Kerecsényi Zoltán;

Levelezés;közszolgálat;Rab Zsuzsa;

2016-04-09 09:30:00

„Tövisek közt sajlódott gyenge liliom…”

„A nemzet szelleme az irodalomban lakik… Politikusunk említésre méltó csak olyan volt, aki értette kora költészetének szavát...” – állapította meg Illyés Gyula. Bárcsak lennének manapság is olyan „közszolgáink”, akik ezen illyési tényt megértenék, akik nem tartózkodnának az irodalomtól, a népműveléstől, s magától a „szellemtől”. Azonban sajnos „konvenciók, bevett szokások hideg vaspántjai szorítják lüktető, eleven húsig lenyúzott szívünket” – idézhetjük múlt századunk kiemelkedő költőnőjének, a kilencven esztendeje született Rab Zsuzsa szavait.

Annak a jeles, magyar irodalmár-nemzedéknek volt a tagja, amely szívből értette és tette mindazt, amit nemzetért, szűkebb közösségért, szellemért saját korában tennie kellett. Annak az értelmiségi generációnak a részeseként, amely az idén 485 éve humánus-haladó-patrióta fundamentumokra alapított – Petőfit és Jókait is „kireptető” – Pápai Református Kollégium falai között tekintélyes létszámban érlelődött.

A "skóla" szellemisége

Az ugyancsak kilencven esztendeje született, néhai pápai diák, lelkész-író, Kövy Zsolt írja: "Szellemiségnek nevezhetjük azt az értékrendet, amelyet egy eszme, annak megértése és vállalása, az idő s a megvalósulás tart egybe. A szellemiség egy mindenkori belső önvizsgálat is, hiszen mindenkor visszatérhet az eredeti forrásokhoz, s mindig beletekinthet abba a tükörbe, amiben az idők változásai közben is megszületésének és ebből következő célkitűzéseinek valódiságát, értékállandóságát ellenőrizheti…” Igen sokaknak a híres pápai „skóla” szellemisége, értékrendje, léte mindig is megtartó erő volt a múltbéli viharokban, s magával az egészséges patriotizmussal is egyet jelentett. A dunántúli kisváros szívében, kétbástyás ormával ma is ott magasodik ez az intézmény. Pedig mennyi, de mennyi kín és vér is kellett ahhoz, hogy szabadon nyíljék ez a „virág”.

Rab Zsuzsa hasonlatai a kifejezők: „Tövisek közt sajlódott gyenge liliom, kisarjadtál tövedről, látom és tudom. Fekete szél tépett bár, liliomszirom, máig fénylesz előttünk…” A nagy sajlódás, szenvedés történelmi idejének leghűbb képei Moldova György "Negyven prédiákátorából" hűen ismerhetők; az ellenreformáció Kocsi Csergő Bálint kollégiumigazgatót gályarabságra hurcolta, a szabad vallásgyakorlat csorbult, s ezzel egy időben az iskola – három évtizedre – egy piciny falucskába, Adásztevelre száműződik. De a legkeményebb Habsburg-elnyomás sem tudta megfojtani a szabad szellemet, a legnyomorúságosabb időkben is akadt valaki, aki nem volt hajlandó elnémulni, aki tovább merte vinni a „lángot”.

Mándi Márton István erős hittel élő, bátor pedagógusként a legáldatlanabb körülmények között is újra az ország egyik legjelentősebb iskolájává tudja emelni a pápai protestánsok kollégiumát. Amikor olyannyira megszaporodott a létszám, hogy alig fértek el, a szabad ég alatt, egy eperfa körül volt kénytelen a diáksereget oktatni. Így vált az eperfa szimbólummá a „Szabadon tenyészik” jelmondattal, melyet évszázadokon át, napjainkban is jelvényükként viselnek a kései utódok. A türelmi rendelet után aztán végre szárba szökkent a „liliom”, visszatérve, újra Pápán, „komoly múzsatemplomként várva a tudásra szomjas ifjú lelkeket”, hovatartozástól függetlenül, nem téve különbséget társadalmi osztály, vallási felekezet (katolikus, kálvinista, lutheránus, izraelita) között, s a legszegényebbeket is felkarolva, a tehetségeket pedig külön képzőtársulatban csiszolva.

A kor irodalmának szavát jól értő, a politikát sem megvető, „mellékfoglalkozásként” verselő, népszerű pedagógusgárda aktív közvetítője volt a harcos szabadságeszményeknek, kiváltképp tudós Tarczy Lajos és Bocsor István professzorok. Nekik köszönhetően 1848-ig egy egész hosszú sor irodalmár-politikus emelkedett ki az ősi falak közül: Petőfi Sándor (aki ekkortájt, itt nevezi át magát Petrovicsból Petőfivé), Jókai Mór, Orlai Petrich Soma, Kerkapoly Károly, Roboz István... Izzó hazaszeretetről tanúskodó versek, elbeszélések garmada született a forradalom előestéjén ezeknek a nebulóknak köszönhetően: Nem véletlen, hogy a volt pápai diákokból pesti márciusi ifjakká válók a forradalom első számú követői lettek, s a pápai kollégiumból diákok-tanárok tömege indult el karddal a kézben nemzetőrként, honvédként a csataterekre.

