Reszketeg, tolókocsiban ülő aggastyánt alakított néhány évvel ezelőtt, Spiró György Príma környék című darabjában, ami egy olyan idősek otthonában játszódik, ahol haszonszerzés érdekében, stikában, elteszik az öregeket láb alól. Végül már elég nyíltan csinálják ezt, farkasvakságban kell ahhoz szenvedni, hogy a hozzátartozók ne lássák, mégsem veszik észre, mert ez az intézet persze az ország metaforája, ahol ugyancsak elég nyíltan történik sok borzalom, még sincs következménye. A Keres játszotta öregúrral zárult a produkció, aki miközben viszik a halálba, összeaszottan is minden energiáját bedobva, üvölt, ahogy csak a torkán kifér, holtsápadtan, tolókocsiban tovább taszajtva, ereje fogytán, még igyekszik hathatós vészjeleket leadni, és látszik rajta a szörnyű rémület, amikor tapasztalnia kell, hogy mindez hiába. Villanásnyi volt ez a jelenet, de emlékezni kell rá, mert Keres, aki temérdek epizódfigurát megformált, röpke időbe is be tudta sűríteni a másokért való aggódást, halálfélelmet, és azt az érzést, hogy tán ez az utolsó esély, de most éppen ez is elveszett, az ő pusztulását sokaké követi majd.
Jellegzetes, kissé „reszelős”, de messzire vivő, mély orgánuma, magas, sovány testalkata, erős intellektusa, mellyel időnként hajlamos volt arra, hogy túlagyalja a dolgokat, főleg karakter szerepek megformálására predesztinálta. No meg direktorságra, ezzel színházon belül lehet lenni, de azért némileg a színpadon kívül. Jellemző és rendhagyó módon, néhány a Nemzetiben töltött esztendő után, már a szolnoki teátrumot igazgatta meglepően fiatalon, majd játszott különböző helyeken, és elég hamar a Thália igazgatói székében kötött ki. Hogy aztán valójában azt a színházat ki vezette, az már más kérdés. Egyszer beszélgettem vele erről. Az volt a válasza, hogy nálunk akkoriban nem volt olyan színház, mint nyugaton, vagy akár a Szovjetunióban, amit egyetlen rendező határozott meg. Ők ilyet akartak csinálni Kazimir Károllyal, ezért evidens volt, hogy művészeti kérdésekben az ő szava a döntő, ilyen értelemben untermann volt. Azt hiszem, nem szeretett sokat kockáztatni, bár éppen az ő igazgatása alatt bemutattak akkoriban nálunk éppen hogy csak megtűrt szerzőket, Beckettet, Eörsit, Csurkát, Görgeyt.
De egy idő után csak elege lett az alárendeltségből, nem minden konfliktus nélkül, odébb szerződött a Nagymező utcában egy-kétszáz méterrel, az Irodalmi Színpadot, a mostani Radnóti Színházat vezetni. Abban a korban, amikor még a színpadi szavalásnak nagy keletje volt, lehetett járni vele az országot, és a költők művein keresztül sok fontos dolog elmondható volt, ami egyébként kevéssé.
Nem állítom, hogy Keresnek olyan forradalmi, gyújtó hangulatú estjei voltak, mint például Mensáros Lászlónak, vagy Latinovits Zoltánnak, rezignáltabb, magába fordulóbb és meggondoltabb volt náluk, de az ő közvetítésével is életre keltek, hatottak a versek, jól és szépen tudta formálni a szavakat, mondatokat, és feszült csendeket is képes volt teremteni.
Amikor már tapasztalnia kellett, hogy jelentősen csökken a pódiumműsorok iránt az érdeklődés, amikor mind ritkábban telt meg erre a nézőtér, felhagyott az igazgatással és kissé megkeseredett. De játszott továbbra is, még az elmúlt években is, a Radnóti Színházban. Akár bejött a deszkákra egy kis inas szerepben, amit máskor kiosztanának tán egy főiskolásra, és néhány nézéssel, szájhúzással, fajsúlyosan érzékeltetni tudta, hogy alaposan megvan a véleménye arról a vircsaftról, ami a darab szerint körülötte történik.
Bár ő elsősorban előadóművésznek tartotta magát, jelentős színész is volt, aki a legutolsó pillanatig, amíg bírta, szokásos erős koncentrációjával, felelősség-tudatával színpadra lépett, odaadóan játszott.
