Kellemetlen mellékzöngék

Tabu témák övezik életünket. Biszku Bélát még el sem temették, de elfogulatlan nekrológot se olvasni, se hallani nem lehetett róla, kivéve néhány gyér hírlapi jegyzetet. Egy tévéhíradó alul futtatott soraiból tudhattuk meg, hogy nem azért hunyta le a szemeit a Mazsihisz kórházában, mert zsidó volt, hanem mert állami intézmény nem akadt, amely vállalta volna a magatehetetlen agg politikus gondozását. Valakinek el kellett mondania ezt, nehogy netán a szélsőjobboldalon fantáziáljanak a vad antiszemiták: nocsak, ez a tömeggyilkossággal vádolt is zsidó volt... De még a mérsékeltebb jobboldalon is lehetnének olyanok, akik talán a szocialistákra, netán utódpártjukra kennék a botrányosan félbeszakadt per ódiumait. Kit is melengettek rejtegetve a keblükön? Ilyen országban élünk.

Maga a lehető legnagyobb nyilvánossággal elkezdett tárgyalás tálalása is „foltos” volt. Egy éppen regnáló politikai hatalom azért ültette látványosan a vádlottak padjára ezt a már se nem élő, se nem halott aggastyánt, hogy agitációs fórumot teremtsen önmagának. Nem teljesen alaptalanul, hiszen az 56-ot követő események minden részlete mostanáig sem tisztázott, okkal élt Biszkuról az a feltételezés, hogy igenis felelős lehetett bizonyos politikai gyilkosságokért. Ne kerteljünk: a Fidesznek és Orbán Viktornak azért volt szüksége erre az ízléstelen mutatványra, mert a közbeszédben van olyan vélemény, hogy bár a mai kormányzat tagadhatatlanul nem követett el politikai gyilkosságokat, mégis: a Kádár korszak vége, látszat puhasága, sok tekintetben különb volt a jelenlegi hatalomnak az ellenzékkel szembeni politikájánál. Ami így torzkép, mégis van benne valami.

Megtehette volna a Fidesz, hogy történészi precizitással fölidézi az 1956-os októbert követő vad megtorlásokat, hajdani ávósok vérengzéseit, de egy már alig mozgó, önmagát vonszoló aggastyánt látványosan meghurcolni - nem volt éppen humánus látvány. Adjanak hálát a sorsnak, hogy végül ítélkezniük nem kellett, az óhatatlanul száguldó idő ezt megtette helyettük.

Ugyanakkor vannak ennek az utólag teljesen tisztázhatatlan ügynek más vonatkozásai is. Híradó részletek elevenítették föl, a Népszava visszatekintése kellő ízléssel szóvá is tette, hogy Biszku Béla még utólag nézve sem volt teljesen ártatlan, sőt. Amikor szóvá tették neki Nagy Imre kivégzését, nemhogy kereste volna a Kádár-vezetés mentegetését, a maga bolsevik „öntudatával” odabiggyesztette: megérdemelte! Vagyis ezt a gyilkosságot - mert az volt, jellegzetes sztálinista megtorlás -, személy szerint is magára vállalta. Akarva, akaratlanul beismerte, hogy Kádárék "rendcsinálása" jellegzetes politikai bűncselekmény volt, nem is szólva a többi, jó szándékú, és igazán meggyőződéses ifjú hazafi tömeges üldözéséről. Az 1956. november 4-ikét követő hónapok, de mondhatnánk akár néhány esztendőt is, a történelem szégyenteljes korszakait idézi föl.

Valójában ezzel nincs vége. Mind gyakrabban kerül szóba, hogy még sokan élnek közöttünk olyanok, akik - igaz, jobbára már visszavonultan, de - még mindig hajdani bűneiket, félrelépéseiket, egykori felelősségüket rejtegetik. A pillanatnyi politikai hatalom igyekszik mintegy „mozgalmat” teremtve, napirenden tartani a problémát. A Fidesz ennek ürügyén megpróbálja azonosítani az ellenzéki szocialista pártot, egyes vezetőit a Kádár-rendszer 60-as-70-es évekbeli politikusaival. Holott egészen más korosztályból származnak az MSZP meghatározó személyiségei. Lehetnek még közöttük egykori KISZ-vezetők, az MSZMP utolsó éveinek politikusai is, de valójában ők már egy másik nemzedékhez tartoznak. Az 1956-os megtorlások idején vagy még nem is éltek, vagy gyermekként nem sok közük lehetett a történtekhez.

