„Tövisek közt sajlódott gyenge liliom…”

Publikálás dátuma
2016.04.09. 09:30
Fotó: MTI
„A nemzet szelleme az irodalomban lakik… Politikusunk említésre méltó csak olyan volt, aki értette kora költészetének szavát...” – állapította meg Illyés Gyula. Bárcsak lennének manapság is olyan „közszolgáink”, akik ezen illyési tényt megértenék, akik nem tartózkodnának az irodalomtól, a népműveléstől, s magától a „szellemtől”. Azonban sajnos „konvenciók, bevett szokások hideg vaspántjai szorítják lüktető, eleven húsig lenyúzott szívünket” – idézhetjük múlt századunk kiemelkedő költőnőjének, a kilencven esztendeje született Rab Zsuzsa szavait.

Annak a jeles, magyar irodalmár-nemzedéknek volt a tagja, amely szívből értette és tette mindazt, amit nemzetért, szűkebb közösségért, szellemért saját korában tennie kellett. Annak az értelmiségi generációnak a részeseként, amely az idén 485 éve humánus-haladó-patrióta fundamentumokra alapított – Petőfit és Jókait is „kireptető” – Pápai Református Kollégium falai között tekintélyes létszámban érlelődött.

A "skóla" szellemisége

Az ugyancsak kilencven esztendeje született, néhai pápai diák, lelkész-író, Kövy Zsolt írja: "Szellemiségnek nevezhetjük azt az értékrendet, amelyet egy eszme, annak megértése és vállalása, az idő s a megvalósulás tart egybe. A szellemiség egy mindenkori belső önvizsgálat is, hiszen mindenkor visszatérhet az eredeti forrásokhoz, s mindig beletekinthet abba a tükörbe, amiben az idők változásai közben is megszületésének és ebből következő célkitűzéseinek valódiságát, értékállandóságát ellenőrizheti…” Igen sokaknak a híres pápai „skóla” szellemisége, értékrendje, léte mindig is megtartó erő volt a múltbéli viharokban, s magával az egészséges patriotizmussal is egyet jelentett. A dunántúli kisváros szívében, kétbástyás ormával ma is ott magasodik ez az intézmény. Pedig mennyi, de mennyi kín és vér is kellett ahhoz, hogy szabadon nyíljék ez a „virág”.

Rab Zsuzsa hasonlatai a kifejezők: „Tövisek közt sajlódott gyenge liliom, kisarjadtál tövedről, látom és tudom. Fekete szél tépett bár, liliomszirom, máig fénylesz előttünk…” A nagy sajlódás, szenvedés történelmi idejének leghűbb képei Moldova György "Negyven prédiákátorából" hűen ismerhetők; az ellenreformáció Kocsi Csergő Bálint kollégiumigazgatót gályarabságra hurcolta, a szabad vallásgyakorlat csorbult, s ezzel egy időben az iskola – három évtizedre – egy piciny falucskába, Adásztevelre száműződik. De a legkeményebb Habsburg-elnyomás sem tudta megfojtani a szabad szellemet, a legnyomorúságosabb időkben is akadt valaki, aki nem volt hajlandó elnémulni, aki tovább merte vinni a „lángot”.

Mándi Márton István erős hittel élő, bátor pedagógusként a legáldatlanabb körülmények között is újra az ország egyik legjelentősebb iskolájává tudja emelni a pápai protestánsok kollégiumát. Amikor olyannyira megszaporodott a létszám, hogy alig fértek el, a szabad ég alatt, egy eperfa körül volt kénytelen a diáksereget oktatni. Így vált az eperfa szimbólummá a „Szabadon tenyészik” jelmondattal, melyet évszázadokon át, napjainkban is jelvényükként viselnek a kései utódok. A türelmi rendelet után aztán végre szárba szökkent a „liliom”, visszatérve, újra Pápán, „komoly múzsatemplomként várva a tudásra szomjas ifjú lelkeket”, hovatartozástól függetlenül, nem téve különbséget társadalmi osztály, vallási felekezet (katolikus, kálvinista, lutheránus, izraelita) között, s a legszegényebbeket is felkarolva, a tehetségeket pedig külön képzőtársulatban csiszolva.

