Azt várnák, hogy gúzsba kötve agyhalott gyerekeket neveljünk

A mai iskolarendszer avítt, pókhálós kétszáz éves modellt követ, tőlünk meg azt várnák, hogy gúzsba kötve agyhalott gyerekeket neveljünk - mondja Törley Katalin, a Tanítanék Mozgalom egyik képviselője, a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium pedagógusa. A tüntetések arcaként ismertté vált tanárnő botcsinálta akciószervezőnek tartja magát, és a szakmai kérdések mellett stílusról, modorról, félfeudális viszonyokról is beszél.

- Pukli Istvánról már tudjuk, hogy ávós nagypapája volt, és beépített MSZP-s ügynök. Önről mi derülhet ki?

- Érdekes családom van. Egyik ágon a pezsgőgyáros Törleyek a felmenőim, a másik ágon neves és kevésbé neves matematikusok voltak az ősök. De olyan izgalmakkal, mint egy ávós nagypapa, nem szolgálhatok.

- Én is pedagógusként végeztem a nyolcvanas évek végén, és a pálya már akkor sem volt kapós. Miért éppen a tanítást választotta?

- Véletlenek sorozata vezetett oda, hogy ma pedagógus vagyok. Még egyetemista koromban se tudtam igazán, mi leszek, ha nagy leszek, de a nyelveket szerettem, ezért végeztem el Pécsett a francia szakot. A diploma után tanársegéd lettem a pécsi egyetemen, később fordításból, tolmácsolásból éltem. Amikor megszületett a lányom, éreztem, hogy nem mehet így tovább, mert túl sok, azonnal ugrani kell, és nem tudok eleget a gyerekemmel lenni. Ekkor, vagyis 18 éve keresett meg a régi iskolám, azóta tanítok a Kölcseyben.

- Kéri László politológus azt mondta: a kormány hatalma megáll az iskola kapujánál, az osztályteremig már nem jut el. A jelek szerint önök nem így érzik.

- Sokáig a tanárok is úgy vélekedtek, hogy bár minden egyre rosszabb, de milyen jó, hogy becsukjuk az ajtót, onnantól miénk a terep. De azokat az intézkedéseket, amelyek gyakorlattá váltak, egy idő után nem lehetett kizárni az osztálytermekből.

- Fogalmazhatunk úgy, hogy az új köznevelési szisztéma azt várja a tanároktól, hogy gúzsba kötve táncoljanak? Vagy a táncra sem tartanak igényt?

- Szerintem nem, minden a mi gúzsba kötésünket szolgálja. Azt, hogy élőhalott tanárok agyhalott gyerekeket neveljenek. Látszólagos mozgásterünk sem volt, az új tankönyvek például nagyon sok kollégának okoztak konkrét, napi gondokat.

- Rebesgetik, hogy a kreatívabb tanárok szamizdatból tanítanak, vagyis régi, fénymásolt könyvekből.

- Sok helyen akad erre példa, egyszerűen azért, mert használható könyvekből akarunk dolgozni. A kötelező benntartózkodás is nyűg, mert nem lehet értelmesen kitölteni. Aki ismeri a tanári szobákat, az pontosan tudja, hogy képtelenség ott órára felkészülni, dolgozatot javítani. Tehát iszonyú sok időt töltünk bent, utána otthon elvégezzük a munkánkat, ráadásul tele vagyunk haszontalan, fölösleges feladatokkal. Nem csoda, hogy egyre fáradtabbak lettünk, egyre romlott a kedvünk, egyre jobban kiégtünk.

- Mindenki? Vagy csak azok, akik még őriztek a lelkükben valamiféle szabadságot?

- Ők érezték meg először, hogy baj van. Volt egy kisebbség, amely már az új köznevelési törvény bevezetésekor tiltakozott. Amikor aztán az intézkedések életbe léptek, a kollégák túlnyomó többsége a saját bőrén érezte, hogy ez borzasztó. Nem volt már öröm a munkában. Illetve de: a gyerekek… És azért a mi iskolánkban mindig kitaláltunk valamit, ami ugyan pluszterheléssel járt, de legalább olyasmi volt, amitől érdemes tanárnak lenni.

- Milyen sors jut ilyen iskolarendszerben a gyerekeknek?

- Hát ez az, ami végképp tarthatatlan! Én franciát tanítok, osztályfőnök is vagyok, és látom, hogy a gyerekek elnyűttek, fogy a motivációjuk, elvész belőlük a világra való nyitottság. Rá lehet ezt kenni a sok gépezésre, de én tudom, mert elmondják, hogy elsősorban a rájuk kényszerített, léleknyomorító metódus viseli meg őket. A súlyos helyzetet tovább rontotta, hogy az idén beindultak a minősítések, ott a lebegett a fejünk fölött az abszurd tanfelügyeleti rendszer – ebbe a nyomasztó hangulatba robbant bele a miskolciak levele.

- Mi, kívülállók úgy éltük ezt meg, mintha egy szelepet nyitottak volna ki – egyszer csak megszűnt a hallgatás, a tespedés. Ja, és Klinghammer István nyilván bánja már, hogy bedobta a köztudatba az „ápolatlan, kockásinges tanárokat”. Azóta a fél ország rajta röhög.

- Klinghammer úr nagy szívességet tett nekünk. Ha ő nincs, előbb-utóbb kellett volna valami szimbólum, ami mögé föl lehet sorakozni. Sokat segített az időjárás is, mert a másik szimbólumunk az esernyő lett.

- Elemi erejű megmozdulás volt. Gondoltak rá, hogy így lesz?

- Nem volt időnk gondolkozni. Kezdettől állandó száguldásban vagyok, és mindig azt hiszem, hogy most ritmust váltunk, de nem. Elképesztő tempóban követték-követik egymást az események és lenyűgöző pillanatok voltak-vannak. A februári tüntetésen jelent meg először az össztársadalmi összefogás fönt a színpadon, és lent a téren. Azt hittem, ezt már nem lehet fokozni, de lehetett, mert a márciusin még jobban fáztunk, és szívszorító volt látni az ázó, didergő, de egységes, erőt sugárzó, hatalmas tömeget.