Harc a bringautak körül?

Nem világos, miért támadott rá ingerülten Tarlós István budapesti főpolgármester a fővárosi kerékpáros közlekedésre, de abból a hangvételből, amit az általa a bicikliút fejlesztés fő felelősének tekintett Vitézy Dáviddal szemben használt, talán valamilyen személyes konfliktusra vagy rivalizációra gyanakodhat az ember. Ez esetben nem annyira problematikus a helyzet, mintha az éles szóhasználatot a kerékpározás iránti ellenszenv váltotta volna ki. Kerékpározásra ugyanis egy korszerű nagyvárosban szükség van.

Elismerően kell megállapítani, hogy sok jó dolog történt ezen a téren. Vegyük példának a budai, Duna parti kerékpárutat. Van néhány nagyon szép, igazán európai része, ilyen például a Batthyányi tér és a Margit híd közötti szakasz, vagy a Petőfi és a Rákóczi híd közötti rész (bár ez újabban egyre hepehupásabb). A közúti és a gyalogos forgalomtól elválasztva, két elég széles sávban gurulhatnak a biciklisták - és gurulnak is -, százával és ezrével. Fiatalok, idősebbek, családosak, kisgyerekesek, sportolók, férfiak, nők, bubisok és mountisok, trekingesek és kosszarvkormányúak. Szóval mindenféle emberek, teljes békében. Ugyanakkor nagyon sok bosszúságot okoz a Szabadság híd és az Erzsébet híd közötti rész, a Lánchíd és a Batthyányi tér között is egy ideig a sétálók közé zúdul a kerékpáros forgalom.

Dél felé is, szinte az autópályahídig jól kiépített, a forgalomtól védett kerékpárúton lehet haladni. Északon a Margit hídtól az Árpád hídig (leszámítva a kerékpárosok elől érthetetlenül lezárt felüljárót) szintén biztonságban kerekezhet az ember. A Margit hídon külön kerékpársáv van. Igaz, kicsit szakadozott. Külön sávban mehetünk a Kiskörúton és az Andrássy úton, a pesti rakparton viszont hol van bringaút, hol nincs.

Szép és hasznos fejlesztési folyamat közepén vagyunk, persze átgondolatlanságok, következetlenségek olykor megkeserítik az ember életét. Például a Hűvösvölgy felé vezető kerékpárút egyszer csak elfogy és az ember kénytelen vagy a járdán, vagy a kocsik között tekerni, de a főváros alapvetően jó irányba fejlődött eddig, ha még nem is váltunk Berlinné vagy Amszterdammá, ahol a város - többek között - éppen a fejlett kerékpáros kultúrának köszönhetően sokkal élhetőbb, mint a túlzsúfolt, trombózisos déli metropolisokban, Rómában vagy Athénben.

Nem érthető, miért vált hirtelen ellenségessé a fővárosi vezetés. A bringázás nemcsak egy alternatív közlekedési eszköz, amely környezetkímélő és egészségfejlesztő, hanem egy alternatív életmód is. Más szemszögből látja az ember a világot egy kerékpár nyergében ülve, mint az autó volánja mögül. Majd a pszichológusok egyszer biztosan kikutatják, mi az oka, de tapasztalható, hogy az ember, ha városi kerékpáros, nem annyira veszekedős, anyázós, erőszakosan tolakodó fajta, mint amikor autót vezet. És ez a különbség, ha elég sokan bicikliznek életvitelszerűen, megváltoztatja az egész város hangulatát.

Berlin, London, Amszterdam északabbra fekszik nálunk, többet esik az eső és szinte folyton fúj a szél, mégis a közlekedők legalább egy negyede kerékpáron jár szinte mindenhová. Ezekben a nagyvárosokban a munkahely - lakóhely távolság is gyakran nagyobb, mint nálunk, mégis biciklin teszik meg sokan ezt az utat. Nagyon jól kiépített bringaúthálózat segíti a közlekedést, talán emiatt kisebbek a dugók, és toleránsabbak az autósok is. Egy liberálisabb, emberközpontúbb, környezet-barátabb, függetlenebb életforma kifejeződése a bicikli. Ha a kerékpározást ilyen, vagy olyan mondvacsinált ürügyekkel korlátozni kívánja a városvezetés, a liberális, környezetbarát, független életforma kibontakoztatása elé gördít akadályt.

Természetesen volna a hivatalnak tennivalója, de az nem az akadályozás. Az például abszolút helyeselhető volna, ha a rendőrök megkövetelnék a bukósisak használatát, ha ellenőriznék, hogy van-e erős fényű lámpa a bringán elől és hátul, hogy rendben vannak-e a fékek, stb. Azt, hogy a biciklisek ne veszélyeztessék a gyalogosokat, ha lehetséges, ne robogjanak a járdán, szintén meg kellene követelni, de persze csak akkor, ha egyébként volna kerékpárút. És jó lenne, ha sok helyen találnánk fedett kerékpártartót, ahol leláncolhatnánk a gépet és nem a villanyoszlopokat kellene ere a célra használni. És esetleg legyenek lehajtók és felhajtók, tájékoztató táblák is. Az sem volna baj, ha a hatóság ellenőrizné, hogy azok az intézmények, amelyek magukat „kerékpáros barátnak” hirdetik (és nyilván különböző pályázatokon nyernek is ez okból támogatást), csakugyan kerékpárosbarátok-e. Nekem vegyesek ezen a téren a tapasztalataim.

Nem mondom, hogy minden bringázás konfliktusmentes, de azt állítom, hogy ezek a konfliktusok általában emberi hangnemben oldódnak meg. Én egy-egy Római parti, vagy akár csak Margitszigeti kirándulás után, a kölcsönösen udvariasan és barátságosan megoldott közlekedési helyzetek élményétől megerősítve, gyakran azzal az érzéssel tolom be a bringatárolóba a gépet, hogy nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb ember lettem.

