Harc a bringautak körül?

Nem világos, miért támadott rá ingerülten Tarlós István budapesti főpolgármester a fővárosi kerékpáros közlekedésre, de abból a hangvételből, amit az általa a bicikliút fejlesztés fő felelősének tekintett Vitézy Dáviddal szemben használt, talán valamilyen személyes konfliktusra vagy rivalizációra gyanakodhat az ember. Ez esetben nem annyira problematikus a helyzet, mintha az éles szóhasználatot a kerékpározás iránti ellenszenv váltotta volna ki. Kerékpározásra ugyanis egy korszerű nagyvárosban szükség van.

Elismerően kell megállapítani, hogy sok jó dolog történt ezen a téren. Vegyük példának a budai, Duna parti kerékpárutat. Van néhány nagyon szép, igazán európai része, ilyen például a Batthyányi tér és a Margit híd közötti szakasz, vagy a Petőfi és a Rákóczi híd közötti rész (bár ez újabban egyre hepehupásabb). A közúti és a gyalogos forgalomtól elválasztva, két elég széles sávban gurulhatnak a biciklisták - és gurulnak is -, százával és ezrével. Fiatalok, idősebbek, családosak, kisgyerekesek, sportolók, férfiak, nők, bubisok és mountisok, trekingesek és kosszarvkormányúak. Szóval mindenféle emberek, teljes békében. Ugyanakkor nagyon sok bosszúságot okoz a Szabadság híd és az Erzsébet híd közötti rész, a Lánchíd és a Batthyányi tér között is egy ideig a sétálók közé zúdul a kerékpáros forgalom.

Dél felé is, szinte az autópályahídig jól kiépített, a forgalomtól védett kerékpárúton lehet haladni. Északon a Margit hídtól az Árpád hídig (leszámítva a kerékpárosok elől érthetetlenül lezárt felüljárót) szintén biztonságban kerekezhet az ember. A Margit hídon külön kerékpársáv van. Igaz, kicsit szakadozott. Külön sávban mehetünk a Kiskörúton és az Andrássy úton, a pesti rakparton viszont hol van bringaút, hol nincs.

Szép és hasznos fejlesztési folyamat közepén vagyunk, persze átgondolatlanságok, következetlenségek olykor megkeserítik az ember életét. Például a Hűvösvölgy felé vezető kerékpárút egyszer csak elfogy és az ember kénytelen vagy a járdán, vagy a kocsik között tekerni, de a főváros alapvetően jó irányba fejlődött eddig, ha még nem is váltunk Berlinné vagy Amszterdammá, ahol a város - többek között - éppen a fejlett kerékpáros kultúrának köszönhetően sokkal élhetőbb, mint a túlzsúfolt, trombózisos déli metropolisokban, Rómában vagy Athénben.

Nem érthető, miért vált hirtelen ellenségessé a fővárosi vezetés. A bringázás nemcsak egy alternatív közlekedési eszköz, amely környezetkímélő és egészségfejlesztő, hanem egy alternatív életmód is. Más szemszögből látja az ember a világot egy kerékpár nyergében ülve, mint az autó volánja mögül. Majd a pszichológusok egyszer biztosan kikutatják, mi az oka, de tapasztalható, hogy az ember, ha városi kerékpáros, nem annyira veszekedős, anyázós, erőszakosan tolakodó fajta, mint amikor autót vezet. És ez a különbség, ha elég sokan bicikliznek életvitelszerűen, megváltoztatja az egész város hangulatát.

Berlin, London, Amszterdam északabbra fekszik nálunk, többet esik az eső és szinte folyton fúj a szél, mégis a közlekedők legalább egy negyede kerékpáron jár szinte mindenhová. Ezekben a nagyvárosokban a munkahely - lakóhely távolság is gyakran nagyobb, mint nálunk, mégis biciklin teszik meg sokan ezt az utat. Nagyon jól kiépített bringaúthálózat segíti a közlekedést, talán emiatt kisebbek a dugók, és toleránsabbak az autósok is. Egy liberálisabb, emberközpontúbb, környezet-barátabb, függetlenebb életforma kifejeződése a bicikli. Ha a kerékpározást ilyen, vagy olyan mondvacsinált ürügyekkel korlátozni kívánja a városvezetés, a liberális, környezetbarát, független életforma kibontakoztatása elé gördít akadályt.