A kor irodalmának szavát jól értő, a politikát sem megvető, „mellékfoglalkozásként” verselő, népszerű pedagógusgárda aktív közvetítője volt a harcos szabadságeszményeknek, kiváltképp tudós Tarczy Lajos és Bocsor István professzorok. Nekik köszönhetően 1848-ig egy egész hosszú sor irodalmár-politikus emelkedett ki az ősi falak közül: Petőfi Sándor (aki ekkortájt, itt nevezi át magát Petrovicsból Petőfivé), Jókai Mór, Orlai Petrich Soma, Kerkapoly Károly, Roboz István... Izzó hazaszeretetről tanúskodó versek, elbeszélések garmada született a forradalom előestéjén ezeknek a nebulóknak köszönhetően: Nem véletlen, hogy a volt pápai diákokból pesti márciusi ifjakká válók a forradalom első számú követői lettek, s a pápai kollégiumból diákok-tanárok tömege indult el karddal a kézben nemzetőrként, honvédként a csataterekre.

De az újabb tövisek sem hagyhattak maradandó sebet, az „eperfa” feltartóztathatatlanul tovább terbélyesedett, újabb és újabb gyümölcsöket termett: előbb jogakadémiát, tanítóképezdét, nőnevelőt és kereskedelmi középiskolát. Ugyancsak Kövy Zsolt írja: „A kollégiumot szabad iskolának rendelte a sors. Szabadságáért, létéért, megmaradásáért harcolt, s történelmi próbákon edződve tanulta meg a másság tisztelését, az egység igaz szolgálatát, s mindenekfelett a haza szeretetét… S az elvérzett forradalom megdicsőült szabadságharccá vált a hazafiúi lelkekben. Talán először az egész országban, 1852-ben már megünnepelték a református templomban március 15-ét a pápai református diákok. A Helytartótanács fenyegetését is állta tanár és diák a pápai skólában. A kiegyezés után a színházban ünnepeltek. 1900-tól pedig már kint az utcán…”

Kokárda 1944-ben

Magyarország német megszállásának másnapján, 1944. március 20-án Rab István igazgató nemzeti színű kokárda viselésére szólította fel a tanulókat. Bátor tett volt! A kollégiumot – az igazságtalan államosításig – egyik utolsóként vezető, idén 130 éve született bátor, egyenes jellemű pápai igazgató „hatalmas, átfogó, globális tudásával állandóan éreztetni tudta, hogy mind a kis emberi, mind pedig a nagy események megítélésében mértéket kell tartanunk, és hogy helyesen ítélhessünk, mindig bizonyos távolságból kell szemlélnünk a dolgokat, mert ha túl közel megyünk, nem láthatjuk a nagy összefüggéseket. Ez a mérték volt egyben a kifejezője a görög ideálnak: a szép legfőbb formái a rend, az arányosság és a pontos határoltság. Az erény a szélsőségek közötti egyensúly” – emlékezett vissza Rosta Endre hajdani kulturális vezető.

A szélsőségektől viszolygó, sokat tapasztalt, görög-latin szakos Rab István földműves családból emelkedett ki, a híres Eötvös-kollégiumban alapozta meg műveltségét, hogy majd azt szélesen kibővítve, messziről látható magasságra emelve Pápán rendíthetetlen munkásokat, irodalmárokat tudjon nevelni nemzetének. Európai tudású professzor hírében állt, küzdött az első világháborúban, és megjárta a hadifogságot is. A második világégés alatt féltő atyaként óvta patinás intézményét, egészen az újabb „tövisekig”. Az első világégéskori „szibériai garnizon” „vendégszeretete” örök tanulság volt számára, ahol oroszul is megtanult.

