Anne Frank 1929. június 12-én született Németországban, Frankfurtban. A nácizmus elől a család 1933-ban Hollandiába menekült, Annét ott a Montessori iskolába íratták be, onnan később a zsidó gimnáziumba került. Tizenhárom esztendős lett 1942-ben, ugyan ez az életkor csak a zsidó fiúknál emlékezetes, a „férfivá érés napja”, de édesapja a születésnapjára egy kis albumot ajándékozott neki, hogy óhaja szerint „intim naplóban” örökítse meg mindazt, ami történik vele. A napló utolsó sorai 1944. augusztus elsején íródtak. Három nappal ezután a família elrejtőzött a deportálások elől, de a menekülés nem sikerült, Annét Auschwitzba hurcolták, onnan Bergen-Belsenbe, és nem sokkal a láger felszabadulása után, tizenöt évesen, végkimerülésben, tífuszban halt meg.
A, B, C változat
Anne titkos szándéka az volt, ha megéri, újságíró, illetve író legyen. Amíg a napló készült, szinte az első bejegyzéstől kezdve maga csiszolta, javítgatta a történetet. A családból egyedül édesapja, Otto Frank élte túl a megpróbáltatást, hazatért, és az addig rejtegetett naplót ő találta meg. Rejtélyes úton jutott hozzá, két változatban: az elsőt, az „A” variációt még Anne gondozta, de volt egy „B” változat is, amelynek keletkezéséről nem sokat tudni. A papa a kettőből átdolgozott egy harmadikat, a C-t, amelynek szövegében bizonyos húzások is szerepelnek az előző két változathoz képest.
Ez volt a napló első, szerkesztett kötete, amely 1947-ben jelent meg. Azután eltelt pár év, a teljes, szakemberek által szerkesztett változatot hollandul 1986-ban tették közzé, a francia fordítás három esztendővel később, 1989-ben jelent meg. A közben megalakult Anne Frank Alapítvány úgy nyilatkozott, hogy ez a teljes változat nem tekinthető „közkincsnek”, a jog kizárólag az alapítványé.
Meglehetősen elkésve, mindössze tavaly októberben lépett közbe egy bizonyos Olivier Ertzscheid, a nantes-i egyetem professzora, aki megálljt parancsolt a napló kiadásának, mondván, kellő hozzájárulás nélkül a francia fordítás el sem készülhetett volna, még kevésbé nem lett volna joga a kiadónak nyilvánosságra bocsátani azt. Aztán fellépett a blogjában egy még nála is szigorúbb jogvédő, Isabelle Attard, aki mellesleg környezetvédő, zöldpárti parlamenti képviselő. Elindult egy lavina az interneten, egy amerikai úr, bizonyos Aaron Swartz úgy vélekedett, szigorú szabályokhoz kell kötni a napló publikálását, „szembe kell szállni a kiadók privatizációs törekvéseivel”.
Az alapítvány közbelép
Berzenkedésük híre eljutott a francia Calmann-Lévy könyvkiadóhoz, amely az ottani zsebkönyvkiadás gondozója. Megszeppentek, hogy netán törvénysértést követtek el, és visszavonták a boltokból a kötetet, amíg nem tisztázódnak a jogok. Francia földön és az eredeti változat esetében Hollandiában is.
De a kiadó óvatoskodását egyesek nemhogy feleslegesnek tartanák, akadnak még „keményebb” vélemények is. Emlékeztetnek arra, hogy Otto Frank, az Anne Frank Alapítvány élén korábban félreérthetetlenül kijelentette: a napló nem „köztulajdon”. E kijelentés valódiságát megerősítette Yves Kugelmann, az alapítvány tanácsának tagja és több másik társuk is. Fölidézték: az alapítvány székhelye Basel, mert az édesapa 1953-ig ott lakott, és valójában ő a könyv egyetlen jogtulajdonosa. Otto Frank pedig félreérthetetlenül közölte: hozzájárulása nélkül a könyvet nem publikálhatja senki. Ezt az említett Kugelmann azzal egészítette ki, hogy az édesapa 1980-ban bekövetkezett halálakor a jogokat az alapítványra testálta, a szerzői jogdíjból befolyt összegeket a Frank család szándékai szerint humanitárius célokra kell fordítani. Egyebek között oktatásra, a szegény országok gyermekeinek a nevelésére, a nők jogainak érvényesítésére, a gyermekjogokra, az UNICEF, az ENSZ-alapítvány tevékenységének az istápolására.