Demokraták ők, demokratábbak a "fideszeseknél". Tisztes baloldaliak, a konzervativizmus bírálói, akik a mai korrupt kormányzat fölváltására törekednek. Jobboldali ellenfeleik ennek ellenére sokszor sommásan „bolsizzák” őket, s ahogyan az egyik tévé műsorban a minap rávilágítottak, azért teszik ezt, hogy megpróbálják kozmetikázni az elfogultan vak és nyers jobboldali törekvéseket. Oldani a Jobbikkal való kacérkodást. Még egyes nyugati szociáldemokrata pártokat, néha vezetőiket is igyekeznek szélsőséges radikálisoknak beállítani. Nem emlékszem, ki volt az, aki megfogalmazta: soha nem tudhatjuk, mit hoz a múltunk. Igaz ez a személyes életünkre is, hiszen nem is olyan régen még Orbán Viktor is azzal büszkélkedett, hogy valamikor liberális nézeteket vallott. Mai elszánt illiberálisként aligha vállalja már korábbi önmagát. Miért nem engedi meg ezt politikai ellenfeleinek is?

A közeli napokban, szintén valamelyik tévében - talán, ha csak másodpercekre - fölvillant egy csaknem ismeretlen húsz év körüli fiatalember, aki arról beszélt, hogy szerinte javára válna a közéletnek, ha végre elfogultság nélkül nézhetnénk szembe azzal, mi is történt, hogyan és miért Magyarországon az elmúlt évtizedekben? Nem volt türelmetlen, éppen ellenkezőleg, bizakodó. Bölcsen azt javasolta, várjuk ki azt az időt, amikor majd felnő egy másik nemzedék, amelynek nem lesz érdeke kozmetikázni a történelmet. Akik csakugyan mentesek lesznek minden személyes elfogultságtól. Indulatok nélkül nézhetnek majd szembe azzal, ami valójában történt.

Szerző
Várkonyi Tibor

Béke poraikra!

A Duna mártírjai. Furcsa leírni ökumenikus értelemben ezt a fogalmat, amelyet évtizedek óta fenntartottak a zsidó emberek azoknak a hittársaiknak, akiket Szálasi suhancai pusztán passzióból a Dunába lőttek 1944 decemberében. A lipótvárosi védett házakból a Duna partjára hajtottak férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket. Úgy lövöldöztek a tizenéves csavargók a parton sorsukra váró, levetkőztetett emberekre, mintha a vurstli céllövöldéjében játékmajmot kapnának minden találatért.

Azok az újfasiszták, akik néhány hete még a körülzárt Várból kitörő német csapatok „hősiességét” ünnepelték, aligha gondoltak azokra a budapesti keresztény áldozatokra, akik 1944 novemberében akkor lelték halálukat a jeges folyóban, amikor a Margit híd Pest felőli három nyílásának tartószerkezetét a délutáni csúcsforgalom idején az ő német „hőseik” felrobbantották.

2011-ben a Margit híd felújításakor megtalált emberi csontok között - az előkerült ruhadarabok bizonyítják -, nemcsak a Dunába lőtt zsidók, hanem a hídon elpusztult keresztény járókelők maradványaik is ott lehettek. Vallási vita késleltette sokáig a végtisztességet, mígnem a Mazsihisz Vallási Bírósága tiszteletre méltó döntést hozott. "Kötelességnek" nevezte a zsidó származású elesettekkel együtt helyezni végső nyugalomra a Margit-hídi barbár robbantás keresztény halottainak maradványait is. Így aztán nem kevés huzavona és hitéleti vita után ökumenikus szertartás keretében a második világháború befejezése után több mint 70 évvel, április 15-én közös végtisztességet szolgáltatnak a Duna zsidó és keresztény mártírjainak.

Szerző

Berija szemüvege

Szeressük-e a rosszat, pusztán azért, mert éppen jót tesz?

Volt egy politikus, aki az orosz birodalmak vezetői közül elsőként akart szakítani a hódító-terjeszkedő politikával. Nem fejtette ki ezt a stratégiát semmilyen beszédben, de az intézkedéseiből az tűnik ki, hogy amikor 1953-ban Sztálin halála után néhány hónapig a Szovjetunió egyik első számú ura volt, akkor komolyan fontolgatta, hogy visszaadja a meghódított kelet-európai országok szabadságát. Ki akart vonulni az NDK-ból. Hazaengedte a hadifoglyokat. Leállíttatta a Sztálin által megkezdett úgynevezett orvospert. Számtalan büntetőtábort bezáratott, a Gulág rabjainak nagy részét szabadlábra helyezte. Ő volt az, aki Moszkvába rendelte és ott leváltotta miniszterelnöki tisztségéről Rákosi Mátyást, és Nagy Imrét nevezte ki a helyére, hogy ezzel kezdetét vehesse nálunk is az enyhülés.

Lavrentyij Berijának hívták. Nem szadista kicsapongásai vagy a hidegvérrel, kegyetlenül végrehajtott gyilkosságai okozták vesztét, hanem az, hogy egy ütemmel lassúbb volt ellenfeleinél. Már folyamatban volt az általa szervezett puccsszerű hatalomátvétel, amikor, 1953. június 26-án Georgij Zsukov marsall az SZKP KB plénumán letartóztatta. Mint a birodalom vezetője ment be az ülésterembe, és aztán „kapitalista ügynöknek” bélyegezve, megbilincselve hagyta el azt. Egy lefüggönyözött autóban lopták ki a Kremlből, miközben a helyettese égre-földre kerestette rejtélyesen eltűnt főnökét. 1953. december 23-án végezték ki.