Ez lánya, Zsuzsa jövőjét is igencsak befolyásolta: „…tágas házunkba nem is egy szovjet tisztet, katonát szállásoltak be. Esténkint édesapám köré gyűltek, csöndesen beszélgetett az első világháború a másodikkal. Én, miközben a kályha mellett kötögettem, hallgattam az olvatag-lágy nyelvet, és egy-két hónap múlva lassanként arra lettem figyelmes: nagyjából értem, miről folyik a szó. Mint apró mécsek a sötétben, úgy gyulladoztak ki, értelemmel telítetten, az addig ismeretlen szavak… Az egyetem orosz tanszékén Puskinról és Lermontovról folyt a szó. Kollokvium gyanánt-helyett zsenge Puskin- és Lermontov-fordításaimat nyújtottam be merészen Trócsányi professzor úrnak. Elfogadta, kitűnővel jutalmazta.

Hamarosan pedig munkatársává fogadott: Az orosz irodalom kincsesháza című terjedelmes antológiájába fordíttatott velem verseket. Innen számítható hivatalos műfordítói pályafutásom. De büszke volt rám édesapám! Első komoly műfordítói sikeremet, a kis Jeszenyin-kötet megjelenését már nem érhette meg. Csak a korrektúrát vihettem el neki az Üllői úti kórházba, élete utolsó hetében, 1957 nyarán. Felfénylett csont-bőrré fagyott arca. »Ott fenn az ég megnyitja tág karámját, S kivezet száron egy makrancos felleget… « – olvasta. „Honnan tudod te ezt, hogy száron? Nem gyeplőszáron, nem kantárszáron, csak: száron?” Nem tudom, honnan. Talán atavisztikus (a távoli ősökre rendhagyó módon visszaütő). A megjelent könyvet ősszel beleástam farkasréti sírja földjébe…”

Az egykori, kitűnő pápai tanár-igazgató lánya, apja nyomdokain, az orosz nyelv művészi művelésével az orosz irodalom és népköltészet rendkívül termékeny magyar tolmácsolójává vált, sőt, az orosz irodalom mellett más nemzetiségek népköltészetéből is fordított, valamint Andersen meséit is átültette magyarra. Mayerné Pátkai Tünde tanárnő írja a Fény felé… című versválogatást tartalmazó kis kötetben: „Rab Zsuzsa akkor fordított az orosz irodalomból, amikor egyébként divat volt a kor uralkodó irodalompolitikája miatt a szocialista-kommunista szovjet irodalmat átvenni. Ő azonban már a fordításra váró költők és művek kiválasztásával is elhatárolta magát a kommunista eszméktől. Csak olyan költőtől fordított, akinek tehetsége, tisztessége, erkölcsi feddhetetlensége garantáltan a tiszta emberséget, a humanizmust képviseli…”

Pápa utánam jött

Rab Zsuzsa jól tudta, hogy az orosz nyelv milyen ősiséget rejt, hogy az írástudás mestersége a délszlávoktól ment át a kereszténység felvétele idejében, mégpedig az egyházi könyvek, különösen a Biblia révén. Nem voltak véletlenek örmény népi énekes fordításai sem, annak a népnek a nyelvéről, amely Európában először vette fel a kereszténységet a IV. század elején.

De neki köszönhetően olvashatók magyarul grúz, albán, szerb, csecsen, kabar, akház költemények is. Összesen majd kétszáz kötetnyi műfordítást hagyott hátra. Mégis, műfordításai mellett legkedvesebbek azon saját lírái voltak, amelyekkel vissza tudta idézni a „felhőtlen örömök városát”, s annak nemzetét szolgáló kollégiumát. „Pápa utánam jött mindenüvé. De én is mentem utána. A háború utáni években hol vonatlépcsőn, hol teherautó tetején, többnyire éjszaka, hogy időt ne veszítsek. Haza-hazatérve akaratlanul arra vitt a lábam, ahol minden szögletben ifjúkori emlékeim villantak rám sohasem fakuló színekkel... Fővárosi lakos lettem. De sohasem igazi. A kőrengetegben kalitkába zárt madárnak éreztem magam. Nem a háború utáni szegénységem fojtogatott, azzal máról holnapra élve, az egyetem mellett munkákat vállalva, könnyedén elbántam. A tér, a levegő, a zöld világ hiánya sorvasztott; a Duna-part lépcsőin üldögélve-tanulva a Tapolca zöld vízillatát éreztem, a Bazilika déli harangszava a mi pápai harangjaink kongó szívét idézte; az utcasarkon árult virágok a Hódoska-rét kökörcsinjeinek fanyar illatát…”

