Harc a bringautak körül?

Nem világos, miért támadott rá ingerülten Tarlós István budapesti főpolgármester a fővárosi kerékpáros közlekedésre, de abból a hangvételből, amit az általa a bicikliút fejlesztés fő felelősének tekintett Vitézy Dáviddal szemben használt, talán valamilyen személyes konfliktusra vagy rivalizációra gyanakodhat az ember. Ez esetben nem annyira problematikus a helyzet, mintha az éles szóhasználatot a kerékpározás iránti ellenszenv váltotta volna ki. Kerékpározásra ugyanis egy korszerű nagyvárosban szükség van.

Elismerően kell megállapítani, hogy sok jó dolog történt ezen a téren. Vegyük példának a budai, Duna parti kerékpárutat. Van néhány nagyon szép, igazán európai része, ilyen például a Batthyányi tér és a Margit híd közötti szakasz, vagy a Petőfi és a Rákóczi híd közötti rész (bár ez újabban egyre hepehupásabb). A közúti és a gyalogos forgalomtól elválasztva, két elég széles sávban gurulhatnak a biciklisták - és gurulnak is -, százával és ezrével. Fiatalok, idősebbek, családosak, kisgyerekesek, sportolók, férfiak, nők, bubisok és mountisok, trekingesek és kosszarvkormányúak. Szóval mindenféle emberek, teljes békében. Ugyanakkor nagyon sok bosszúságot okoz a Szabadság híd és az Erzsébet híd közötti rész, a Lánchíd és a Batthyányi tér között is egy ideig a sétálók közé zúdul a kerékpáros forgalom.

Dél felé is, szinte az autópályahídig jól kiépített, a forgalomtól védett kerékpárúton lehet haladni. Északon a Margit hídtól az Árpád hídig (leszámítva a kerékpárosok elől érthetetlenül lezárt felüljárót) szintén biztonságban kerekezhet az ember. A Margit hídon külön kerékpársáv van. Igaz, kicsit szakadozott. Külön sávban mehetünk a Kiskörúton és az Andrássy úton, a pesti rakparton viszont hol van bringaút, hol nincs.

Szép és hasznos fejlesztési folyamat közepén vagyunk, persze átgondolatlanságok, következetlenségek olykor megkeserítik az ember életét. Például a Hűvösvölgy felé vezető kerékpárút egyszer csak elfogy és az ember kénytelen vagy a járdán, vagy a kocsik között tekerni, de a főváros alapvetően jó irányba fejlődött eddig, ha még nem is váltunk Berlinné vagy Amszterdammá, ahol a város - többek között - éppen a fejlett kerékpáros kultúrának köszönhetően sokkal élhetőbb, mint a túlzsúfolt, trombózisos déli metropolisokban, Rómában vagy Athénben.

Nem érthető, miért vált hirtelen ellenségessé a fővárosi vezetés. A bringázás nemcsak egy alternatív közlekedési eszköz, amely környezetkímélő és egészségfejlesztő, hanem egy alternatív életmód is. Más szemszögből látja az ember a világot egy kerékpár nyergében ülve, mint az autó volánja mögül. Majd a pszichológusok egyszer biztosan kikutatják, mi az oka, de tapasztalható, hogy az ember, ha városi kerékpáros, nem annyira veszekedős, anyázós, erőszakosan tolakodó fajta, mint amikor autót vezet. És ez a különbség, ha elég sokan bicikliznek életvitelszerűen, megváltoztatja az egész város hangulatát.

Berlin, London, Amszterdam északabbra fekszik nálunk, többet esik az eső és szinte folyton fúj a szél, mégis a közlekedők legalább egy negyede kerékpáron jár szinte mindenhová. Ezekben a nagyvárosokban a munkahely - lakóhely távolság is gyakran nagyobb, mint nálunk, mégis biciklin teszik meg sokan ezt az utat. Nagyon jól kiépített bringaúthálózat segíti a közlekedést, talán emiatt kisebbek a dugók, és toleránsabbak az autósok is. Egy liberálisabb, emberközpontúbb, környezet-barátabb, függetlenebb életforma kifejeződése a bicikli. Ha a kerékpározást ilyen, vagy olyan mondvacsinált ürügyekkel korlátozni kívánja a városvezetés, a liberális, környezetbarát, független életforma kibontakoztatása elé gördít akadályt.

Természetesen volna a hivatalnak tennivalója, de az nem az akadályozás. Az például abszolút helyeselhető volna, ha a rendőrök megkövetelnék a bukósisak használatát, ha ellenőriznék, hogy van-e erős fényű lámpa a bringán elől és hátul, hogy rendben vannak-e a fékek, stb. Azt, hogy a biciklisek ne veszélyeztessék a gyalogosokat, ha lehetséges, ne robogjanak a járdán, szintén meg kellene követelni, de persze csak akkor, ha egyébként volna kerékpárút. És jó lenne, ha sok helyen találnánk fedett kerékpártartót, ahol leláncolhatnánk a gépet és nem a villanyoszlopokat kellene ere a célra használni. És esetleg legyenek lehajtók és felhajtók, tájékoztató táblák is. Az sem volna baj, ha a hatóság ellenőrizné, hogy azok az intézmények, amelyek magukat „kerékpáros barátnak” hirdetik (és nyilván különböző pályázatokon nyernek is ez okból támogatást), csakugyan kerékpárosbarátok-e. Nekem vegyesek ezen a téren a tapasztalataim.

Nem mondom, hogy minden bringázás konfliktusmentes, de azt állítom, hogy ezek a konfliktusok általában emberi hangnemben oldódnak meg. Én egy-egy Római parti, vagy akár csak Margitszigeti kirándulás után, a kölcsönösen udvariasan és barátságosan megoldott közlekedési helyzetek élményétől megerősítve, gyakran azzal az érzéssel tolom be a bringatárolóba a gépet, hogy nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb ember lettem.

De mindez semmi ahhoz, ha az ember úgy érzi: azt csinálhatom városomban, amit szeretek csinálni, és nem úgy kell élnem, ahogy azt valamilyen felsőbbség előírja számomra. Ez egy fontos értéke az életünknek.