Berija először a rettegett szovjet titkosszolgálat, a CSEKA grúziai vezetője volt. Lehet, hogy kezdeti rémtetteit a cári uralmat gyűlölő forradalmár „érthető”, „elfogadható” gyűlölete motiválta, de 1938-tól már egyértelműen a birodalmi terror mestere. Marsall, miniszterelnök-helyettes, illetve és főképpen az NKVD, illetve későbbi nevén a KGB vezetője. Ha valaki tudta, milyen méretű és milyen hihetetlen pusztítással járó tömeggyilkosság-sorozat zajlik a Szovjetunióban, Berija tudta. Ugyanis ő szervezte, ő hajtatta végre azokat.

Fantáziadús szerzők szerint viszont éppen ezért a világ megszabadítója lehetett volna. Sztálinnal ellentétben, aki túlbecsülte a Szovjetunió teherviselő képességét és a harmadik világháborúra való felkészülés jegyében nem vett tudomást a nép egyre rettenetesebb nyomoráról, Berija érzékelte, hogy a helyzet veszélyes, és változtatni akart ezen. Talán személyes okai is voltak a háttérben. Sztálin időnként lecserélte a saját vezérkarát, rendszerének legmegbízhatóbb, leghűségesebb kiszolgálóit is a halálba küldte, mert paranoiásan nem bízott senkiben. Talán Berija is gyanakodni kezdett, hogy most már esetleg rajta a sor. Mivel független orvosok soha nem vizsgálták meg Sztálin holttestét, nem tudhatni, valóban agyvérzés végzett-e vele, ez egyébként elképzelhető, hiszen a generalisszimusz mérhetetlenül sokat ivott; de lehetséges, hogy valamilyen egyéb szer is szerepet játszott a dologban. Van egy legenda, amelyik újra meg újra felbukkan a különböző visszaemlékezésekben. Eszerint amikor Sztálin testőrei észlelték, hogy a főtitkár már túl hosszú ideje alszik, szóltak Berijának. Ő résnyire kinyitva az ajtót, benézett a szobába, látta, hogy Sztálin az ágyról leesve, saját hányadékában fekszik a földön és hörög. Ekkor óvatosan kihátrált, és azt mondta a testőröknek: „Sztálin elvtárs fáradt, hagyjuk még pihenni.” (Más források Nyikita Hruscsovot teszik meg a történet főszereplőjének.)

Akárhogyan is volt: ha 1953 nyarán Berija kerül ki végleges győztesként a hatalmi harcból, talán mindannyiunk sorsa másképp alakul. Még sincs sem Kelet-Európában, sem a világon épeszű ember, aki sajnálná ezt a szörnyeteget. A sztálini rendszer bűnei nem maguktól történtek meg, valaki, valakik végrehajtották azokat. Ezek egyike éppen Lavrentyij Berija volt. És nem lehet tudni, ha sikerül a felszínen maradnia, miféle világot hoz létre. Talán stabilabbat és ugyanakkor szörnyűbbet, mint amilyent Sztálin teremtett. Berija intellektuális gyilkos volt. Szemüvegének egy-egy megcsillanása sorsokat döntött el. Élvezte ezt a szerepet.

Azt írta József Attila a Thomas Mann üdvözlése című versében, hogy „az emberségen…nem egy szörny állam iszonyata rág.” Ma, amikor a náci szörny-állam iszonyatának újra és újra feléledő fenyegetésében élünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni a másik fenyegetésről. Amelyik embertelenül pusztította a jó szándékú, tisztességes társadalmi reformereket, köztük a kommunistákat, továbbá az egyházi személyeket, a kuláknak vagy burzsoának minősített emberek tömegét, szándékosan éhínségbe taszította Ukrajnát és a Volga vidékét, és szörnyű körülmények között veszni hagyta a rabszolgamunkára hurcolt gulág-rabok millióit.

Sokat vitatkozunk azon, hogy elutasítsuk-e a különböző országok mai vezetőinek a diktatúra irányába mutató döntéseit, vagy esetleg „árnyaltan”, „tárgyilagosan”, „többszempontúan” ítéljük-e meg azokat, hiszen aligha akad olyan intézkedés, amelynek csak káros hatásai volnának. Az ilyen viták tulajdonképpen arra szolgálnak, hogy elfogadjuk az elfogadhatatlant, hogy erkölcsi immunreakcióinkat elhallgattatva tudomásul vegyük, amit nem volna szabad tudomásul vennünk.

Berija története segíthet végiggondolni a mai helyzetünket.