A nagyszerű költő-műfordító, az ország és Európa elismert női irodalmára idős koráig küzdött a pápai kollégium újrateremtésének ügyéért. Noha egykor Hóman miniszteri rendelete bezárta a leánytanulók előtt a kollégiumba való bejutást, ő „csak” a testvériskola, a pápai „Nátusként" emlegetett nőnevelő növendéke lehetett. Igazgató édesatyja okán mindvégig rendkívüli felelősséget érzett a kollégiumért.

Évtizedeken át számos társával őrizte a pápai szellemiséget, s életben tartotta barátaival fővárosi öregdiák körüket, mígnem harmincöt esztendővel ezelőtt, 1981-ben fel nem csillant egy reménysugár: a már több, mint harminc éve „csendre” kényszerült iskola jubileumi, 450. évfordulós, közös egyházi és állami megünneplésének megszervezése. S innentől már nem volt megállás. A visszaállítás ügye mellett elsőként bátran kiálló hajdani pápai diákok - Rab Zsuzsa, Kövy Zsolt, Lőrincze Lajos nyelvtudós, Szíj Rezső irodalomtörténész, Csoóri Sándor költő, s mintegy hetven társuk – országos „mozgalmat” indítottak, alapítványt tettek az igazságtalanul államosított ősi iskola újranyitásáért.

1988 nyarán aztán a Magyar Rádió egy hétvégi adásában egy egész ország hallhatta a köztiszteletben álló szobrászművész, református világi elnök, szintén volt pápai diák, Somogyi József bátor meggyőződéssel tett tanúbizonyságát: a Pápai Református Kollégiumot vissza kell állítani! Az óriási összefogással bíró, kitartó küzdelem sikert aratott, amikor kerek huszonöt esztendővel ezelőtt, 1991 őszén újra kitárhatta kapuit a híres intézmény. Azóta is rendületlenül fogadja padjaiba a holnap Magyarországának felnövekvő, újabb és újabb irodalmárait, művészeit, vagy netán politikusait…

Rab Zsuzsa: „Tövisek közt sajlódott gyenge liliom” (Részlet)
„Indulnak mindig a holnap felé
új meg új nemzedékek.
Az országot körül-kerítenék,
hogyha összeölelkeznének.
Az egész kis hazát körülölelnék,
mint ahogy a haza öleli őket.
Mögöttük a régmúlt s a nemrég,
viszik a fáklyát tovább a jövőnek.
Az élen mai, tiszta arcú kisdiák,
mögötte az én korom nemzedéke,
hátrább Petőfi mondja bordalát,
és Jókai mesélget.
Váli, Bocsor, Tarczy professzorok
tempósan mendegélnek,
s a menet végén századok sötét
mélyeiből a szél máig sodorja
a gályarabok énekét ...
Tövisek közt sajlódott
gyenge liliom,
kisarjadtál tövedről,
látom és tudom.
Fekete szél tépett bár,
liliomszirom,
máig fénylesz előttünk,
kik tiszteletedre eljöttünk,
ékes liliom!”
(A pápai Alma Mater 30 éves adászteveli száműzetésétől való hazaszabadulása 200. évfordulójára írt verséből.)



Színes vízáradat a manézsban

Publikálás dátuma
2016.04.09. 09:20

Csaknem a kupoláig föllövell a színes vízáradat a Fővárosi Nagycirkuszban, ahol vízi cirkusz látható.

