Az ember azt gondolja, hogy valamennyit azért tud Picassóról, számomra mégis a legelképesztőbb az, hogy milyen behatóan ismerte a nőket. A Magyar Nemzeti Galéria Alakváltozások című kiállításának már az első képe előtt elég sokat ácsorgok. Nem volt még 14 éves, amikor festette. Mezítlábas lányka a címe, némiképp durcás arccal, védekezően maga előtt összekulcsolt kézzel, bánatosan és láthatóan csórón bámul bele a világba. Az első megjelenése az életműben vissza-visszatérő ülő nő alakjának. Hogy aztán a fekvőkről ne is beszéljek! Elképesztő, hogy egészen öregkorában is mennyire vadul buja képek kerültek ki a keze közül. Ott van például a Fekvő akt 1967-ből. Az maga az érzékiség, a vászonról szinte lecsorduló élő hús megtestesülése. Mályvaszínű kéz, láb és erőteljes mell halmozódik különös elrendezésben egymásra, és a kép közepén ott a hívogató nemi szerv. Ahogy például egy még későbbi művén is, amin kalapos öregúr festegeti a totálisan kitárulkozó, és hozzá képest elhatalmasodó modelljét.
Ismeretes, hogy nagy firma volt a nagy mester, a komoly szerelmeit is megcsalta, az őrületes vágynak nem volt képes ellenállni. A csók című munkájánál egyszerűen lecövekelek, bámulom és bámulom, engem is elfog a vágy, szeretnék a része lenni, a vásznon belülre kerülni. Élénk színű foltok olvadnak egymásba. Kivehető azért a férfi alakja, aki tébolyultan szorítja magához a nőt, szájuk már nincs is kettő, annyira a másikba hatolnak, annyira eggyé válnak. Van ebben valami erőszakos, állati, vadul és ellenállhatatlanul ösztönös, és mégis gyönyörű, hogy két ember ennyire tökéletesen eggyé válhat.
Mindenki ismeri Guernica című képét, amit a spanyol polgárháborúban bombázott Guernica település elleni támadásra készített válaszul, de általában is minden háború elleni monumentális segélykiáltássá vált. Ez sajnos nem látható a tárlaton, de itt van a Síró nő, ugyanebből az évből. Ez egy sajátos, megrázó női portrén keresztül ugyancsak a háború elleni tiltakozás, benne van már a világháborútól való szorongás is. Profilból látunk egy kétségbeesett nőt, akinek a szeme is könny formájú. Az arcon mérhetetlen fájdalom tükröződik, a hosszú, megőszült haj zilált csomókban hull alá, a kezek fohásszerűen összekulcsolódnak. Rettenetes, borzalom ez, szinte benne van a világ minden iszonya, mérhetetlen fájdalma.
Picasso nem a valóságot másolta, összesűrítve a lényeget ragadta meg belőle. Elképesztő mennyiségű fájdalom mellett képes volt ábrázolni a harmonikus boldogságot is. Látható például a zenészekkel díszített kerámia tányérja. Tányérokból, tálakból, csészékből, más tárgyakból, tekintélyes terrakottasorozatot készített. Az általunk szemügyre vehető tányéron muzsikusok nagy energiákkal játszanak, kicsattannak az örömtől. De élvezetes, harsogó, friss zöldben tobzódó reggelizőket is láthatunk a szabadban. No meg faunokat és kecskét, ugyancsak a szabad levegőn, bachanália közben tobzódni.
Olykor humanizál tárgyakat, például egy edénydarabnak néhány vonással arcot pingál, máskor dehumanizálja az embert, a borzadályos ridegségét. Az asszony babakocsival című szobra hátborzongató. A nő melle sütőformából, törzse kemencébe való vaslemezből készült, fémesen hideg szörnyszerű lény, rémesen nagy szemekkel, előtte eltörpül a babakocsiban a szegény kis csecsemő, akinek valószínűleg nincs sok esélye a szeretetre.
Picasso tudta, milyen elviselhetetlen a világ meg azt is, hogy mennyire gyönyörű. És a két végletet egyetlen képbe is bele tudta sűríteni. Az ebből keletkező feszültség ad hihetetlen pulzálást, örök életet, halhatatlan műveinek.