Természetesen volna a hivatalnak tennivalója, de az nem az akadályozás. Az például abszolút helyeselhető volna, ha a rendőrök megkövetelnék a bukósisak használatát, ha ellenőriznék, hogy van-e erős fényű lámpa a bringán elől és hátul, hogy rendben vannak-e a fékek, stb. Azt, hogy a biciklisek ne veszélyeztessék a gyalogosokat, ha lehetséges, ne robogjanak a járdán, szintén meg kellene követelni, de persze csak akkor, ha egyébként volna kerékpárút. És jó lenne, ha sok helyen találnánk fedett kerékpártartót, ahol leláncolhatnánk a gépet és nem a villanyoszlopokat kellene ere a célra használni. És esetleg legyenek lehajtók és felhajtók, tájékoztató táblák is. Az sem volna baj, ha a hatóság ellenőrizné, hogy azok az intézmények, amelyek magukat „kerékpáros barátnak” hirdetik (és nyilván különböző pályázatokon nyernek is ez okból támogatást), csakugyan kerékpárosbarátok-e. Nekem vegyesek ezen a téren a tapasztalataim.

Nem mondom, hogy minden bringázás konfliktusmentes, de azt állítom, hogy ezek a konfliktusok általában emberi hangnemben oldódnak meg. Én egy-egy Római parti, vagy akár csak Margitszigeti kirándulás után, a kölcsönösen udvariasan és barátságosan megoldott közlekedési helyzetek élményétől megerősítve, gyakran azzal az érzéssel tolom be a bringatárolóba a gépet, hogy nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb ember lettem.

De mindez semmi ahhoz, ha az ember úgy érzi: azt csinálhatom városomban, amit szeretek csinálni, és nem úgy kell élnem, ahogy azt valamilyen felsőbbség előírja számomra. Ez egy fontos értéke az életünknek.

2016.04.20 08:01

Az utolsó napok

Úgy tűnik, hamarosan itt a világvége. Most fejeztem be egy nyolc részes német sorozatot e tárgyban, és állíthatom, minden stimmel. Eleink titkolnak előlünk valamit, de a jelekkel nem lehet vitatkozni. 
Húsvét előtti szerdán kezdődött. Az élelmiszerbolt bejáratánál elfogytak a gurulós kocsik. A reménybeli vevők a pénztárak körül tolongtak, hátha hozzáférnek egy-egy levetett kosárhoz. A szerencsésebbek időben észrevették, amikor egy gurulós gazdája már a végét járta (értsd: már csak néhány elcsomagolatlan holmi maradt az alján), és lestoppolták az eszközt. A többségnek azonban csak kis piros jutott, és azzal próbált utat törni magának a tömegben. A legtöbben érthetően a húspult körül csoportosultak. Ne kötözöttet vegyél, hanem parasztot, azzal nem vernek át! – kiáltotta egy éltesebb asszony egy aprócska fiúnak, aki alighanem az unokája lehetett. Az unoka valószínűleg nem hallotta pontosan, ami nem meglepő, tekintve, hogy a sonkahegy körül köröző horda moraja minden más hangot elnyelt. Így három kötözöttel jelent meg a lábak között, de a nagymama szemlátomást így is elégedett volt. 
Egy nappal később kiürült a sonkás pult, de az elszánt tömeg nem tágított. A német sorozatban ez volt az a nap, amikor a reménytelen szerelmesek, minden mindegy alapon, végre egymáséi lettek. Családok szakadtak szét, emberek menekültek mindenféle vélt vagy valós bunkerekbe. Minálunk pedig elfogyott a kalács. A néhány előre csomagolt mazsolásért őrült csata indult. Valaki elkiáltotta magát, hogy mégis hoztak újhagymát! A magányos harcosok súlyos döntés elé kerültek: hagyma vagy kalács? Az élelmesebbek, akik családosan érkeztek, megosztották a harc terheit. A boltvezető igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy elkerülje a további vérontást: szombaton egész nap nyitva leszünk – mondta könyörögve, de a feldühödött tömegnek ez csak olaj volt a tűzre. Szombaton, mi? Akkor már úgyis minden mindegy lesz! 
Pénteken elcsendesültek a harcok, de a tapasztalt világvége szakértők és zombivadászok pontosan tudták, hogy ez csak a látszat. A szombat maga volt az apokalipszis. A négy lovas egyszerre csapott le. Én csak néhány pillanatra ugrottam be vaníliás cukorért és élesztőért (naná, hogy nem volt), de közben láttam az üzletvezetőt, amint kétségbeesve próbálja átverekedni magát köztük. A Földet elpusztító meteor nagyon közel járt. Zárás előtt, amikor már csak néhány üveg konzervuborka és savanyított zeller maradt a polcokon, az utolsó néhány tucat túlélő csüggedten fizetett a pénztáraknál. A filmben a bátor török rendőr, aki megmenti szerelmét és annak német családját elborzadva nézi a szupermarket előtt összevissza heverő bevásárlókocsikat. Visszanéz, és elindul a biztos halálba. 
A világvége minálunk vasárnaptól hétfőig tartott. Illetve talán még kedden is. Tudniillik amikor újra kinyitott a bolt, tele kötözött sonkával, kaláccsal és friss újhagymával, egy lélek, annyi se volt bent. Szóval mégis igaz volt az egész, és mi lettünk a túlélők. Akárhogy van is, megértünk a pusztulásra.
2019.04.23 13:19
Frissítve: 2019.04.23 13:20