A vízben tulajdonképpen nem történik semmi, mégis igencsak fontos szerephez jut, időnként már-már élőlényként viselkedik. Az Atlantisz gyermekei alapján asszociálhatunk persze Stephen King azonos című novellás kötetére és Scott Hicks híres filmjére, ahogy végül is a rendezés szintén ezt teszi. De az egészből az a lényeg, hogy van egy ezt idéző kerettörténet, ami szerint van egy eléggé szürke, barátságtalan város, amiben jellegtelenül, arctalanul, lótnak-futnak, elloholnak egymás mellett az emberek.

És aztán elérkezünk egy olyan érdekes, színes, mozgalmas világba, ahol már képesek egymásra figyelni az emberek, képesek a hatékony odafordulásra, szeretetre, a rendkívüli koncentrációra. Ez ebben az esetben a cirkusz világa, ami nagyon is valóságos, de azért mesés és kicsit misztikus is. Szárnyakat ad a fantáziának, és ezzel együtt olykor az artistáknak, hiszen sokan közülük a magasban mutatják be a produkciójukat. Például Syulgina Maria és Pisarev Evgeni trapézon lengedezve próbálnak meg fittyet hányni a gravitációnak. Repülnek a légben a szó szoros értelmében is, meg átvitt értelemben szintén, hiszen össze is simulnak, lelkesen boldog szerelmeseknek látjuk őket, akik trapéz nélkül is a föld felett járnának. Gondolhatjuk ezt persze tovább is, hogy életük hol erre billen a trapézzal, hol arra, sőt, még az egyszer lent, máskor fent metaforája is eszünkbe juthat.

Az asszociációkhoz hozzásegít a víz, ami egy meglehetősen elmés masina segítségével számtalan alakzat felvételére képes, és viharosan gyors, meg szelíden csordogáló egyaránt tud lenni, az égbe ugyanúgy tud szökellni, mint éppen hogy csak a talajszint felett folydogálni, és ezzel lényegében különböző hangulatokat kifejezni. Tehát, ha éppen békésen összeölelkező párként látjuk az artistákat, lehet kellemesen csörgedező, mint egy patak, de tajtékozhat is, viharosan, fenyegetően, veszélyt kifejezően. És összekötő funkciója is van a különböző számok között. A hagyományos konferansziét kiiktatták a programból. Helyette Tarsoly Krisztina szép, légies ruhájú hölgyként, bizonyos mértékig ábrándos képű bohócként, Pierrot-ként, költői, filozofikus szövegeket sóhajtozik elő magából, melyek gyakran kissé túl direkt eszmei mondanivalónak, és minden igyekezete ellenére bebiflázott szövegeknek hatnak.

Ez lehetetlenné teszi a váratlan helyzetekre való reagálást. Amikor például a magas drót szám közben, két mutatvány között csévélni próbálnak valamit a porondmunkások, egyszerre csak nagy reccsenést hallunk, aztán látjuk, hogy még igyekeznek és igyekeznek a melósok, de nem sikerül megcsinálniuk, amit kellett volna, ezért nézéssel, gesztusokkal jelzik szegény artistáknak, hogy ez bizony ennyi, akiknek dolguk végeztével le kell jönniük a drótról, ami se nekik, se nekünk nem kellemes. Ilyenkor csak át kellene hidalni a kínos pillanatokat, kellene valamit mondani, esetleg bocsánatot kérni a nézőktől. Ehhez persze nem elég a betanult szöveg. Jobban ki kellene találni ezt a figurát, és, ha már bohócot imitál, meg nincs is bohóc a műsorban, akkor nevetni is kellene, hogy tudjunk rajta.

