Hoppon maradt az az alig három és félmillió francia tévénéző, (ez mindössze 14 százalékos nézettségnek felelt meg) aki két órán át csak arra volt kíváncsi, Francois Hollande elnök végre nyilatkozik-e arról, jövő ősszel ismét jelölteti–e magát újabb ötéves szakaszra az államfői posztra? A válaszra további hónapokat kell várni: csak az esztendő végén árulja el, a folytatás mellett dönt-e vagy sem. Öt évig lehet az Élysée-palota lakója, csak négy év telt el, nem kergeti őt a tatár. Húzza, halasztja a döntést, reméli, talán kedvezőbben alakulhat a sorsa. Hasztalan vágyakozásnak látszik, a szinte egybehangzó közvélemény-kutatások a minap is azt erősítették meg, hogy a francia választók 76 százaléka (!) nem óhajt a szavazólapon sem Hollande, sem Sarkozy nevével találkozni. Ha mégis ott lesz, az előrejelzések szerint csúnya vereség várhat rá, az első fordulóban kiesik, befellegzik politikai pályafutásának.
Hollande még ábrándozik, így építette föl egész 120 perces vallomását. Magabiztosan kezdte válaszait annak az eleve kiszemelt négy állampolgárnak a kérdéseire, akik részben arra vártak tőle választ, milyennek ítéli a gazdaság alakulását az eltelt négy esztendőben. Az egyik jelenlévő, egy anya az Iszlám Államhoz csatlakozott fia elvesztése kapcsán fejezte ki fájdalmát, egy diák amiatt kesergett, mert minden éjszaka a Köztársaság téren kénytelen virrasztani a munkaviszonyok romlása ellen. A volt szocialista voksoló pedig amiatt dohogott, mert a kormányzat gyenge eredményei miatt Marine Le Penhez pártolt át.
Ami a két órából Hollande mondatainak jutott, csupa derű és bizakodás volt, miért is kellene szorongania a választók ítélete miatt? – emelte ki. Folyékonyan ömlöttek a szavak az ajkáról, minden ellenérvet rendíthetetlenül cáfolt. Másnap az újságok kommentárjai kacagtak a derűlátásán.
Csakugyan voltak üde pillanatai ennek a „párbeszédnek”, mert ez volt a műsor hivatalos címe. Sugárzott a 120 percből a francia demokratikus hagyomány, sem a kérdező állampolgárok, sem az éberen figyelő újságírók szájára nem lehetett lakatot tenni. A vita valódi volt, udvariasan, de zavartalanul közbevetett, kellemetlen kérdésekkel lehetett félbeszakítani az elnöki szóáradatot, és Hollande ezt természetesnek tartotta. Mintha mi sem történt volna. Még jellemzőbb volt, hogy a műsor egészét a közszolgálati France 2 csatorna szervezte, és népszerű riporterei - szokásukhoz híven - nem készségesen és udvariasan alákérdeztek, hanem a maguk nyers modorában, mint hiteles közszolgálatiak, a nézők és hallgatók szorongásait tolmácsolták. Ilyen nehezen lenne elképzelhető itt Közép-Európában. Földrészünknek e tájáról szokatlan volt hallani, hogy a műsort lezáró kommentárokban a France 2 rovatvezetői kivétel nélkül az államfő megállapításait bírálták. Ugyanakkor távolmaradt a gyűlölet, a modortalanság, az indulat.
Ami azonban a legjellemzőbb volt, a kísérő sajtókommentárok, a másnapi újságok hozzáállása. A francia véleményformálás általában kíméletlen. Még az olyan szerkesztőségek is, amelyek nemhogy kormánypártiaknak vallanák magukat, de azért morózus ellenzékieknek sem, nem bánnak kesztyűs kézzel a politikai alanyokkal. A konzervatív Le Figaro pénteki száma minden hírmagyarázó szavában vitriolos volt. Az egyébként inkább balodalra hajló L’Obs heti hírmagazin is igyekezett főként értelmiségi olvasótábora kritizáló hajlamainak hangot adni. Talán a pártatlanságára igencsak kényes Le Monde volt a legkegyetlenebb. Süketek párbeszédét említett, egy olyan elnökkel, akit akár már „temetni is lehet”. Eléggé rejtélyes volt ennek a viszonylag váratlan elnöki teljesítménynek az oka is. Mindenesetre, mindezek után Hollande személyes megítélése, ha lehet, még negatívabb lett.