Lángok árnyékában

Múlt hétfőn, a nagyhét első napján kiégett a párizsi Notre-Dame. Akadt, aki a felcsapó lángtengerben felismerni vélte Jézus alakját. Volt, aki a helyszíni képsorokban nem látott tűzoltókat. Voltak, akik a franciáknál is jobban tudták, mi a teendő (Trump amerikai elnök: vizet, felülről), és voltak, akik „furcsa alakok” árnyait látták mozogni a parázsló gerendák, meg nevetgélő sötétbőrűeket az imádkozó párizsiak között. Mindenki azt láthatta a lángokban, amit – nem a tudása, hanem a hite szerint - meg akart látni. Megdöbbentő volt, hogy a butaság milyen mértékben uralta el a közösségi médiát (nemcsak Magyarországon, hanem például Lengyelországban is) a keresztény Európa halálát vizionálva. 
A kormányfő kellő higgadtsággal csak annyit tett közzé húsvét vasárnapján a Facebookon: "Et resurrexit tertia die" – "És feltámadott harmadnapon". Nem tartotta kommentárra érdemesnek a kormány tagjainak kommentálhatatlan megszólalásait. Mert Novák Katalin Fidesz-alelnök is olyan összeesküvés-elméletekkel állt elő, amelyek a kormánypárt politikai tőkéjét kovácsolják a Notre-Dame tüzénél. 
Az igazat megvallva, a fene se gondolta volna, hogy a magyar uralkodó elit a párizsi tragédiát kihasználva ilyen hirtelen európai léptékűvé tenyészti a menekültellenes irracionalizmust. „Franciaország megtagadta saját történelmét, megtagadta önmagát, megtagadta saját kereszténységét és hitét” – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki „intő jelet” látott a tűzben. Barátja, a Magyar Nemzet és a kormánypárt megmondóembere ennél is tovább ment: „Lángokban állt az európai kereszténység… Nem kell sem hívőnek, sem kereszténynek, sem konzervatívnak lenni ahhoz, hogy meglássuk ebben a mélységes mély szimbolikát. Olyan mélységes mély a Notre-Dame pusztulásának szimbolikája, mint a múltnak kútja. S persze a bigott, az engesztelhetetlen ateisták és a legelviselhetetlenebb liberálisok (a francia forradalom idején a Veszettek) is megtalálhatják mindebben a maguk szimbolikáját.” 
Nem követjük Bayer Zsolt jóslatát, ateistaként nem szörnyülködünk farizeus képpel a francia forradalmon, a szekularizált államon, a felvilágosodáson, amely nemcsak Franciaország, hanem Európa öröksége is. Inkább Beer Miklós váci megyéspüspökre hallgatunk, aki szerint megdöbbentő, megrázó és gondolatébresztő, ami éppen húsvét előtt a Notre Dame-mal történt, de nem indokolt ebből apokaliptikus jelentést leszűrni. Mert: „akármilyen csodálatos is egy kőtemplom mint művészeti örökség, nem szabad elfelejteni, hogy Jézus az élő templomot, az embert tartja a legnagyobb értéknek”. 
A baljós szimbolikánál valóságosabb a húsvét vasárnapi, bizonyítottan terrorista vérengzés Sri Lankán, meg az elhamvadt, de újjáépíthető templomtető Párizsban. A Notre Dame lángjai mögött eddig nem sikerült felfedeznünk az Európát leigázni készülő muszlimok árnyékát, inkább csak a politikai katolicizmus XXI. századi ócska modernizálásának szándékát, amelynek kóros eszméi lassan megfertőzik a kontinenst.
Húsvét múltán mi is csak reménykedünk a világosság eljövetelében.
2019.04.23 13:18