Magánbűnök, közerkölcsök

Kérdések egész sora kavarog bennem a Kiss-ügy kapcsán. Mivel az ügy újratárgyalására aligha van lehetőség – és Kiss László az elmúlt évtizedek alatt érthető okokból nem nagyon erőltette ezt - tényként kell elfogadnom a bíróság jogerős döntését, mely szerint Kiss elkövette a terhére felrótt cselekményt. Az első kérdés mindjárt ez: aki ilyen jellegű bűncselekményt követ el, alkalmas-e fiatalok nevelésére? A válasz nyilvánvalóan egyértelmű: nem. Ugyanakkor: aki egész munkásságával bizonyította erre való alkalmasságát, egy fiatalkori botlás miatt megfosztható-e attól, hogy hivatását gyakorolja? És ha őszinték vagyunk, itt is nemmel kell válaszolnunk. Mint kiderült: az eset nem valahol a sötét utcán, hanem az úszó kollégiumban történt. Az ilyen helyeken, ahol fiúk és lányok összezárva élnek, köztudott, hogy hamar felforr az ember vére. Vajon az intézmény vezetői mindent megtettek azért, hogy erőszakos cselekmények ne fordulhassanak elő, vagy úgy gondolták, hogy a fárasztó edzések után ez még belefér? Vizsgálta bárki is a felelősségüket? Aczél Endre szerecsenmosdatása éppen olyan szerencsétlen, mint Szelényi Zsuzsannának a sporttal kapcsolatos teljes tájékozatlanságot eláruló megnyilatkozása. A sport – minden ellenkező híreszteléssel szemben - nem a szép lelkek világa, itt iszonyatos pénzekről és a hírnévről szól minden, amiért sokan bármit képesek felvállalni. A kérdés az, hogy hol van a tűréshatár, ami mind a versenyzői, mind a szülői ambícióknak megálljt parancsol. Bár Kiss tettéről nem beszéltek, vajon azok, akik szövetségi kapitánnyá nevezték ki, kitüntetésekkel halmozták el, életében uszodát neveztek el róla, díszpolgárrá és alpolgármesterré választották, utánanéztek-e a múltjának? Mulasztásukat nem teszi meg nem történtté, ha most farizeus módon, látványosan elfordulnak tőle. Mindig arról beszélünk, hogy a büntetés célja a tettes jó útra térítése. Ez tízezer esetből, jó, ha egyszer megtörténik. Kiss esetében éppen erről beszélhetünk, hiszen munkásságának köszönhetően az elmúlt évtizedekben nemcsak elismert, hanem köztiszteletnek és közszeretetnek örvendő tagja lett az úszósport világának. Vajon egész életében bűnhődnie kell egy fiatalkori - kétségkívül elfogadhatatlan - cselekedete miatt? Vajon mindazok ellenére, amit a magyar úszósportért tett, lehajtott fejjel, megvetéstől kísérve kell kisomfordálnia a hátsó ajtón? Vagy eredményeitől függetlenül, megbocsáthatatlan-e az, amit ötvenöt évvel ezelőtt tett? És a fő kérdés: miért éppen most érezte úgy valaki, hogy fel kell eleveníteni ezt a történetet? Hiszen Kiss nem volt téma az utóbbi időben. Vajon Kiss nem csak egy feláldozható bábú abban a sakkjátszmában, amely az úszószövetség jelenlegi vezetői ellen irányul? Amelynek az a célja, hogy az úszószövetséggel kapcsolatos botrányok elérjék azt a kritikus pontot, amikor a megtisztulásra való hivatkozással le lehet váltani a mostani vezetőket és az olimpia után már egy fideszes gárda sütkérezhessen a várható sikerekben. Csupa olyan kérdés, amelyre remélhetően előbb-utóbb megkapjuk a választ.