Kugelmann fölfogásában az európai törvények szerint kell eljárni, amelyek a szerzői jog érvényesítését általában az első hivatalos megjelenést követő hetven évben állapítják meg. Ha ezt 1986-ra teszik, akkor tehát a kiadási tilalom 2056-ig tartana, még négy évtizedig. Az „enyhébb” jogi magyarázat a türelmi időt fél évszázadban állapítja meg, eszerint már csupán húsz évet kellene várni, amíg az olvasók ismét kezükbe vehetik Anne feljegyzéseit.
Kugelmann, aki meglehetősen konzervatívan kezeli ezt az ügyet, ebben a kérdésben megpróbál hajlékonyabb maradni, de azt is a maga módján. Úgy véli, az eset „meglehetősen kusza”. Igazán hitelesnek a C változatot tekinti, azt, amelyet maga Otto Frank szerkesztett és korrigált, s nem a megjelenéstől, hanem a jogtulajdonos haláltól, 1980-tól számítja a hetven évet, ami 2050-ben jár le.
Ötven vagy hetven év
Vitatja ezt a már ugyancsak említett Olivier Ertzscheid, aki érzelmes, azt ne mondjuk, „érzelgős” formában fejtette ki fönntartásait. Posztumusz levelet fogalmazott a napló írójához címezve, bizalmaskodón. „Nagyon drága Anne, e levelet azért címzem Hozzád, mert arra kérlek, ne várakoztass bennünket 2050-ig. Üzenetem végén jutottam el naplód ismételt olvasásának a végére. Ezzel, úgy vélem, törvénytelenséget követtem el…”
Föltehető, a kiadót ez aligha hatja meg. Anne már nem tud közbelépni, a róla elnevezett alapítvány pedig az édesapát, a napló C változatának szerkesztőjét tekinti „társszerzőnek”, s erre hivatkozva ragaszkodik ahhoz, hogy Otto Frank halála után még hét évtizedig hozzá folyjanak be a jogdíjak.
Ertzscheid „anyagiasabb” szempontokat lát: szerinte Kugelmann magyarázkodásában nem csupán morális megfontolásokat kell számba venni, gazdaságiakat is. „Magam csak pénzügyi megfontolásokat vélek fölfedezni abban, hogy akadályozzák a mű közkeletű értékesítését. A jelenlegi helyzetben, amidőn hányingert keltő az antiszemiták tevékenysége, amikor Európa több országában terjed a szélsőjobboldal arcátlansága, az undorító tagadás, amikor Hitler Mein Kampfja 2016. január eleje óta ismét terjeszthető, közérdek volna Anne Frank naplójának akadálymentes terjesztése. E fölfogásnak kell fölülkerekednie.”
Kugelmann erre azzal replikázik, megérti vitapartnere harcias indulatait, a probléma mégis szerzői jogokat érintő.
De hát valójában, mi is tekinthető a napló születési évének? Vajon 1947 vagy 1986? Honnan is kell számolni a mű születésének időpontját?
Na és a kis herceg?
Franciaországot azonban már nem csupán Anne Frank naplója miatt érdekli ez az amúgy meddőnek látszó vita. A Le Monde föltűnő cikke, igaz, mintegy csak úgy mellékesen, említ egy másik hasonló problémát is.
