „Halálfúga” költője, Paul Celan sorsát. Akárcsak Tadeusz Borowskiét. Mindketten részesülhettek a kommunisták és a fasiszták elnyomásában. Az egykori osztrák-magyar Monarchia bukovinai városában született Celan később Párizsban lett öngyilkos. Borowski – (a Hölgyeim és Uraim, parancsoljanak a gázkamrába fáradni írója) huszonnyolcévesen végzett magával Varsóban.

Az se élte túl a holokausztot, aki túlélte.

Itt merül fel a túlélők viszonya a hazához, (otthonhoz, születési helyhez). És a haza viszonya a túlélőkhöz. Magyarországon éppen úgy, mint Lengyelországban nem egy helyen pogromokban gyilkoltak meg „hazatérő” zsidókat. Holokauszttagadásért Kertész halála előtti napon ítélték el a Jobbik egyik képviselőjét. Kertész átélte, hogy Nobel-díjának elnyerésekor Imre Kertészként emlegették Budapesten. A népirtást magyarázó eszméjét, a Sorstalanság gondolatát tudatos blaszfémiaként a Sorsok Házában próbálták meghamisítani.

A kis Köves Gyurit elfogják, de ő rámosolyog a rendőrre, majd a csendőrre, akik foglyul ejtik. Ez a mosoly lehervadt a háború utánra, s ez nem számon kérhető. Kertészt továbbra sem kényeztette el a sorsa. Rövid úton kirúgott újságíró, operett- társ-szerző, a fordítás gályapadjára ültetett irodalmi szegénylegény. A Sorstalanság kéziratát visszautasították, fektették, az irodalmi köztudatba Spiró György nagyvonalúsága juttatta be.

Logikus: ha a csendőr, aki végül a vagonba juttatta, magyar volt, akkor ő nehezen lehetett az. Van azonban egy Illyés Gyulától származó fogalom: Haza a magasban. Nem a valóságos, földrajzi haza, hanem annak égi mása, esszenciája: a nyelv.

A Nobel-díjas Kertész elsőbben mindenütt magyar a világban, legfeljebb a magyarok között volt Imre Kertész. A kortárs világirodalomnak ez a jelese, ha úgy tetszik, be volt zárva a magyar nyelvbe, annak lelkével foglalkozott egy életen át, annak leheletével lélegzett, azt finomította, amíg élt. Így kevesebb magyarja volt a világnak. Améry franciául írta cikkeit, Celan németül a verseit, a félig magyar Elie Wiesel jiddisül a nagyregényét. Kertész Imre, Nietzsche és Wittgenstein fordítója rabja volt Arany János nyelvének, s ezzel a bilinccsel birkózva szabadított fel termékeny szellemi energiákat valamennyiünk számára.

Ezen a nyelven küzdött egy életen át a halál angyalával. Aki a lét értelmét olyan elszántsággal kutatta, mint Kertész Imre, az az elmúlással közeli rokonságba kerül. Haldoklása idején jelent meg A néző, újabb naplójegyzeteinek sora, s ezekben állított halhatatlan emléket első feleségének, miközben gyengéd szeretettel rajzolta meg friss özvegyének, Magdának megejtő profilját. Auschwitzról éppen ő panaszolta, hogy milyen gyötrő volt benne az unalom. Írta ezt olyan valaki, akinek gyanakvással fogadott életműve csupa feltáratlan izgalom és mélység.

Améry jegyezte meg, hogy neki a Tóra és a Talmud helyett a legfontosabb ima a karjára tetovált szám.

Az, hogy az ember ne csak egy szám legyen, hanem sors, köszönjük ezt az óhajt, édes Imrénk.

Ungvári Tamás

Kiállításokkal tiszteleg Bartók előtt a Zenetudományi Intézet

Publikálás dátuma
2016.03.31. 19:17
Fotó: Keystone-France / Getty Images
A zongorázó Bartók és a Bartók és kortársai című, a zeneszerző születésének 135. évfordulójára rendezett kiállítások ma nyíltak meg az MTA BTK Zenetudományi Intézetben. Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke kiemelte: a magyar és az egyetemes zenetörténet egyik legsokoldalúbb alkotója előtt egyszerre két, az életművet más-más nézőpontból bemutató kiállítás tiszteleg, melyekből a zenetudományos háttér mellett kortörténet, zenetörténet és egy emberi sors rajzolódik ki.
Bartók Bála 1903-ban

Bartók Bála 1903-ban

Színekre hangolva - Pazar kiállítás az iparművészetiben

Publikálás dátuma
2016.03.31. 18:23
19. századi francia talpas dísztál - MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
A kiállítás három termének anyaga három szín: a zöld, a kék és a vörös köré szerveződik, oly módon, hogy az adott szín dominánsan jelenik meg az egyes termekben bemutatott műtárgyakon - olvasható az Iparművészeti Múzeum honlapján. 
A gyönyörű épületet Lechner Ödönnek köszönhetik a budapestiek - Fotó: Iparművészeti Múzeum/Facebook

A gyönyörű épületet Lechner Ödönnek köszönhetik a budapestiek - Fotó: Iparművészeti Múzeum/Facebook

 

A tárgyak színek szerinti rendszerezésével a célunk az, hogy új összefüggések mentén mutassuk be az Iparművészeti Múzeum gazdag és sokszínű gyűjteményét, épp ezért a tárlat kizárólag a múzeum saját anyagára épül. A szín, mint formai kritérium alapján került egymás mellé régi és modern, szakrális és profán, ünnepi és hétköznapi, ezáltal a műtárgyak jelentésének és értelmezésének új aspektusai tárulnak fel. A szín az iparművészeti tárgyak megjelenésének mindenkor az egyik legmeghatározóbb eleme: bizonyos esetekben szimbolikus jelentőséggel bír, máskor csupán gyártástechnikai vagy esztétikai okokból választották. Az Iparművészeti Múzeumban őrzött műtárgyakon leggyakrabban a kék, a zöld és a vörös árnyalatai fordulnak elő, de történetesen épp ezek az alapszínei a fényerő összeadásán alapuló un. additív színkeverésnek, s így valamennyi digitális képmegjelenítő eszköznek is. A válogatás – amelyben egyaránt akadnak jól ismert főművek és eddig soha be nem mutatott darabok – az iparművészet valamennyi műfaját átfogva sajátos metszetét adja a múzeum gyűjteményének. 

Meisseni porcelánok és egy 18. századi, magyarországi női díszruha

Meisseni porcelánok és egy 18. századi, magyarországi női díszruha

 

A kiállítás április 1-jén nyílik és szeptember 4-én zár.