De mindez semmi ahhoz, ha az ember úgy érzi: azt csinálhatom városomban, amit szeretek csinálni, és nem úgy kell élnem, ahogy azt valamilyen felsőbbség előírja számomra. Ez egy fontos értéke az életünknek.

Annyit ér amennyije van?

Lázár János helyében én most behúznám fülem-farkam. Annyit idézték már úton-útfélen az elhíresült mondását, miszerint mindenki annyit ér, amennyije van, erre most kiderül a miniszterelnökről, hogy sosem volt vagyonos ember, jóformán semmije nincs. Ha igaz, amit a beosztottja az ilyen „jöttmentekről” állít, akkor nagy gáz van.

Erre még a kormányzat hivatalosan is rátett egy lapáttal, amikor nyilvánosságra hozta, hogy Orbán Viktor öt és fél év alatt „csak” bruttó 120 millió forintot keresett, kapott még némi cafetériát is mellé, hogy tudjon magának ebédet rendelni, ha hosszú napja van a Parlamentben. Ja, és még ezer (azaz: egyezer) forint folyószámla térítést is fizettek neki, nehogy kár érje amiatt, hogy a bankba utalják az illetményét.

Valamelyest javított az összképen, hogy a miniszterelnök megbecsül minden forintot, nem úgy, mint egyes elődei, akik fel sem vették a képviselői járandóságukat, vagy jótékonykodásra fordították a jövedelmük egy részét. Hogyan tehetne ilyet egy, a családja iránt felelősséggel tartozó, öt gyerekes, vagyontalan családapa?

És akkor egy ilyen talpig becsületes politikust egy szélsőséges párt vezetője azzal vádol meg, hogy gyermekkori és újdonsült barátai valójában a strómanjai! Hát csak nem gondolja azt bárki, hogy az ország érdekében éjt nappallá téve dolgozó miniszterelnök azzal tölti az idejét, hogy a szomszédos gázszerelő érdekében lobbizzon?

Megmondta kerek perec: ő nem vagyonos ember és nem is lesz az. Még akkor sem, ha a főminisztere szerint az „ilyenek” nem sokat számítanak ebben a világban.

Szerző

Kapkodás

Méltatlanul kevés figyelmet kapott a Fidesz új ideológusának alapvető eszmetörténeti fejtegetése a múlt héten. Abból ugyanis mindenki megtudhatta, miszerint ők nem bolsevikok, hogy erővel csináljanak jót. Ez kulcsmondat, még akkor is, ha Kósa Lajos szavaiban kétségkívül némi sértettség is felfedezhető volt, amiért a társadalom nem értette meg, hogy ők csak jót akartak a vasárnapi boltzárral. De ha nem, hát nem, akkor visszacsinálták.

Azóta persze ennek szellemében kell kommunikálni. És lehetőleg bebizonyítani, hogy mindenről az ellenzék tehet, kiváltképp a szocialisták, noha ezúttal - fájdalom - Gyurcsány bűnössége nem nyilvánvaló. Már Kósa is elkezdte e tény elméleti alapozását, midőn rámutatott, hogy a vasárnapi pihenőnap „ősrégi baloldali követelés”, ezzel ment most szembe az MSZP, természetesen kiszolgálva a multik érdekeit. S e szellemben nyilatkozott meg a Fidesz egy másik ideológusa tegnap a parlamentben.

A szocialisták ugyanis nem átallottak még egy új törvényjavaslatot is benyújtani, mely szerint a vasárnapi kiskereskedelmi munkavégzésért 100 százalékos bérpótlékot kellene fizetni. Erre válaszolt a kormány nevében Cseresznyés Péter államtitkár, aki úgy vélte, az ellenzéki párt csak azt igyekszik jóvátenni, amit elrontott. Hiszen az ő idejükben is 50 százalékos volt a bérpótlék. "Keresik a hibást" - mondta, de arra már nem tért ki, hogy a vasárnapi boltzár körüli, több mint egy évig tartó őrület éppenhogy a hatalom kisded játékai közé tartozott. Hiszen - szerinte - a tavaly márciusban életbe lépett törvény sikeres volt, a vasárnap dolgozók száma csökkent, és a kereskedelmi forgalom is nőtt. A szocialisták viszont megannyi családanya helyzetét nehezítik meg és még a rossz helyzetbe került férfiak is érvei között szerepeltek.

Kapkodás, másra mutogatás a jellemző. Ja, ezt még ugyancsak Cseresznyés államtitkár fejtette ki az MSZP bűnlajstromához csatlakoztatva, s egyáltalán nem önkritika gyanánt. Ilyesmi ennek a hatalomnak még csak eszébe sem jut. Itt minden úgy van jól, ahogy a kedves vezető kitalálja és ha a dolog véletlenül nem működik - mint a netadó, vagy a vasárnap esetében -, akkor úgy tesznek, mintha rajtuk kívül álló erők aknamunkáját kellene megfékezniük. Eközben azonban mintha a korábbinál nagyobb zavar lenne a jól kialakított rendszerben. A Fidesz lényegében szembement hű csatlósával, a KDNP-vel, az államtitkár meg azért a baloldali álláspontért támadja a szocialistákat, amit Kósa frakcióvezető olyannyira hiányolt tőlük. Két miniszter nemmel szavazott volna, ha a főnökük engedi, néhány fideszes meg azt lebegteti, hogy még nincs vége az ügynek, visszajöhet a vasárnapi boltzár.

Mindebből látható, hogy mindenről a szocialisták tehetnek.