De most merre tovább, hiszen bármennyire félresikerült is a hatás, az élet nem áll meg, sőt, még kíméletlenebb fordulatokra lehet számítani. Szűk egy esztendő van hátra a kritikus napig, amíg a franciák szavazólapjaikon mondják el véleményüket. Sokan úgy tartják, Hollande elnök tényleg elhiszi azt, hogy még látja értelmét a „kapaszkodásnak”, annak, hogy nekiveselkedjen az elnökválasztásnak. Ha ez tényleg így van, elképzelhető, hogy a vesztébe rohan – vélik többen is. Ez a csütörtök este a „végveszély” óráját hozta el számára, ami azonban nem csupán az ő személyes tragédiája lehet, hanem szinte az egész baloldali mozgalomé is. Természetesen a demokrácia törvényszerűsége a pártpolitikai váltógazdaság. Jöhet most egy rövid életű konzervatív szakasz, hiszen az ellenzéki Republikánusok esélyesnek tartott jelölje, Alain Juppé hetvenéves, Francois Mitterrand-nal ellentétben nemhogy tizennégy évet, kétszer ötöt sem várhat magának. És ha utána a mérsékelt jobboldalnak nem volna választéka, utánpótlása, némi megszakítás után visszatérhetnének a szocialisták. Váratlanul új, középkorú nemzedék bukkant föl a házuk táján. Szerencsés történelmi pillanat, közvetve talán kicsit még Hollande-nak is köszönhető. A negyvenéves közgazdászok között ő lelt rá arra az Emmanuel Macronra, akit kezdetben második számú tanácsadónak vett maga mellé, majd teljhatalmú miniszterévé nevezett ki. A fáma szinte „csodaembernek”, végtelenül tehetségesnek tartja, aki a ma vonszolódó, bandukoló gazdaságot lendületbe tudná hozni. Legalábbis ez a híre, és egy ideig maga Hollande is reménykedett abban, segíti őt is kihúzni a csávából, vele, mint politikai mankóval eljuthat második fél évtizedéhez is. Balszerencséjére nem egészen így alakult. Macront magát sikerült félig helyzetbe hoznia, de az ő saját vesztére.
A föltehető személycsere idejére Hollande a kormány élére Manuel Vallsot tette meg, akiben nagyon is él az ambíció. Ha a főnökével bekövetkeznék a baj, ő kerülhet a helyére, esélyesként, mint új szocialista államfőjelölt. Ez a lélektani pillanat mintha most érkezett volna el. Macron ügyesen állítja be magát roppant szerénynek, aki váltig hálás mentorának, Hollande elnöknek. Tény, az elnök építette fel őt. Viszont a nála évtizeddel idősebb Valls, akit egyébként is úgy tartanak számon, mint aki egészen jól kijöhetne a nagytőkével, résen áll. Most látta elérkezettnek a pillanatot, hogy 2017-ben miért is éppen ne ő volna alkalmas a bukottnak hitt Hollande utódaként színre lépni. Annál is inkább, mert a fölmérések szerint Macron állítólag jobban beférkőzött a jobboldal szívébe, ő az igazán útban álló vetélytárs. Ha Hollande-nak, mint általában vélik, 2017-re csakugyan befellegzik, Vallsnak késedelem nélkül lépnie kell, ott kell állnia a szocialista startvonalon. Így megtörténhet, hogy a francia szocialisták azzal teremtenek ideális viszonyokat a konzervatívoknak, hogy nyilvánvalóvá teszik: máris „gyilkolják egymást”.
Növekszik a baloldalon a harci idegesség, amit más is bizonyít. Maga Macron a brit fővárosban „lebutázta” nála 20 évvel idősebb hitvesét, amiért kettőjükről a Paris Match-nak „óvatlanul nyilatkozott”. Kritikus történelmi pillanatban így veszítik el óvatlanul a fejüket a francia baloldali vezetők. Nem tanultak Mitterrand-tól, aki a rosszmájúak szerint nem is volt őszintén szocialista, mégis e párt élén lakta csaknem másfél évtizedig az Élysée-palotát.