A napló esetére erősen emlékeztet Antoine de Saint-Exupéry ügye. Ugyanolyan mártírnak tekinthető ő is, akár Anne? Ő is a nácizmus elleni küzdelem egyik áldozata lett, repülőtiszt volt, akinek a harci gépe küzdelem közben zuhant le, úgy lelte hősi halálát. Őt is több irodalmi alkotása posztumusz tette világhíressé, köztük mindenekelőtt „A kis herceg” varázslatos sztorija. Alighanem, akárcsak a naplót, minden kultúrnyelvre lefordították, nemzetközi közkincs.
A katasztrófa pontos körülményei még nem teljesen tisztázottak, több változat is forgalomban van. Negyvennégy évesen, 1944. július 31-én éjszaka indult földerítésre, hogy adatokat gyűjtsön egy Rhône-völgyi náci alakulatról. Soha nem tért vissza, ellenben néhány nappal később ráleltek egy francia uniformist viselő tiszt holttestére, akit aztán katonai pompával temettek el. A legendák az idővel gyarapodtak. Már csaknem napjainkban, 1998-ban egy francia halász Marseille közében a tengerben ezüst karláncra bukkant, amelyben bevésve meglátták a pilóta-író feleségének a nevét. Az adatokat később hitelesítették, ám ezzel csak növelték a bonyodalmakat.
2000-ben egy búvár a tengerben repülőgép roncsaira lelt. Esztendőkig tartó munkával állítólag kiderítette, hogy Saint-Exupéry gépét Horst Rippert egykori német vadászpilóta lőtte le, aki ellenben túlélte a háborút, és 88 évesen sajnálkozását fejezte ki a történtek miatt. A kétségek fokozására az a hír is elterjedt, hogy abban az időben a Földközi-tenger térségében a nácik egyetlen francia katonai gépet sem lőttek le, ennek ellenére csak akadt olyan német veterán, aki azzal büszkélkedett, valójában ő volt az író-pilóta „kivégzője”.
Érdekes és változatos fordulatok, az igazi probléma szemszögéből azonban csaknem jelentéktelenek.
Akkor tehát „kalózkodunk”
A Le Monde-ot azonban érthetően más gondok izgatják. Ha az Anne Frank-napló minden eddigi kiadása „szerzői fölhatalmazás” híján állítólag jogtalan volt, a kiadással ki kellett volna várni a törvényes határidőket, következésképpen, amíg ezek elérkeznek – legyen bár az egyik fölfogás szerint 2050-ben vagy a szigorúbb változatban 2056-ban –, addig a most forgalomban lévő példányokat a boltokból el kellene távolítani.
Amíg elérkezik a „szent pillanat”, addig az ifjú nemzedékek Anne Frankot „jogszerűen” nem olvashatnak, el kell rejteni előlük a példányokat. Megtörténhet az is, hogy a mostanáig készült fordítások is „kalózmunkának” bizonyulnak, alkotóik közül sok már nem is él, új fordításokat kellene készíttetni. Kétségtelen, hogy a szerzői jog komoly dolog, semmibevétele káoszba taszítaná a világot, de a merev, hajthatatlan jogászkodás csaknem hasonló zavarokra vezetne. „A kis herceg” rajongói – nem csupán francia földön – ezek szerint 2045-ig, vagyis még három évtizedig csak „kalózkiadványokból” ismerhetnék meg e csodás történetet. A gall nemzeti büszkeség ez ellen nem csupán tiltakozik, amíg módja van rá, szembeszegül is vele.
A kacifántos részletek azonban csak ezután következnek. A Le Monde gondosan részletező cikke alapjában csak a francia vonatkozásokat érinti, ám a hír hallatán offenzívába kezdett a nemzetközi szélsőjobboldal, felerősítve az antiszemitizmust. Világérdek volna tehát, hogy ez az ügy tisztázódjék, és ne csupán egyetlen párizsi újság tartsa napirenden a problémát.
Mi, magyarok is közvetlenül érintettek lehetünk, hiszen aligha van olyan könyvesbolt, könyvtár az országban, amely e két világirodalmi remekművet ne ajánlaná olvasóinak.