De az újabb tövisek sem hagyhattak maradandó sebet, az „eperfa” feltartóztathatatlanul tovább terbélyesedett, újabb és újabb gyümölcsöket termett: előbb jogakadémiát, tanítóképezdét, nőnevelőt és kereskedelmi középiskolát. Ugyancsak Kövy Zsolt írja: „A kollégiumot szabad iskolának rendelte a sors. Szabadságáért, létéért, megmaradásáért harcolt, s történelmi próbákon edződve tanulta meg a másság tisztelését, az egység igaz szolgálatát, s mindenekfelett a haza szeretetét… S az elvérzett forradalom megdicsőült szabadságharccá vált a hazafiúi lelkekben. Talán először az egész országban, 1852-ben már megünnepelték a református templomban március 15-ét a pápai református diákok. A Helytartótanács fenyegetését is állta tanár és diák a pápai skólában. A kiegyezés után a színházban ünnepeltek. 1900-tól pedig már kint az utcán…”

Kokárda 1944-ben

Magyarország német megszállásának másnapján, 1944. március 20-án Rab István igazgató nemzeti színű kokárda viselésére szólította fel a tanulókat. Bátor tett volt! A kollégiumot – az igazságtalan államosításig – egyik utolsóként vezető, idén 130 éve született bátor, egyenes jellemű pápai igazgató „hatalmas, átfogó, globális tudásával állandóan éreztetni tudta, hogy mind a kis emberi, mind pedig a nagy események megítélésében mértéket kell tartanunk, és hogy helyesen ítélhessünk, mindig bizonyos távolságból kell szemlélnünk a dolgokat, mert ha túl közel megyünk, nem láthatjuk a nagy összefüggéseket. Ez a mérték volt egyben a kifejezője a görög ideálnak: a szép legfőbb formái a rend, az arányosság és a pontos határoltság. Az erény a szélsőségek közötti egyensúly” – emlékezett vissza Rosta Endre hajdani kulturális vezető.

A szélsőségektől viszolygó, sokat tapasztalt, görög-latin szakos Rab István földműves családból emelkedett ki, a híres Eötvös-kollégiumban alapozta meg műveltségét, hogy majd azt szélesen kibővítve, messziről látható magasságra emelve Pápán rendíthetetlen munkásokat, irodalmárokat tudjon nevelni nemzetének. Európai tudású professzor hírében állt, küzdött az első világháborúban, és megjárta a hadifogságot is. A második világégés alatt féltő atyaként óvta patinás intézményét, egészen az újabb „tövisekig”. Az első világégéskori „szibériai garnizon” „vendégszeretete” örök tanulság volt számára, ahol oroszul is megtanult.

Ez lánya, Zsuzsa jövőjét is igencsak befolyásolta: „…tágas házunkba nem is egy szovjet tisztet, katonát szállásoltak be. Esténkint édesapám köré gyűltek, csöndesen beszélgetett az első világháború a másodikkal. Én, miközben a kályha mellett kötögettem, hallgattam az olvatag-lágy nyelvet, és egy-két hónap múlva lassanként arra lettem figyelmes: nagyjából értem, miről folyik a szó. Mint apró mécsek a sötétben, úgy gyulladoztak ki, értelemmel telítetten, az addig ismeretlen szavak… Az egyetem orosz tanszékén Puskinról és Lermontovról folyt a szó. Kollokvium gyanánt-helyett zsenge Puskin- és Lermontov-fordításaimat nyújtottam be merészen Trócsányi professzor úrnak. Elfogadta, kitűnővel jutalmazta.

Hamarosan pedig munkatársává fogadott: Az orosz irodalom kincsesháza című terjedelmes antológiájába fordíttatott velem verseket. Innen számítható hivatalos műfordítói pályafutásom. De büszke volt rám édesapám! Első komoly műfordítói sikeremet, a kis Jeszenyin-kötet megjelenését már nem érhette meg. Csak a korrektúrát vihettem el neki az Üllői úti kórházba, élete utolsó hetében, 1957 nyarán. Felfénylett csont-bőrré fagyott arca. »Ott fenn az ég megnyitja tág karámját, S kivezet száron egy makrancos felleget… « – olvasta. „Honnan tudod te ezt, hogy száron? Nem gyeplőszáron, nem kantárszáron, csak: száron?” Nem tudom, honnan. Talán atavisztikus (a távoli ősökre rendhagyó módon visszaütő). A megjelent könyvet ősszel beleástam farkasréti sírja földjébe…”