Lilia Maximenko kutyaszámán például jókat lehet mulatni, olyan kedélyesen játszadozik a kutyusaival, mint más otthon. Hogy éppen kiskutya tréfál meg nagyot, vagy fordítva, az megint csak átvitt értelemben is végig gondolható. Mindössze még egy állatszám van, de Moura Lima Diogena Carla jókora mutatós papagájai a fejünk fölött több tiszteletkört is tesznek. Az igényes műsorfüzet címoldalán és hátlapján is láthatók fókák, melyek abszolút ideillenének, de a műsorban nincsenek. Ez nem szerencsés, ült is a közelemben olyan gyerek, aki egyfolytában várta a fókákat, majd csalódott. Amúgy viszont érdekes, hogy ez a látszólag sok tekintetben nem nekik való műsor, ami többször közelít az új-cirkusz irányzataihoz, milyen jól leköti a gyerekeket, valószínűleg a látványossága miatt. Végre profi, szép táncos lányok láthatók a cirkuszban, akik akár közreműködnek az illuzionista számban is. Én ugyan már nagyon unom, ha nőt ládában ketté vágnak, ami ugye csak technika, semmilyen kézügyességet nem igényel, de ez látványos, revü jellegű szám. Szeretnék viszont végre igazi bűvészt látni a manézsban. A csupa fehérben, fehér zongorával, andalító zenével, a hangszer tetején előadott kézegyensúlyozó szám is inkább varietébe illik.

Kristóf Krisztián klasszikussá nemesedett, világot járt zsonglőr produkciója, melyben elegáns, frakkos úrként, cilinderekkel, szivardobozokkal ügyeskedik igazi, átélt játékossággal és bámulatos módon, bárhol megállja a helyét, ahogy egy szivaron asztalnak és széknek az egyensúlyozása ugyancsak. Szép szám a külföldön ugyancsak már több díjat nyert Demjén Natáliáé, aki még énekel és hegedül is a magasban. Nagyon passzol a programhoz Goncharova Levgeniia lábzsonglőr mutatványa ernyőkkel, van ennek megfelelő tánc is ugyancsak ernyőkkel, esőben.

A víz mellé olykor a tűz is társul, mint két ellentétes elem, víz koszorújában tűz, például igen fenséges látvány. És fontos, hogy van egy régi hagyományokra épülő, 9 fős magyar ugródeszka szám, a Teibler csoport kivitelezésében. Temperamentumos szaltózásokat láthatunk, több ember magasban, előre, hátra, megcsavarva, ahogy kell.

Hogy valójában ki rendezte a programot, azt a műsorfüzet nagyvonalúan elhallgatja. Feltehetően, jelentős része, a vizet mozgató, 80 tonnányi, 700 fúvókából álló szökőkútrendszerrel együtt, Ukrajnából érkezett. A többit nyilván Fekete Péter miniszteri biztos, igazgató „komponálta” hozzá. A múltkori programban több volt a komoly artista teljesítmény, a mostaniban a látvány, erős lézerfényekkel együtt, a revüs elemek dominálnak. Ha világszámok dömpingjét nem is élvezhetjük, de dilettáns, kellemetlenül kínos mutatvány sincs a műsorban, aminek összhatása kimondottan jó.

Szerző

A vendég először a szemével eszik

Publikálás dátuma
2016.04.09. 09:10
FORRÁS: LA PERLE NOIRE

A La Perle Noire színes, hangulatos fénnyel megvilágított terasza a hófehér abroszos asztalaival, az éppen virágzó mangóliával, hívogatóan szép látvány. Kár, hogy szinte eltakarja a pincében lévő éttermet, de erre némi átalakítás után lesz megoldás, így kívülről is ráláthatunk majd az ugyancsak mutatós belsőre. Amit nyugodtan nevezhetünk visszafogottan vagy diszkréten elegánsnak; a fekete, a szürke dominál, és minden annyira passzol mindenhez, hogy még a pincérek nyakkendője is ugyanolyan árnyalatú szürke, mint az a finom anyagból készült terítő, ami „átfut” az asztalokon.

A mi pincérünk, Garbóczi Gábor, kapásból oldott hangulatot teremt. Lazán, könnyed humorral, és meglehetős érzékletességgel, úgy beszél borokról, ételekről, hogy az ember rögtön megkívánja őket. Mondja is, hogy a második neve „Kísértés.” A világ legtermészetesebb módján, egyáltalán nem tolakodóan csinálja, és mázlija van, hogy itt jóra kell csábítania. Bár előző helyén, az Arany Kaviárban sem volt ez másként.