Az egykori, kitűnő pápai tanár-igazgató lánya, apja nyomdokain, az orosz nyelv művészi művelésével az orosz irodalom és népköltészet rendkívül termékeny magyar tolmácsolójává vált, sőt, az orosz irodalom mellett más nemzetiségek népköltészetéből is fordított, valamint Andersen meséit is átültette magyarra. Mayerné Pátkai Tünde tanárnő írja a Fény felé… című versválogatást tartalmazó kis kötetben: „Rab Zsuzsa akkor fordított az orosz irodalomból, amikor egyébként divat volt a kor uralkodó irodalompolitikája miatt a szocialista-kommunista szovjet irodalmat átvenni. Ő azonban már a fordításra váró költők és művek kiválasztásával is elhatárolta magát a kommunista eszméktől. Csak olyan költőtől fordított, akinek tehetsége, tisztessége, erkölcsi feddhetetlensége garantáltan a tiszta emberséget, a humanizmust képviseli…”

Pápa utánam jött

Rab Zsuzsa jól tudta, hogy az orosz nyelv milyen ősiséget rejt, hogy az írástudás mestersége a délszlávoktól ment át a kereszténység felvétele idejében, mégpedig az egyházi könyvek, különösen a Biblia révén. Nem voltak véletlenek örmény népi énekes fordításai sem, annak a népnek a nyelvéről, amely Európában először vette fel a kereszténységet a IV. század elején.

De neki köszönhetően olvashatók magyarul grúz, albán, szerb, csecsen, kabar, akház költemények is. Összesen majd kétszáz kötetnyi műfordítást hagyott hátra. Mégis, műfordításai mellett legkedvesebbek azon saját lírái voltak, amelyekkel vissza tudta idézni a „felhőtlen örömök városát”, s annak nemzetét szolgáló kollégiumát. „Pápa utánam jött mindenüvé. De én is mentem utána. A háború utáni években hol vonatlépcsőn, hol teherautó tetején, többnyire éjszaka, hogy időt ne veszítsek. Haza-hazatérve akaratlanul arra vitt a lábam, ahol minden szögletben ifjúkori emlékeim villantak rám sohasem fakuló színekkel... Fővárosi lakos lettem. De sohasem igazi. A kőrengetegben kalitkába zárt madárnak éreztem magam. Nem a háború utáni szegénységem fojtogatott, azzal máról holnapra élve, az egyetem mellett munkákat vállalva, könnyedén elbántam. A tér, a levegő, a zöld világ hiánya sorvasztott; a Duna-part lépcsőin üldögélve-tanulva a Tapolca zöld vízillatát éreztem, a Bazilika déli harangszava a mi pápai harangjaink kongó szívét idézte; az utcasarkon árult virágok a Hódoska-rét kökörcsinjeinek fanyar illatát…”

A nagyszerű költő-műfordító, az ország és Európa elismert női irodalmára idős koráig küzdött a pápai kollégium újrateremtésének ügyéért. Noha egykor Hóman miniszteri rendelete bezárta a leánytanulók előtt a kollégiumba való bejutást, ő „csak” a testvériskola, a pápai „Nátusként" emlegetett nőnevelő növendéke lehetett. Igazgató édesatyja okán mindvégig rendkívüli felelősséget érzett a kollégiumért.

Évtizedeken át számos társával őrizte a pápai szellemiséget, s életben tartotta barátaival fővárosi öregdiák körüket, mígnem harmincöt esztendővel ezelőtt, 1981-ben fel nem csillant egy reménysugár: a már több, mint harminc éve „csendre” kényszerült iskola jubileumi, 450. évfordulós, közös egyházi és állami megünneplésének megszervezése. S innentől már nem volt megállás. A visszaállítás ügye mellett elsőként bátran kiálló hajdani pápai diákok - Rab Zsuzsa, Kövy Zsolt, Lőrincze Lajos nyelvtudós, Szíj Rezső irodalomtörténész, Csoóri Sándor költő, s mintegy hetven társuk – országos „mozgalmat” indítottak, alapítványt tettek az igazságtalanul államosított ősi iskola újranyitásáért.

1988 nyarán aztán a Magyar Rádió egy hétvégi adásában egy egész ország hallhatta a köztiszteletben álló szobrászművész, református világi elnök, szintén volt pápai diák, Somogyi József bátor meggyőződéssel tett tanúbizonyságát: a Pápai Református Kollégiumot vissza kell állítani! Az óriási összefogással bíró, kitartó küzdelem sikert aratott, amikor kerek huszonöt esztendővel ezelőtt, 1991 őszén újra kitárhatta kapuit a híres intézmény. Azóta is rendületlenül fogadja padjaiba a holnap Magyarországának felnövekvő, újabb és újabb irodalmárait, művészeit, vagy netán politikusait…