A tulajdonos házaspár, Szarvas Szilvia és Gendur András is velünk vacsorázik. Egyikük inkább éttermekben, másikuk a szállodaiparban szerzett tapasztalatokat. Jól kiegészítik egymást. Látszik rajtuk, hogy még mindig lelkesek, imádják a munkájukat, és így a vendégeket is szeretik. Lassan három éve vették át a helyet, ami korábban Baraka névre hallgatott, és az egyik legjobb, legismertebb séf, Segal Viktor főztjéért volt érdemes idelátogatni. Egy olyan vendéglőt akart Szilvia és András, amelyik nem pusztán jó, mert olyanból már viszonylag sok van, hanem markáns, egyedi, mind a helyiség és persze az ételek is. Ez egy bisztró és a fine dining közé besorolható étterem, ami a maga kategóriájában egyáltalán nem számít drágának. Cél is volt, hogy magyarok is megengedhessék maguknak, de mivel szállodában található, sok a külföldi vendég. A megnyitó után 8 hónappal már ajánlotta az éttermet a Michelin Guide.

A fiatal séf, Koncz László, annak a Pesti Istvánnak a tanítványa, aki a Tanti számára Michelin csillagot vívott ki. Az ételek festői külsejében például látszik is a hatása, de persze László saját stílusra törekszik a konyhában, aminek például lényege, hogy szeret kevéssé ismert nyersanyagokat népszerűsíteni. De ezekből általában a sok összetevős tányérjain rendszerint csak egyet-egyet alkalmaz, nehogy a vendégeket elriassza a többféle ismeretlen tényező. Szeret a textúrákkal, a színekkel játszani, mondja is, hogy „a vendég először a szemével eszik.” És az is cél, hogy itt ne nagy tányéron, kis fogás legyen, távozzon jóllakottan a vendég.

Az az igazság, hogy a házi kenyér annyira puha és finom, ahogy a könnyed, habosított vaj is, amit némi céklával ízesítenek és színeznek, hogy már azzal szívesen eltelne az ember. A levesek sombrero formájú tányérban érkeznek. A zeller consommé-nak húsleves az alapja, de erőteljesen érződik a zeller. Betétként brick tésztában sült jérce osztriga szolgál. A padlizsán krémleves sűrű, ízes, kacsa rilette és lencse teszi még tartalmasabbá. A káposztafélék családjához tartozó, kínai eredetű mizuna saláta kerti zöldségekkel és buggyantott tojással, igazi tavaszi étek. A gravlax (ez sós, cukros pácolási módot jelent) lazac grapefruittal, tönkölybúzával, tzaziki sorbet-val ugyancsak az ízek, színek, formák kavalkádja. A fogas vajpuha, ahogy kell, kerti zöldségek dobják fel , no meg porcanós malacfül és kellemesen édeskés sárga túró. A tengeri pérhalhoz többféle állapotú karfiol dukál, például püré, de szinte nyers karfiol is van a tányéron, és ugyancsak édeskés a barackos tejföl mousse. A borjúszegy igazi, zaftos hús, például turbolya gyökérrel. A báránygerinc is finom, de én kicsit kevésbé sütném meg. Érdekesség hozzá a tarlórépa, a bulgur és a sült kápia. Az omlós kacsamájhoz például fokhagymás nektarin társul, így ismét harmonizál egymással az édes és a sós.

A lúdláb piros és fehér málnával, sajátos formájával, a más fogásokban is alkalmazott, ehető virágok pompájával, tényleg egy költemény. A vargabéles is meglehetősen egyedi alakot ölt. Igencsak dicséretes, hogy vannak cukor, laktóz és gluténmentes reform desszertek. Kóstolás alapján kevesen mondanák meg, hogy a somlói galuska vagy a tápióka puding nem hagyományos édesítéssel készült.

A La Perle Noir a francia és a nemzetközi konyha vívmányait vegyíti fantáziadús ötletességgel.

Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be a séf kalauzolásával.

Szerző